Az emberek olvassanak, írjanak

EGYED EMESE ÚJ KÖTETÉNEK BEMUTATÓJA

„Az emberek olvassanak, írjanak, értelmezzék magukat: ez a cél. Lehet, hogy tanári vétség, de nem félek a dilettánsoktól…”

Egyed Emesének, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem professzorának nemrégiben megjelent szépirodalmi kötetéről, a Briszéiszről beszélgetett az író/költőnővel Kovács Flóra, a Szegedi Tudományegyetem oktatója. Az alkalomnak december 5-én Szegeden a Móra Ferenc Kollégium adott helyet.

A beszélgetés során előkerültek a kötet meghatározó motívumai, a könyv szerkesztésének különlegessége, valamint a szerzői intenció, hogyan jutott Egyed Emese ehhez a témához. Az est az antikvitástól indult és hamar kiderült, hogy nincs is akkora távolságra a mától, legalábbis Egyed Emese számára semmiképpen sem, éppen ellenkezőleg. „Olvasni kell, hogy az ember bizonyos otthonosságot megőrizzen a változó világban”. Ez abból is adódik, hogy a sok kép a gyermekkorát idézi, a mesék világát, amik különleges dimenziókba vitték a szobát, ahol együtt olvasott bátyjával, Egyed Péterrel (ma filozófus, szépíró), mikor még olvasni sem tudott, és a könyvet is fordítva fogta. Ma is a titkok vonzzák, a szép fordítások, Baróti, Vörösmarty nyelve ezekhez az antik történetekhez. A történetek otthont adó közege pedig alkalmas arra, hogy ma valaki megszólaljon egy egykori rabnő, Briszéisznek a hangján, és tegye mindezt hitelesen, most, ebben a világban is érvényesen. A korok változnak, az emberek nem?

Briszéisz nevében beszél Egyed Emese, az ő történetén keresztül jut el a saját történetéhez. Elmondása szerint azért választotta ezt a formát, mert megtetszett neki, hogy ennek a rabnőnek a nevében beszélhet. Briszéisz csalódása amiatt, mert Achilleusz elfordul tőle, és engedi elvinni őt, úgy tűnik ma is érvényes, és alkalmasnak bizonyult, hogy magáról beszéljen a szerző. Különböző lelki állapotokat le tudott írni a segítségével.

A kötetben váltakozva jelennek meg prózai és lírai alkotások, és a tipológiájában is figyelt arra a költőnő/írónő, hogy legyen helye a befogadónak is, hogy hozzá tudja fűzni saját magát (úgy kerültek egymás mellé a művek, hogy az egyik oldalra maradjon hely az esetleges jegyzeteknek). A kötet alkotásai 2004-től jelentek meg a Helikon hasábjain, és a nevüket Mózes Attilának köszönhetik, aki egyszer, mint Briszéiszek utalt rájuk. Az eredeti koncepció az volt, hogy ugyanazt mondja el prózában is, mint versben, de Egyed Emese bevallása szerint ez nem volt járható út. „Néha könnyebb versben átadni valamit, és néha pedig elenyészik a költészet”. A költőnő kifejtette, hogy számára a próza nehezebb. Nyugalmat kíván, egymás után róni a sorokat, de le is csendesít, jobban igénybe veszi az embert. A vers más. Ott rá kell hangolódni egy képre, ritmusra, és hamar meg is van. A prózában el kell jutni valahová, összefüggő világot képez; a vers sokféle, egy szép kis részlet.

A kultúrák közöttiség, az emlékezés volt az egyik fő csomópontja a beszélgetésnek. Az emlékezés egyéni és kollektív jegyei. Kovács Flóra arról kérdezte a költőnőt, hogy mennyire van ez kapcsolatban a túléléssel, a fennmaradással. Mindenképpen. Kezdetben, a gyermekkorban – Egyed Emese szerint – magára tud az ember figyelni, majd ahogyan felnő, bekerülnek páros, csoportos részek az emlékezetbe, és ez mindig is összefüggésben volt/van az elmúlással, csak fiatalon elhessegeti az ember, és később érik meg rá, hogy valamit kezdjen vele. Ekkor kezdi keresni a kapcsolatot, honnan származik, ekkor kezd felépíteni, megtalálni egy ’mi’-t, amelynek barátságosnak, otthonosnak és nem idegennek kellene lennie. Érezni kell az összetartozást, és ezután az olvasmányélményei is mássá válnak, máshogyan fog a kultúra felé fordulni. Az emlékezés kitágul, belekerülnek az egyéni, saját emlékek mellett különböző képek, amelyek olvasmány- vagy filmélmények hatására alakultak ki. Ezután ezek együtt élnek egy új, szerzett világban. Az írás pedig a gyógymód. A történet elmondása. Kilépést jelent a mindennapokból, az emberek az írás által tudják megfogalmazni magukat, csak így tudnak megőrizni egy hangulatot. „Az emberek olvassanak, írjanak, értelmezzék magukat: ez a cél. Lehet, hogy tanári vétség, de nem félek a dilettánsoktól”. Át kell lépni egy küszöböt, és megtalálni mindenkinek a saját nyelvét, amin őszintén és egyedien tud szólni.

A tánc is lehet az emlékezés egy formája, mint a népdalok, melyek folyamatosan változnak, hozzáíródnak, vagy a testemlékezet. Kovács Flóra arra is rákérdezett, hogy mennyire véletlen, vagy tudatos, hogy a kötetben pont a tánc megjelenésével együtt figyelhetünk meg egy törést, utal-e ez a balettben ismeretes brisére. Egyed Emese erre úgy felelt, hogy azért választotta a táncot, mert a nőt abban tudta megragadni a leginkább, ezért került ez a rész a kötetbe. A táncos ábrázolásokban minden benne van szerinte, a test, a koncentráció, az átélés. A nő.

Arra a kérdésre, hogy miért a nők állnak a történetei középpontjában, egy nagyon kézenfekvő választ kaptunk Egyed Emesétől: „mert úgy gondolom, hogy őket jobban ismerem”. Annak ellenére, hogy nem tartja magát női harcosnak, félti a nőtársait, éppen amiatt az érzelmesség miatt, ami a kötet egyik meghatározó tényezője. A személyes hangvétel, ahol a saját kontúrjait is meghúzza. Hiszen, aki ír, az jelet is hagy, magáról beszél, de az írott szöveg már saját utat jár. Az írás olyan számára, mint Penelopé szövése, folyamatosan dolgozik, szövi, majd visszafejti és újraszövi, az írás is ilyen, egy “fonalas” munka.

A Briszéisz kötet előzményeként szokás emlegetni Egyed Emese Mesék című alkotását, de úgy tűnik folytatása is lesz ennek a – talán már sorozatnak nevezhető – két kötetnek, amelyeket összeköt a beszédmód. Az írónőnek az elmúlt évben született unokája, és a kisfiú érkezése új kérdésekre irányította a figyelmét: a nemzedékek közötti kommunikáció lehetőségével, nehézségeivel foglalkozni kell. A legfontosabb a költőnő szerint, hogy egyetlen pillanatot sem szabad elszalasztani, amikor adódik lehetőség az írásra.

 Vagdalt Krisztina

[nggallery id=106]
 Halász Zita felvételei