Az emlékezés lendülete

VIRÁGH ANDRÁS ÍRÁSA NAGY ABONYI MELINDA NÉMET KÖNYVDÍJAS REGÉNYÉRŐL

Nadj Abonji regénypoétikája a mondatfűzés látványos szintjén engedi szabadon a szabadasszociációs jegyekkel feldúsított emlékezőtechnikát. Kis túlzással tehát így nem az válik fontossá a szakma horizontján már kimagaslónak tekintett regényben, hogy mit, hanem hogy hogyan mesél el a szöveg erőtereit magabiztosan uraló én-elbeszélő. Mindez azért is számít neuralgikus problémának, mert maga a téma, már ha a legszorosabban (és leghagyományosabb értelemben) fókuszálunk erre, első lépésben az identitásváltás, a kulturális beágyazottság, valamint a pikareszk narratív mintázataiból (ezek elegyes formájából) táplálkozik, ezek viszont a könnyed behelyettesítés lehetőségeinek köszönhetően – legalábbis szélsőséges esetekben – nem rónak extra feladatokat az íróra. Az óbecsei születésű, jelenleg Svájcban élő írónő regénye inkább helyt ad a sztereotípiáknak, mintsem megkérdőjelezné őket, de az előadásmód fázisában (azaz az írás vulgáris szintjén) úgy kevergeti össze a mozzanatokat, hogy ezek kibogarászása ne csak egyszerű (olvasói) rekonstrukció, hanem izgalmas kaland is legyen. Nadj Abonji nem definiálja a kultúrát vagy az identitást, regénye nem ér fel történeti dokumentumként, elbeszélőjének szólamából már az első oldalakon kiderül: nem lesz magyarázat semmire.

Kovács Ildikó, illetve Ildiko Kovatsch nem rendszerezi emlékeit, ehelyett hagyja, hogy az emlékek vezessék őt orránál fogva, és a letelepedés utáni szórványos hazautazgatásokhoz hasonlóan cikázzanak a regény lapjain. Bár a fejezetcímek halvány lámpafényként vezérlik az olvasót, az emlékfragmentumok át- és átnyúlnak egymásba: a történet egyszerre több színpadon zajlik, ehhez mérten pedig a szöveg számos nyelvi réteget megszólaltat. A Galambok röppennek fel igazi Kulturmarsch, megerősítve azt a modern véleményt, miszerint a legújabbkori nemzetfogalom “megszövegezéséhez” a területi paraméterek helyett a kultúra (“lebegő”) fogalmára kell vigyázó szemeket vetni. Kovácsék egy svájci faluban telepednek le, mosodát és kávézót vezetnek, hamarosan megbecsült tagjaivá válnak a szűk közegnek. Egzisztenciát teremtenek, de fokozatosan merítenek ehhez erőt az “otthoniaktól” is. Megerősödnek, de el is halványulnak a kapcsok: amennyire a szöveg belső monológos hangoltsága eltávolodik a klasszikus történetvezetéstől, úgy válnak idegenné Kovácsék, amikor csokoládészínű Chevrolet-jük begördül a vajdasági falu főutcájára. Ildikó kínzó vágya, hogy sorokon-oldalakon át a nagymamához címezze mondanivalóját, erőfeszítés a traumatikus váltás elleplezésére: belekapaszkodni mindenáron az emlékekbe, egyúttal feltárni a géneket, kiásni a svájci mindennapokat meghatározó személyiségjegyek gyökereit. A szöveg vizsgálódó attitűdjét azonban mindig tovasodorja a lendület: a közbeékelésekkel tarkított, oldalakon át húzódó mondatokba be-beszüremlenek az emlékezést körülvevő jelenkori “zajok”, de ezek képtelenek megállítani a visszakapcsolásokat. Amikor pedig a “most” válik központi tartománnyá, a múltat megtestesítő falu már a háború territóriuma. A családtagokból katonák lesznek, a disznóólakból puskacsövek nyúlnak ki, a termőföldbe magok helyett aknákat telepítenek, az ölelések helyeit golyónyomok tarkítják a testen. Marad valami nehezen megfogható hiányérzet a regény után, és talán ennek köszönhető, hogy Nadj Abonji megnyerő prózája nem nyit utat, sőt valahogy magába hull. Sikerét a technikai megoldásoknak és a – cseppet sem pejoratív címkének szánt – slágertémának köszönheti. Egyedi, és a maga nemében gazdag szöveg, de talán túlzott személyessége az oka, hogy egy-két fokkal a csúcs alatt megreked.

(Melinda Nadj Abonji, Galambok röppennek föl, ford.: Blaschtik Éva, Magvető, 2012, 278 oldal, 2990 Ft)