Williams S. Burroughs (1914–1997)
Amerikai író, Ginsberg és Kerouac mellett a beat generáció meghatározó alakja. Gazdag családja révén anyagilag független, így csak az írásnak és kicsapongó életvitelének szenteli magát. Az 1940-es évektől kezdve ópiátfüggő, ezt mutatja be Narkós című könyvében, de a Meztelen ebédben legismertebb/leghírhedtebb kötetében is feltűnik a téma. Írásai helyenként filozofikusak, a hatalom és egyén viszonyait taglalják, a drogok mellett a homoszexualitás (queer), és az okkult tanok is sokat szerepelnek. 1951-ben egy részeg buli alatt fejbelövi feleségét, fia, aki szintén író, 1981-ben fiatalon májzsugorban hal meg. Burroughs nagy hatással volt a pop, valamint a meleg kultúrára, de az irodalom nyelvét is megújította. Sokakkal dolgozott együtt, köztük a Nirvana énekesével, Kurt Cobainnal. A Papnak hívták című novellája közös lemezükön is megjelent 1993-ban. 83 éves korában otthonában szívrohamban hunyt el.
Lee lassan sétált felfelé a Sixth Avenue-n a 42. utcáról, belesve a zálogházak ablakain.
„Meg kell tennem”, ismételte magában.
Ott volt. Egy szerszámos bolt. Reszketve állt meg, felhajtotta kopott chesterfield kabátja gallérját. Az egyik gomb leszakadt, a kilógó cérnaszálak repkedtek a hideg szélben. Lassan megkerülte a kirakatot, belépett, késeket, ollókat, zsebmikroszkópokat, légpisztolyokat, fegyver szerszámkészleteket nézegetett, amiket be lehetett pattintani, csavarni egy fém fogantyúba, és az egészet egy bőrtokba lehetett tekerni. Lee-nek eszébe jutott, gyerekkorában kapott egy ilyet karácsonyra.
Végül megtalálta, amit keresett: egy olyan metszőollót, amilyenekkel az apja szokta átvágni az ízületeket, amikor a pulykát szeletelte a nagymama hálaadásnapi vacsoráján. Ott feküdt csillogóan, rozsdamentesen, az egyik penge sima és éles, a másiknak pedig olyan fogai voltak, mint egy fűrész, hogy a helyén tartsák a húst a vágáshoz.
Lee bement, és kérte, mutassák meg neki az ollót. Kinyitotta, majd becsukta a pengéket, hüvelykujjával leellenőrizte az élét.
„Ez rozsdamentes acél, uram. Soha nem rozsdásodik vagy fakul ki.”
„Mennyi?”
„Két dollár és hetvenkilenc cent, plusz az adó.”
„Rendben.”
Az árus barna papírral tekerte körbe az ollót, gondosan leragasztotta a csomagot. Lee-nek úgy tűnt, a recsegő papír fülsiketítő hangot ad ki az üres boltban. Utolsó öt dollárjával fizetett, kabátzsebében a nehéz ollóval kisétált.
A Sixth Avenue-n haladt felfelé, és megismételte: „Meg kell tennem. Most kell megtennem, hogy megvettem az ollót.” Egy táblát pillantott meg: Hotel Aristo.
Nem volt előcsarnok. Felment a lépcsőn. Egy öregember állt az íróasztal mögött, kopott volt, és homályos, mint egy megfakult fénykép. Lee bejelentkezett, kifizetett előre egy dollárt, és felvette a nehéz bronzfüggővel ellátott kulcsot.
A szobája egy sötét aknára nyílt. Felkapcsolta a villanyt. Feketére pácolt bútor, franciaágy vékony matraccal, megereszkedett rugók. Lee kicsomagolta az ollót, a kezébe vette. Letette a komódra egy olyan ovális tükör elé, amely elforgatható volt a tengelye körül.
Lee körbesétált a szobában. Újra megfogta az ollót, és a bal kisujja utolsó percét a fűrészfogakhoz tette, az alsó pengét pedig pontosan a csuklójához. Lassan leengedte addig, amíg az ujja húsának nem feszült. Benézett a tükörbe, olyan dölyfös arckifejezést vett fel, mint egy tizennyolcadik századi ficsúr. Mély levegőt vett, gyorsan és erősen megnyomta a fogókart. Nem érzett fájdalmat. Az ujjperc a komódra esett. Lee megfordította a kezét, és a csonkra nézett. A vér felspriccelt, arcon találta. Hirtelen mély szánalmat érzett az ízület (darab) iránt, amely ott hevert a komódon, néhány csepp vér gyűlt a fehér csont körül. Könnyek szöktek a szemébe.
„Nem tett semmi rosszat”, mondta elgyötört gyerekhangon. Erőt vett magán, törölközővel letörölte arcáról a vért, és ügyetlenül bekötözte a csonkot, aztán még több gézt tett rá, ahogy a vér átszivárgott. Néhány perc múlva elállt a vérzés. Lee felkapta az ujjpercet, és a mellényzsebébe tette. Kiment a szállodából, a kulcsát az íróasztalra dobta.
„Megtettem”, mondta magában. Az eufória hullámai végigsöpörtek rajta, ahogy az utcán sétált. Megállt egy bárban, rendelt egy dupla brandyt, a többiekre nyugodtan, barátságosan nézett. Jóindulat áradt belőle az egész világ felé, mindenki iránt, akit csak meglátott. Egy életen át tartó sértettség hullott le róla.
Fél órával később az analitikusával ült egy padon a Central Parkban. Az megpróbálta rávenni, menjen el a Bellevue-ba, és azt javasolta, „együtt látogassanak ki együtt oda, hogy megbeszéljék a dolgot”. „Komolyan, Bill, rosszat teszel mahaddal. Amikor rájössz, hogy mit tettél, pszichiátriai ellátásra lesz szükséged. Veszélyessé válhat a személyiséged.
„Csak össze kell varrnom. Ma este randevúm van.”
„Tényleg, Bill, nem értem, hogyan lehetnék tovabba pszichiátered, ha nem követed a tanácsomat ebben az ügyben. Az analitikus hangja nyerítővé, élessé, szinte hisztérikussá vált. Lee nem figyelt oda; mély bizalmat érzett az orvos iránt. Az majd gondoskodik róla. Kisfiús mosollyal fordult az orvoshoz.
„Miért nem teszed te rendbe?”
„A gyakorlatom óta nem csináltam ilyet, és egyáltalán nincs meg hozzá a szükséges felszerelésem. Ezt rendesen össze kell varrni, különben az egész kéz elfertőződhet.”
Lee végül beleegyezett, hogy elmegy a Bellevue-ba, de csak belgyógyászati kezelésre.
A Bellevue-ban Lee egy padon várta, amíg az orvos beszél valakivel. Az orvos visszajött, és egy másik szobába vezette Lee-t, ahol egy gyakornok összevarrta az ujját, és kötést tett rá. Az orvos folyton arra biztatta, hagyja magát kezeltetni; Lee-t hirtelen ájulás környékezte. Egy nővér azt mondta neki, hajtsa hátra a fejét. Lee úgy érezte, teljes mértékben az orvos kezébe kell helyeznie magát.
„Rendben”, mondta. „Azt teszem, amit mond.”
Az orvos megveregette a vállát. „Jól csinálod, Bill. Az orvos elvezette néhány asztal mellett, ahol aláírta az iratokat.”
„Leegyszerűsítem a papírmunkát”, mondta az orvos.
Végül Lee hálóingben találta magát egy csupasz kórteremben.
„Hol van a szobám?”, kérdezte egy nővértől.
„A szobád! Nem tudom, melyik ágyba lettél beosztva. Amúgy nyolc előtt nem is mehetsz oda, hacsak nem kapsz külön utasítást az orvostól.”
„Hol van az orvosom?”
„Bromfield doktor? Most nincs itt. Holnap délelőtt tíz körül jön.”
„Mármint Horowitz doktorra gondolok.”
„Doktor Horowitz? Nem hiszem, hogy ő az itteni a személyzet tagja lenne.”
Körülnézett a csupasz folyosókon, a motyogó, fürdőköpenyes férfiakon, akik egy hideg, közömbös tekintetű kísérő felügyelete alatt sétáltak.
De hát miért, ez a bolondok háza, gondolta. Berakott ide, és magamra hagyott!
Évekkel később Lee elmesélte a történetet: „Meséltem már valaha neked, amikor Van Gogh kattanásom volt és levágtam a kisujjam utolsó percét?” Ennél a pontnál feltartja a bal kezét. „Ez az a lány, látod? A szomszéd szobában lakik egy Jane Street-i bérházban. Ez a Village-ben van. Szeretem őt, de olyan ostoba, hogy nem tudok hatással lenni rá. Éjszakáról éjszakára ott fekszem, és hallgatom, ahogy egy férfival csinálja a szomszéd szobában. Teljesen kikészít… Szóval kitaláltam ezt az ujjas trükköt, hogy majd odaadom neki: „Halhatatlan vonzalmam csekély emléke. Javaslom, viseld a nyakadban egy formalinnal töltött medálban.”
„De az orvosom, az a tetves barom bezárt a diliházba, és az ujjat a Potter’s Fieldbe küldte a halotti bizonyítvánnyal, mert ha valaki még megtalálná, a rendőrség elkezdené keresni a test többi részét.”
„Ha valaha lesz alkalma levágni egy ujjat, kedves barátom, ne használjon semmi mást, csak baromfiollót. Így biztos, hogy át tudja vágni.”
„És mi lett a lánnyal?”
„Ó, mire kijöttem a zárt osztályról, Chicagóba ment. Soha többé nem láttam.”
Kerényi Tamás fordítása
