„Napsütötte földön állt, vad szederbokrok közt, melyeknek összefonódott ágait a földön húzta a rengeteg túlérett termés. Bartók egy marék édes bogyót nyújtott felénk, amint átvergődtünk a kúszó indákon…– Hozz gyorsan egy tálat, hadd szedjek még nektek. – visszafutottunk a tányérért a kosárhoz. – Add csak ide- kiáltotta – szedek nektek, amennyit csak kívántok… Hamarosan megtelt a tányérunk… máris újra hallottuk sürgető kiáltását… Elvadult földön gondozatlan almafák hosszú sora nyújtogatta felénk hajlott ágait, s mindegyik úgy meg volt rakva érett, piros almával, mint megannyi túlterhelt karácsonyfa. Bartók…, elkezdte hajigálni az almákat, először csak egyet-kettőt az útra, de aztán egyszer csak elkezdte pontosan ránk záporozni a szünet nélkül hulló almákat.”
Bartók vermonti, „gyümölcs-orgiás” pillanatait meg semmiképp nem érthettem egészen, csak valami sejtelem kerülgetett, amikor tízévesen először olvastam Agatha Fassett, az itthon még Illés Ágota néven megismert, baráti zongoratanítvány gyöngéd könyvének Béla és Ditta vermonti nyarát felidéző, néhány, mindmáig gyümölcsillatú oldalát. Én, az egykori zsenge gyermek, még nem tudhattam, hogy egy-egy ilyen, tobzódva érő szedret, s piros almákat kínáló, tóparti órácska minden halálraítéltnek kijár, s kijárt. E sorokat újraízlelve mégsem a leukémiát vérében hordó, gyakran komor és csüggedt, távoli, hiányolt honát már csak a muzsikában meglelő zeneszerző-királyt látom magam előtt, akinek számára nincs már menekvés, nincs kiút, hanem az anyja kezéből szedret és almát csemegéző, mandulaszemű nagyszentmiklósi kisfiút.
Kép forrása: Sylvia Parker: A Riverton Retreat: Royal Charter to State Forest (2010 by the Vermont Historical Society. ISSN: 0042-4161; on-line ISSN: 1544-3043)
