Berényi Emőke: „Nem Páris, sem Bakony”

ESSZÉ A BARBÁRSÁGRÓL

„Tájélményem kizárólag a Bánság: szikes, agyagos sík, a Bega folyó, és gyermekkorom gyöngy­szeme – Lukácsfalva, Vajdaság legnagyobb halastavával s nagyapám gyönyörű gyümölcsösével. Ha időnként visszamegyek oda, alig is találok már valamit az egykori szépből, nem maradt egyéb, csak a szikes, agyagos sík, és néhány emléktöredék a fejemben” – áll Sziveri János curriculum vitaejében[1]. Térbe ágyazott gondolkodásának gyújtópontjára ugyan a pár hónappal a halála előtt rögzített önéletrajzában és lírai opusának utolsó, posztumusz kiadott darabjaiban található konkrét utalás, szövegeinek intonációja mégis feljogosíthatja az értelmezőt arra, hogy a bennük strukturálódó tájat – Maurice Merleau-Pontyval együtt[2] – ne közegként fogja fel, amelyben elrendeződnek a dolgok, hanem médiumként lássa, amely által elrendeződnek a dolgok. A reprezentáció formái ebben az esetben is interpretációkat generálnak, sőt hatalmi mintázatokat erősítenek meg, így a Sziveri-életmű sajátos proxémiai dimenzióinak, az emlékek lokalizálásának, s ily módon fixálásának, az általa megidézett kulturális reflexióknak, valamint az asszociációs folyamatok által létrehozott konfigurációknak köszönhetően egy, a korszak domináns narratívái ellenében konstruálódó œuvre bontakozik ki a befogadó előtt. A Sziveri-költészet orientációjának alapja azonban nem egy létező fizikai entitás, egy valós természetföldrajzi tényező, hanem egy, a diakronitás történeti illúziójában megképződő imaginárius territórium, ahol „szemétdomb a hegy” (Pókálom, 204.); ahol „senki sem olvas / (mindenki ír és beszél)” (A péterváradi hídnál alkonyodik, 89.); ahol „senkik és valakik jönnek mennek / takar mindent a félhomály / ilyen ez a Couleur lokál” (A Couleur lokálban, 98.). Ennek az areának a nevéül a szerző a Pannóniát választotta, mert az olyan történelmi és irodalmi allúziókat ébreszt, vagy ha úgy tetszik, olyan tradíciókat provokál, amelyek tovább erősítik a határőrvidék spiritualizáltságának[3] érzetét. Ebből a perspektívából nézve minden költeménye hozzájárulás a „múlt alakít, ás”-hoz.

Már a korai versekből is kivonatolható a tér meghódításának vágya, a táj maga alá gyűrésének igénye: „– A beszüremlő tájat elhelyezni a kijelölt szögben. / (Ficánkol, rezdül, zörren, csavarodik. / Mintha elvékonyodna, elvastagodna. / Végül: alázatosan visszagyűrődik. / Mindezt párszor megismétli.) / Majd hátrálni újra, agyunkba. Kiszárad, bekövesedik” (26.) – olvasható az 1977-es Szabad gyakorlatok címadó ciklusában. Noha az első kötet egyes kitételei – mint például: „Örökre kettémetszeni / a normát” (27.) – tekinthetők programatikus manifesztumnak, a Konsztantinosz Kavafisz A barbárokra várva című költeményéből kölcsönzött mottó ígérete a Hidegpróba megjelenéséig beteljesítetlen maradt. Az In continuo soraiban tűnik fel először explicite a barbárság motívuma: „mintha a költő korának barbárja lenne” (48.) – hangzik a kinyilatkoztatás, amely a későbbi textusok távlatában akár ars poetica-jellegű felkiáltásként is hathatna. A feltételességet jelölő „mintha” viszont elbizonytalanít a kijelentés véglegességét illetően, s egyértelművé teszi, hogy a költői szerep legfontosabb velejárója, esszenciája a szerző számára a kritikai szemlélet, a saját tézisek állandó felül­bírá­latára való képesség[4]. Erről beszél Losoncz Alpár, amikor az illegális primitivizmust[5] említi, mely egyfelől felépíti a világállapottal szembeni negatív értékítélet logikáját, másfelől pedig a szubjektivitás relációi révén egzisztenciális elvvé magasztosítja a költői magatartást. De erre hivatkozik Lábadi Zsombor is, amikor a szellemi nomádság[6] kifejezéssel él Sziveri mozgó nézőpontú lírája kapcsán. Mindkét fogalomhoz szükségeltetik az a fajta idegenségtapasztalat, amellyel az Ételízesítő szonettben találkozhatunk: „Kezdek lassan önmagamtól félni, / Mintha mégsem így szeretnék élni. (…) Ajánlom e / gondolatsort melegen, vagy hidegen: / így lettem saját hazámban idegen.” (126.)

Ennek az idegenségnek vannak nyelvi vetületei is: „Barbár férfi vagyok s durva fülednek e nyelv”; „Barbár táj barbár szóra kapatja a szám” – idézi Sziveri két paratextusában is Janus Pannoniust. A szociolingvisztikai meghatározással élve hétvégi nyelvet beszélő, mintegy „nyelvsilóban” (Ünnepjavító) létező lírai én nyelve barbarofonikus[7] akusztikájú, s mint ilyen, valószínűleg az egyetlen hiteles megnyilatkozási mód: „A nyelvet is alig töröm – / s tűröm. / Lelkem az egekben totyog. / S félek, ha hallom, hogy / élek.” (Próféciák) A másik nagy nyelv-törőnek, Domonkos Istvánnak ajánlott 1981-es Anti-poétika már határozottan a barbár költő verse, a kötöttségeitől megszabadult intellektus beszédkísérletének eredménye: „ujjal orrlyukba mászni – mi felemelő művelet – / ülepet vakarni, s közben szidni-szapulni / a bölcseket. Szenteltessék meg e szélső- / séges összeröffenés, iránymutató bűvölet.” (71.) Kritikai alapállásához a betyár vagy a partizán alakja áll közel, személyes barbársága viszont nem a sokat szapult Bal-káné, „a modern korok mindent beszennyező vandalizmusáé”, hanem a forrásvizeké. Ahogyan az egyik interjújában is hangsúlyozza: „Az a barbárság, amiről én beszélek; nemcsak a táj barbársága, hanem az én barbárságom is. (…) A verseim hangja is barbár egyféleképpen, s célom szerint valami eredendőséget akar szembeállítani a burjánzó mai rokokóval, az ürességet hirdető cikornyával csakúgy, mint a szintén üresen kongó nemzetieskedő patetikával.”[8] Ilyen szempontból, a „meddő ornamentikával” való szembenállást figyelembe véve helytállónak tűnik Végel László megállapítása, mely szerint „Sziveri versei az egyetlen alapvető létélményt fejezték ki: a modernitásból való véres és durva kifordulást, kihullást, kitántorgást.”[9] A Pókok című rémdráma hetedik jelenetében Jámbor alteregójától kapunk ehhez adalékot: „A barbár rombol, de nem visszaépít. Épít, rombolva épít, mert visszaút nincs.” (307.) Ezért is döbbenhettek meg egyes kritikusai – különösen a Próféciák Ver(s)ziók antológiában való megjelenése idején, a „Nem Páris, sem Bakony / csak vér és takony” bálványdöntő Ady-reminiszcenciái után –, hogy Sziveri versnyelve botrányosan elkülönböződik az újholdas hagyomány tárgyiasságától, „fehér kesztyűs” lírájától, és felégeti maga mögött a hidakat: menthetetlenül tart a posztmodern felé. Janus Pannoniust tehát nem csupán a korai előd, az ugyanarról a területről származó humanista költőzseni mítosza miatt hozza föl annyiszor, hanem a nomene miatt is szóba kerül. Maszkos önreprezentáció tanúi lehetünk tehát: hiszen általa megidéződik a kétarcú római istenség, a kezdet és a vég ura, aki – mint a kapu őrzője – egyik felével folytonosan perlekedik a háta mögött maradt hagyománnyal, másik felével pedig az ismeretlen felé igyekszik.

A radikális másságra törekvés szándékában tetten érhető az az új symposionista attitűd, amely – ha rövid időre is, de – felülírta, önnön inverzévé változtatta a magyar centrum–periféria-viszonylatot. A folyóirat első, második és harmadik nemzedékének költészeti paradigmái jórészt egyazon irányba mutattak: az autobiografikusság, a privátvilág triviális élethelyzetei, az élőbeszédszerűség, az apoetikus, alulstilizált beszédmód, a visszaprimitivizá­ló­dás, a vagylagos nyelvi regiszterek, a többértelműsítő konklúziók retorikája, a tipologikus-transzhisztorikus költői pozíciók felülírása, a hatalmi jelzésekkel szembeni szubverzív, oppozíciós viszony által megalapozott verselés felé. Az összefolyások ellenére rengeteg leágazása lehet ennek az áramlatnak, ennek szemléltetésére a Sziveri-líra mellé állítom Jung Károly 1991-ben kiadott, de csaknem tizenöt esztendő verstermését összefoglaló, egyes darabjaiban Sziverit invokáló Barbaricum[10] című kötetét, amelyben a költő hasonló, a Ripa Pannonica köré csoportosítható toposzokkal dolgozik, mint a Dia-dalok szerzője.

Bár a poétikai fogások rokoníthatók, a megszólalók hangütése teljesen eltérő: míg Szi­verinél „az irónia: módszer, a groteszk: állapot”, addig Jung elégikus sorsverseket közöl[11]. Míg az előbbi magát barbárrá avató vágánsként artikulálódik, addig az utóbbi a latinizált őslakosok kései utódjának, a római légiósok szimpatizánsának vallja magát, aki ugyan néha kémjelentéseket küldöz a határ túloldalára, a csodás virágokat már csak az emlékezetében őrzi, hiszen a limesszel szemben, a Duna túlsó felén „(ahol felérnek / a jajok az égig) a barbár áll lesben” (9.). „Történő realitások, politikai skandallumok, forradalmak és ellenforradalmak, feláldozott és beáldozott életek, győztesként tetszelgő vesztesek, meglapuló gyilkosok, néma áldozatok menetelnek zárt sorokban Jung Károly képzeletében” – írja róla Bányai János, s valóban: a kötet egyik kulcsversében, a Hová lehet a költő Kelet-Európában?című apokaliptikus vízióban a szerző megpróbál párbeszédbe lépni az azóta eltelt több mint húsz évben a róla szóló narratívák által teljességgel az áldozat pózába belemerevített Sziveri Jánossal, akinek a halálát hívja elő a februári égboltra való versbeli utalással: „Már hiába zúg a latin ének, / Hiába siratlak el, te szegény Janus-János, / A kóruson át is beszüremlenek a sortüzek! / Te jó isten! Hordják a rőzsét, szítanak tüzet / Róma kiképzett ügynökei, s az már világos, / Hogy itt nem lesz világos, hiába is égnek // A máglyák, lobognak iszonyatosan, a tömeg meg / Taknyába zuhanva magolja majd a leírtakat; / János, téged most zászlóra írnak, s bírnak / Majd mai és legújabb senkik, s a sírnak, / Mi számodra kiválasztatott, nyugalma megszakad, / Hiába a fogcsikorgatás. De a föld majd megremeg, // Mert robognak a súlyos vaskolosszusok, hörög / Nyomukban a szülőföld hullája, s füstjét okádja / A józan ész hamvasztóipara. Lám csak, Domi / Itt felejtett szócserepei villannak, a honi / hiábavalóság hasztalan hulladékai; szavam vádja, / S még inkább önvádja, szövi hálóját. (…) Ez a köztes vergődés, az idő, mely megszakadt. / Nézd, a csillagok! Hogy ragyognak a februári égen! / Ott van a Kaszás-csillag, kaszája suhint, a másik / Meg éppen kihunyt, a Dunába hullott. Csak hazáig / Nem vezet el már egyik sem. A költők már régen / Összecsomagoltak. Ki elment. Ki végül itt maradt.” (25–26.) Nem kisebb a tétje ennek a versnek, mint az áldozatok és bűnösök, barbárok és légiósok közötti távolságok felszámolása, esetleges helycseréjük ösztönzése, Pannónia és a Barba­ricum kiegyenlítése. Így válik rapid ellenkölteménnyé, gyorsválasszá a Sziveri Bábelében megtalálható Agnus dei című szöveg kihívására: „Kisajátítottak mindenestől / és combunkból reszeltek jókorát / ráfanyalodtak a zsigerekre / velőnket szívták nádon át (…) Csak belőlünk zabáltak egykoron / de undorral visszaköptek / bámulnak reánk most értetlenül / akik utánunk jöttek” (185–186.). Ugyanakkor azonban nemcsak a vád, hanem az önvád hangjai is felismerhetők a Barbaricumban: „Farkasokká lettünk immár, / Egymás odúját, ha van még ilyen, / Messze elkerüljük. / Hol van már az a bő csobogás! / Hol az a kút, az a forrás, / Ahol vizet ihattunk, / Mohón, hogy a patak / Ingünkben csobog tovább, / Le szánk két szögletén, / Borotva nem járta arcunkon, / Szakállunk mentén. / Azóta minden áldott reggel / Ott vár a penge, a borotvakrém; / Engedelmesen megborotválkozunk.” (Helyzetjelentés A. D. 1979, 11.) Nehéz ezt nem generációs versként olvasni, és még nehezebb nem rá vonatkoztatni Judita Šalgo szavait: „A modern költészet belső drámája ezen a vidéken mindig belső gerillaharccal kezdődik, a vendégmunkások kormányeltörésével folytatódik, hogy azután önkéntes vagy nem önkéntes (ön)száműzetéssel végződjön.”[12] Sziveri Pannóniából Pannóniába száműzte magát, térmodulációinak módosulásai ezért inkább a külsőtől a belsőig, a szervezettől a szervezetig vezetnek. Jung Károly Barbaricumbeli szövegei ennek az attitűdnek az inverzét képezik meg: a Másokkal szembeni vádiratok.

Megjelent a Tiszatáj 2014/1. számában