Barlog Károly: Buta

Barlog Károly 1986-ban született Zentán, Jugoszláviában. Balatonendréden és Budapesten él. Prózáit, kritikáit és műfordításait számos magyarországi és határon túli folyóirat közölte. Első könyve Maxim címmel jelent meg, a Forum Könyvkiadó és a József Attila Kör gondozásában, 2012-ben.2015-ben nyerte el a Móricz Zsigmond-ösztöndíjat E/ munkacímű prózakötete megírására.

(AD NOTAM TUDÓSOK)  

Langyos vízsugár járja át a hajam. Ez a lány konyít valamicskét a kényeztetéshez, erre gondolok, és közben a fejbőrömre koncentrálok, arra, hogy minél jobban érezzem ezeknek a vékony, hosszú ujjaknak a munkáját.

Az ujjak egyre csak dolgoznak, kimasszíroznak belőlem mindent, ami felesleges, nem oda való. Mindent. Az volna a legjobb, ha tényleg nem maradna más odabenn a fejemben, csak az üresség. Ha többé nem gondolnék, és nem értenék semmit. Buta szeretnék lenni – mondom ki hangosan. A lány fölém hajol, a szemembe néz. Nevet. Helyezd magad kényelembe a tükör előtt – mondja. – Egy perc és visszajövök.

Egy perc és visszajövök én is. Csak úgy érzem, illő lenne elmondanom, hogyan is kerültem Rita – mert így hívják a lányt – kezei közé. Korábban egy hónaljszagú, kövérkés néni masszírozta így a fejbőröm, valahol a nyolcadik kerületben. A fene tudja, miért, de mindig is hű voltam a fodrászaimhoz. Ahhoz a nyolcadik kerületi nénihez is, akinek a nevét azóta sem tudom. Csak annyit tudok róla, hogy ha nyár volt, a munkaidő leteltével lassan, szertartásosan elkanalazgatott egy fagylaltkelyhet, a szemében pedig valami mély, sűrűn barázdált fájdalom lakott. Hű voltam hozzá akkor is, amikor már régen semmi közöm nem volt a Józsefvároshoz, és csak őmiatta tettem be a lábam a Kun utcába. Hűségem akkor tört meg, amikor másodszor zárta be az ajtót az orrom előtt. Pedig volt még vissza húsz perc a munkaidejéből, nekem pedig igazán csak egy kisebb fazonigazításra lett volna szükségem.

Szóval, otthagytam ezt a kedves nénit, a sűrűn barázdált fájdalmával és a közeli plázában kerestem magamnak új fodrászatot. Ahogy beléptem a csillogó szalon ajtaján, mindjárt éreztem, hogy a lehető legjobb helyen járok. A pénztárpultot egy korombeli, szőke, kiélttöltöttgalamb támasztotta. Olyan volt, mint egy múlt század eleji kuplermámi. Megkérdezte, mit szeretnék, majd kaptam egy háromnegyed órával későbbi időpontot, meg egy nevet. Úgy gondolom, Rita az, akire neked szükséged van – mondta.

Bóklásztam a plázában és azon gondolkodtam, milyen lehet Rita. Milyen az a nő, akire nekem szükségem van? Egyáltalán mi alapján lehet megítélni azt, hogy az embernek éppen kire van igazán szüksége?

A C&A-ban vettem néhány inget, két nyakkendőt és egy fekete nadrágszíjat. Az egyik munkatársam szerint az utóbbi időben felszedtem némi felesleget és a ruháim finoman szólva képtelenek követni a testem változásait. Tehát sport vagy új ruhák. Előbb azt terveztem, hogy majd konditerembe járok, meg futni a Margit-szigetre, de rájöttem, hogy nem vagyok, és talán soha nem is leszek kitartó. Ingeket, nadrágokat venni meg már amúgy is kell. A szürke, aprócsíkos inget, amit épp akkor isviseltem, még a második feleségemtől kaptam a harmincnyolcadik születésnapomra, egy évvel azelőtt, hogy szétmentünk. Ahogy a próbafülkében kiengedtem az övem csatját, láttam, hogy a gyűrött ing sormintát hagyott a derekamon. Ettől nevetőgörcsöt kaptam. Ugyan, kinek kellenél te, Tibor? – kérdeztem magamtól. – Már a saját jobb kezed is undorodik tőled.

– Hallgatlak – mondta Rita, már a fodrásztükör előtt, amely tele volt zsíros ujjnyomokkal.

– Igen? Na, és mit mondjak? – kérdeztem vissza rámenősen, ám egy kissé megremegtetve a hangom, hogy kiérződjék belőle a védtelenség és a szeretethiány. A tippet egy korábbi munkatársnőmtől kaptam, aki szerint a legtöbb nő azokra a pasikra bukik, akik egyszerre határozottak és gyengék, akiket a nők egyből babusgatnának.

– Hát, például azt, hogy milyen frizurát szeretnél – mondta mosolyogva a lány. A választ azonban nem várta meg, máris csattogtatta az ollót, ritkított, majd borotvált, közben meg arról beszélt, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor „kiszabadult a középiskolából” és fodrásznak állt, elemi erővel rendítette meg őt a felismerés, hogy neki „ezután majd mindég” emberekkel kell foglalkoznia, hogy nem lesz egy perc nyugta sem az emberektől.

– Utálod az embereket? – kérdeztem tőle. Nem válaszolt, csak nevetett. – Nekem igazán elmondhatod – erősködtem. – Nem fogom továbbadni a főnökeidnek! Sőt, senkinek! Eltemetem magamban a titkod, és majd engem is ezzel a titokkal temetnek el.

– Nagyon – ismerte be végül. – Tudod, nem mindenki ilyen jófej, mint te. Nem tartják tiszteletben, az ember határait. Erőszakosak és elvárják, hogy a gondjaikat úgy érezzem át, mintha a saját problémáim lennének. Ráadásul sokszor még ápolatlanok és büdösek is. Szóval, elég nehéz kezelni az ilyen helyzeteket. Na, meg ott vannak a történetek…

– A történetek? Mármint a kuncsaftjaid történetei?

– Igen. Mindnyájan elvárjátok tőlem, hogy megjegyezzem a kis hülye történeteiteket – mondta somolyogva, miközben két keze közé fogta a fejem és gyengéden előretolta. – Ha őszinte akarok lenni, engem a kezdetek óta nem érdekelnek a történetek.

Ez utóbbi mondatától egy kicsit elszomorodtam, hiszen vele ellentétben engem évek óta csak a történetek érdekelnek. Az elmúlt időszakban egyre többször kapom magam azon, hogy egy-egy tárgyaláson fejben megírom az üzleti partereink élettörténetét.

– Na, ne légy szomorú! Te más vagy, mondtam már! – nézett komolyan a tükörképem szemébe. Éppen ezért lehetetlen volt megítélni, hogy igazat mond-e. Tehettem volna mást, minthogy hittem neki? – Egyébként vannak olyan kolléganőim, akiket érdekelnek a történetek. Az egyikük például füzetet vezet arról, hogy mit beszélgetett korábban a vendégeivel. Nála előre be kell jelentkezni, csak úgy fogad vendégeket. Reggel, amikor kávézik, ezt a füzetet nézegeti. Összerakja a történeteket, ezáltal az egész napját. Mindenkivel ott tudja felvenni a fonalat, ahol korábban félbeszakadt a beszélgetésük. Mondanom se kell, hogy ő kapja a legnagyobb borravalókat…

– Mit meg nem adnék azért, hogy egyszer láthassam azt a füzetet! – szakadt föl belőlem a sóhaj.

– Na, majd egyszer megszerzem neked. De most inkább azt mondd meg, hogy miért is szeretnél buta lenni?

– Á, az csak egy dal szövege volt. Valamiért eszembe jutott – válaszoltam kissé szégyellősen.

– Az embernek nem jutnak csak úgy eszébe dalszövegek – vágta rá rögtön, mintha már percekkel azelőtt tudta volna a válaszomat. – Vagy mégis?

– Nem is tudom, talán a mélységes butaságban van valami szédítő és vonzó… mint az enyészetben… A vákuum vonzóereje. És én néhány perccel ezelőtt megéreztem ezt az erőt.

– Na, szép! Míg én apait-anyait beleadva a fejed masszírozom, te a vákuumra gondolsz… Remélem, más nőknek nem így szoktál udvarolni.

– De hát én nem is… – kezdtem volna mentegetőzni, amikor váratlanul egyszersmind kellemetlenül, akár a fogfájás, belém nyilallt a felismerés: én voltaképpen flörtölök ezzel a nővel. Sőt, mi több, ez neki sincs ellenére!

És akkor ott, a fodrásztükör előtt lassan elkezdtek a helyükre araszolni a dolgok. Mintha az az évtizedek kudarcaiból, gyorskajáldák táplálta hájból, verejtékből és lejárt szavatosságú álmokból összedolgozott máz repedt volna meg, amit addig úgy neveztem, az életem. S mindjárt ott is volt helyette egy másik, egy igazi élet, amely ollócsattogtatások, könnyed nevetések, suta poénok, rövid pórázon tartott vágyak és egy dalszöveg sorainak kíséretében jött világra. Ott, a fodrásztükör előtt már abban is teljesen biztos voltam, hogy este, munka után meg kell várnom Ritát.

Latolgattam a lehetőségeket, próbáltam elképzelni, vajon mit válaszolna, ha megkérdezném, megvárhatom-e őt? Na és hogy mit tennék akkor, ha azt válaszolja, nem? Hogyan tudnám akkor, abban a pillanatban feldolgozni a kudarcot?

A tükör fölött egy falióra egyenetlen kattogással végezte munkáját, ki-kihagyva cáfolt rá a még meglevő kevéske bizonyosságra. Percekkel később a 80-as troli lemondó szusszanással állt be a buszöbölbe.