Az elveszett szó

(RÉSZLET)

(I. fejezet)

 „A gyerekeket pici golyóval lövik le, anya?”

Ha a Başkent büfé előtt a visszajáróra várva nem szúr szemet neki a fura kalapos nő, aki kint, a 8-as számú kocsiállás számára kijelölt váró sorainak egyikében ült, akkor nem is fordult volna abba az irányba. Ásványvizes flakonját berakta kis utazótáskájának egyik külső zsebébe, közben még egyszer megakadt a szeme a széles karimájú, világos színű kalapon. Magával ragadta a tárgyak különös vonzereje és elindult a 8-as kocsiálláshoz.

A nő alacsony volt, kövérkés és eléggé idős. Már betölthette a hetvenet. Térd alá érő, világos színű, rojtos végű nadrág volt rajta. Bermudanadrágnak hívják talán? Fején régi, széles karimájú, zöld masnis gyékénykalap, kezén fehér kesztyű. Afféle Bodrumban letelepedett nyugdíjas tanárnő vagy az év felét valamelyik tengerparti üdülőtelepen töltő idős hivatalnokfeleség lehetett. Anyjára emlékeztette kicsit. Az ilyenek a römipartikon túl fennmaradó idejükben textilfestéssel foglalkoznak, batikolnak meg rajzolgatnak. Belekóstolnak a művészetekbe, irodalomba. A legtöbbjük amolyan előkelősködő, művelt, tanáros modorú, elviselhetetlen nő. Nők, akik meg vannak győződve saját igazságaikról, úgy kezdik a mondataikat, hogy „Mi a Köztársaság születésekor voltunk fiatal lányok…”; ha kendős nőt látnak, megvadult bikává változnak; úgy sajnálkoznak, hogy „Ebből a népből még Atatürk sem volt képes embert faragni!”, a nép szó kiejtésekor kissé elnyújtva az „é”-t. Mint anyám katonafeleség-tanár barátnői. Lehet, hogy igazságtalan vagyok szegény asszonnyal. Azért, mert anyámra emlékeztet és mert kritikusan tekintek a szüleimre és arra a magát kiváltságosnak tekintő körre.

Az idős nő megállás nélkül beszél. Közben körülnéz, hogy lássa, kivel beszélget, de nincs ott senki.

– Hát nincs igazam, uram?

Idegen hangszínnel, szokatlan hangsúllyal, de finom hangon kérdezi.

Talán megismert? Igen, úgy tűnik, megismert. Még a dedikálásaimon is ott volt. Isten tudja. Testét átjárja az önhittség és büszkeség édes érzése. A hírnév okozta kielégültség, az öröm, hogy számít és ismerik. Mégis, megjátssza az életunt férfit, aki nem foglalkozik a hírnévvel, már túllépett az efféle világi érzéseken. Nem válaszol és úgy viselkedik, mint aki nem veszi észre, hogy neki szólt a kérdés. Amúgy sincs kedve beszélgetni senkivel. Bár azonnal itt lenne az a busz és elaludna, mint akit fejbe lőttek. Eszébe jutnak a napok, amikor részben szerelemből, részben forradalmi hevületből ingázott az olcsó éjszakai buszokon Isztambul és Ankara között. Fiatalok voltak, éretlenek, ártatlanok. Szép napok voltak.

A nő eltökélt, egészen biztosan addig itt fog erősködni, míg választ nem kap. Haragszik magára. A fenének jött ide egy ronda kalap miatt! Mióta az az okoskodó fiatal kritikus egyszer úgy beszélt rólam, hogy „az író, aki képes megérezni a tárgyakban rejlő varázserőt, majd szavakba önteni azt”, azóta kötelességemnek érzem, hogy minden tárgyat megfigyeljek. Egy kalap, tessék, egy csicsás női kalap…! Viaskodik magával: minek rohantam ide, miért hoztam bajt a fejemre?

– Maga is ott volt. Varsóban voltunk. Nem, valószínűleg Budapesten voltunk. Amikor felszállítottak minket a hajókra, még velem volt a gyerek. A Dunán keresztül menekültünk. Én nem akartam elhagyni a várost, de kényszerítettek rá. Amikor felléptünk a csónakra, velem volt a gyerek, érti? Maga látta. Mondja meg nekik, hogy látta. Magának hisznek.

Válaszolnia kellene? Össze van zavarodva, nem tud kiigazodni a saját gondolatain. Ha egyedül iszik, mindig teljesen elveszíti a fonalat. Pedig egy csomó régi barát, egy rakás új ismerős van ebben a városban, ha akarná, felhívhatná valamelyiküket és ihatnának együtt. Ha telefonálna akármelyik új cimborájának, táncra perdülnének örömükben, hogy együtt mutatkozhatnak a nagy íróval, Ömer Erennel. A régiek… azok már nem biztos, az is lehet, hogy már nem tartanak számon, de az is lehet, hogy nagyon örülnének, ha megkeresném őket. Ezt persze nem lehet tudni. Sok az ismerős, de igaz barátom egy sem maradt. Mindegyiket elnyűttem vagy eltemettem már. Nem átvitt értelemben, valóban sokukat eltemettem, a legjobbakat.

A különös nő hangja félbeszakítja gondolatait: – Lehet, hogy magának se hisznek, de azért csak mondja meg nekik.

A nő össze-vissza hadovál mindenfélét, ez világos. Próbálja megerőltetni az agyát: kiket telepítettek ki ’56-ban Magyarországról a Dunán keresztül? Hallottam ezt a történetet egyszer régen. Az Isten verje meg! Semmire sem emlékszem. Napról napra romlik az emlékezetem. Nem szabadna ennyit innom, hallgatnom kellene a feleségemre és tartani a mértéket. Elif mindig mértéktartó. Mérték? Minek, kinek a mértéke? Elifé? Miért?

– Elég, ha csak azt mondja nekik, amit látott. ‒ ismétli meg könyörgő hangon a nő. –Mondja meg, uram!

Hogy én mondjam meg, amit láttam? Láttam valamit? Láthattam? Elmondtam, amiket láttam? Ha láttam volna, elmondtam volna?

Elhallgat. El kell menekülnie innen. Meg kell szabadulnia ettől a nőtől.

– Azt mondták, a gyerek majd utánunk jön. Éveken át vártam, nem jött. Egy pöttöm kis gyerek, hát hogyan menne egyedül bárhová is?! Amikor leomlott a fal, a magyar feleség elrejtette az összes papírt és az ezüst gyertyatartókat is. Nem, lehet, hogy Pesten maradtak az ezüst gyertyatartók. Nem szabad alaptalanul vádaskodni. Így van, ugye, uram?

Felkel és megindul Ömer Eren felé. Ömer menekülni szeretne, de a nő a karjánál fogva húzza. Megrázza magát és kiszabadítja a karját. – Nem voltam ott, nem tudom, én nem tudok semmit. ‒ mondja, miközben próbál eloldalogni.

– Mindenki csak ezt mondja: „nem voltam ott, nem tudom”. Akkor kik azok, akik ott voltak? Ki tudja, ki emlékszik arra, mi történt? Ki az, aki leszedte a gyereket a hajóról? Lehet, hogy a menyem. Miután a fiamat likvidálták árulásért, a menyem elkezdett azoknak dolgozni. Akkor viszont az ezüst gyertyatartókat is ő rejthette el. Én nem akartam eljönni Keletről. Ott vártam volna, nem akartam elhagyni a gyereket. Ott megtalált volna, megtalált volna! Ezeket a helyeket ő nem ismeri, itt senkit sem találna meg.

Miközben a nő mondja a magáét, ő visszamegy a helyére. Már nem is hallja, nem is érti, mit mond. Megkönnyebbül, hogy megszabadult a lökött nőtől. Komótosan sétál a másik kocsiállás felé, nem siet, nehogy észrevegye és utánamenjen. „Likvidált fiú, elveszett gyermek, folyó, magyar meny, gyertyatartók, azok, Kelet, fal…” A levegőben keringő szavak, melyeket a kor förgetege sodor magával az emberekkel együtt. De mi köze van mindezekhez ennek a kövér, átlagos, öreg nőnek? Végülis, miért ne? Senkinek sincs ráírva az arcára, ahogy a testére és az öltözetére sem, hogy miken ment keresztül. A szívében, emlékezetében, zavarodottságában hordozza.

Először nem is fogja fel, honnan jönnek a kiáltások, szlogenek, ismert indulók refrénjei, hangzavar és lárma, melytől a fura nő beszéde lassan elvész, nem hallatszik tovább.

Elnéz a hangzavar forrása felé. Egy busz közeledik a 3-as kocsiálláshoz, tele van aggatva török félholdas papírzászlókkal, az elején is egy nagy zászló, az egész busz oldalát pedig egy „A mi katonánk a legnagyobb katona” feliratú transzparens fedi. Harminc-negyven fiú, vállukon magukhoz hasonlóan fiatal, épp csak pelyhedző állú, az izgalomtól lángoló arcú fiatallal, kezüket a magasba emelik, miközben mutató- és gyűrűsujjukkal farkasfejet mutatnak és a pislákoló sárga fényben megfeszült arccal, saját hangjuktól megbűvölve, meredt tekintettel lépdelnek a busz felé. Csak a szokásos, unalmas katonabúcsúztató ünnepség. Az átlagos, mindennapos történések átkozott megszokottsága. Minden egy kínzó, ijesztő kilátástalanság és zagyvaság szorításában, melytől még nagyobb fájdalmat érez legbelül.

Egy éjjeli buszpályaudvar – régen autóbuszgarázsnak mondták –; a Dunán keresztül, egy folyami hajóval ki tudja miért, hová menekült és egyre csak menekülőben lévő nő – a második világháború, vagy a magyar ellenállás? És a gyerek? Tényleg volt ott gyerek? – itt pedig más gyerekek, akik torkuk szakadtából üvöltik, hogy „Szeresd a hazát vagy hagyd el”, „Halál a szeparatisták vezetőjére!”, „A zászló mindig a magasban lesz, a haza oszthatatlan”, „A mi katonánk a legnagyobb katona”. Egy másik hely, egy másik idő és másik történet gyerekei. Gyerekek, akik jelen vannak, de mindig csak mellékszereplői maradnak a világ színpadán játszott tragédiáknak…

Mi dolgom van nekem itt? Fáradt vagyok, levert, ráadásul ittam is, ráadásul elfogytak a szavak, írni se tudok már. Nem szeretem magamat, viaskodok önmagammal. Most egyáltalán nem tűnik fényes ötletnek, hogy busszal Isztambulba menjek. Nem csak az ötvenet taposó testének, de fáradt lelkének se való már ez. Egy rossz, magányos ivászattal töltött éjszaka, részegen hozott döntés… Lehet, hogy vissza kellene mennem a szállodába és lefeküdnöm… Holnap pedig az első repülővel, urak módjára hazamegyek Isztambulba. Nem is kell az elsővel, nincs semmi sürgős dolgom. Egyébként is, van még valami Isztambulban, ami várna engem, Elifen kívül? Ő meg egyébként is a kísérleteivel, a diákjaival és a külföldi folyóiratokba írt tudományos cikkeivel van elfoglalva. A várakozás a munkanélküliek dolga. Elifnek mindig rengeteg a tennivalója.

Nem, nem hallotta a fegyver hangját, ha hallotta is, nem fogta fel. Volt azonban egy sikító lövéshang, mely teljes sebességgel szíven találta. Névtelen, oktalan, személytelen, egészen csupasz sikoly hallatszott Çankaya dombjai, Seyranbağları, a Vár, a hegyoldal, a meredek utcák felől. Beterítette a fővárost: az állam egész gőgjét magára öltő előkelő kerületeket; a nyakkendős, öltönyös, unalmas hivatalnoknegyedeket; a nyomornegyedeket, melyeknek kopár dombjait nyár-, ezüst- és körtefák díszítették; a városhoz tudatosan és módszeresen hozzácsatolt peremkerületeket, a Várhoz vezető kaptatós utcákat; a körutakat, az utcákat, a megállókat és az éjszakai buszpályaudvart. Szétterjedt az egész városban, bárkivel szembetalálkozott, szíven ütötte, úgy visszhangzott tovább. Elérte a különös, idős nőt és Ömert is.

Magával ragadta a hangörvény. Mennyi ideig forgott abban az örvényben? Hogyan került ki belőle? Ki tudott szabadulni? A nő egészen közel férkőzött hozzá. Vagy ő ment oda a nőhöz? Hallotta, ahogy a nő azt suttogja: „Megölték a gyereket.”. És bent, a fejében a sikoly hanggá, a hang szóvá, a szó jelentéssé formálódott: Gyerek!… Megölték a gyereket!…

A 2-es és 3-as kocsiállás között, a buszpályaudvart hirtelen megszálló csend kellős közepén egy nő fekszik a földön. Lábai közül vér szivárog, fokozatosan szélesedő körkörös foltokat hagyva nyomott mintás szoknyáján. Nagyon fiatal, majdnem gyerek. A gyenge fény által megvilágított arca kékesfehér. Valószerűtlenül szép itt, ebben a pillanatban, egy rémálom kellős közepén. Arcát elfordítja az előtte térdelő kreol bőrű fiatal férfiról és mosolyogni próbál. Aztán egész arca megfeszül a fájdalomtól, ajkai megmozdulnak, meg akar szólalni, talán mond is valamit. A fiatal férfi egyik kezét óvatosan a lány feje alá teszi. Lehámozza róla a homlokát, haját takaró horgolt végű kendőt és saját nyakára tekeri, majd ujjai közé szorítja a lány sűrű, búzaszőke haját. Egyik kezével megállás nélkül a lány hasát simogatja, arcát odahajtja hozzá és suttog neki valamit: szerelmes szavakat…

A teljes csend, mely megállította az időt, a másik dimenzióban zajló zavarodottság és bizonytalanság pillanata valójában nagyon rövid ideig tarthatott. A pár perce még nagy ricsajjal ünneplő, szlogeneket kiáltó, török és másféle, sok félholdas zászlókat lengető fiatalok közül ketten futva menekülnek, senki nem fut utánuk, hogy elkapja őket. A pályaudvar éjszakai utasai, a búcsúztatott katonák és a búcsúztatók, mint egy tragikus balett utolsó jelenetének szereplői, a csend üteméhez igazodva lassanként, körkörösen közelednek. Aztán hirtelen feltörő hangok: kiáltozások, mondatfoszlányok, kérdések, káromkodás, átkozódás, siránkozás. A lelőtt lány mellett térdelő fiatal férfi, mintha minden erejét az előbbi, egész gégéjét átlyukasztó első sikolyba adta volna és nem maradt volna semmi hangja, suttogva szól: – Lelőttétek, megöltétek a gyereket!

Két szó visszhangzik: Megöltétek a gyereket, megöltétek! – We zarok kuşt! We zarok kuşt!

Aztán futkosás. Kiáltások: „Lelőttek valakit, segítsenek!”. Segítségért kiáltoznak. Zúgás, melytől lüktet az ember feje: „Nincs itt mentő? Van itt orvos?” Aggódó férfiak, kezükben hordággyal, a földön szanaszéjjel papírzászlók, döbbent biztonsági őrök. A hullámzó tömegből kihallatszik: „A vértanúk halhatatlanok! A haza oszthatatlan!” Pár férfi próbálja összeterelni a menekülőket. Az ünneplők lármája továbbra is tart, mintha nem történt volna semmi. Egy átkozott gyilkosság egy fegyverrel, melyet olyan ügyért emeltek a levegőbe, amit föl se fogtak igazán. A ravaszt meghúzó ismeretlen gyilkos gyermeki ártatlansága. Miközben elszállítják az eltévedt golyóval lelőtt lányt, a hordágyhoz tapadó fiatal férfi szemeiben reménytelenség, arcán kővé, szoborrá váló fájdalom. Közvetlenül mellette pedig a különös nő vérfagyasztó szavai, teljesen kívül maradva a körülötte történteken:

– Kényszerítettek, de nem működtem együtt velük, tudtam, hogy ki ölte meg a gyereket, de nem mondtam meg. Elhitettem magammal, hogy nem halt meg. A gyertyatartókat sem a menyem rejtette el. Most már bevallom magának. Azt is láttam, hogy ki lőtte le a gyereket és azt is, hogy ki vitte el a gyertyatartókat; valaki közülünk.

Dühösen, tehetetlenül és döbbenten rázza vállainál fogva a nőt: – Milyen gyereket, melyik gyereket, te őrült asszony? Kit láttál?

– Vedd el a kezeidet rólam. Mindig ugyanazok lőnek, és mindig ugyanazokat lövik le. Akkor nem beszéltem, nem adtam ki senkit. A gyerek mindig ugyanaz, ugyanaz a gyerek. Te lőtted le, láttam.

Durván ellöki magától a fantom-asszonyt és a hordággyal távolodók után fut.

Hallja, ahogy kiabál utána a nő: – Hová indulnak ezek a hajók? Ha tudják, uram, mondják meg! Nekem hol, melyik kikötőben kell leszállnom? Senkinek sem mondom meg, hogy maga lőtte le a gyereket. Hová folyik ez a folyó?

A sebesültre egy koszos lepedőt terítettek, szeme csukva, arca és teste egyszerre rángatózik, rázkódik. Mint egy sebesült, beteg macska, egyfolytában nyöszörög. A nyöszörgés időnként rekedt csuklásra vált. Ömer a hordágy egyik végét tartani igyekvő fiatalember hátára teszi a kezét: – Orvos vagyok. – mondja. Semmi értelme most az igazat mondani, azt, hogy író vagyok. Kinek kell itt író? Itt és most csak orvosra van szükség.

Leteszik a földre a hordágyat. Kezét a sebesült homlokára teszi: jéghideg. Próbálja megmérni a lány pulzusát, hogy meggyőzze a jelenlévőket orvos voltáról. A sebesült jajgat, ezért megijed és inkább abbahagyja a pulzusszámlálást. Messziről hallatszik a mentőautó szirénája. Megérkezik a biztonsági ember, mellette pedig a rendőrfőnök is.

– Látta az esetet?

– Igen, láttam, nem tudom, ki lőtte le, de abból a csoportosulásból lesz valaki, akik katonát búcsúztattak. Ketten elmenekültek. Igen, láttam. – mondja. Igazoltatás, cím. – Igen, holnap bemegyek a rendőrségre.

A fiatal férfi a sebesült lány fejénél áll, arca gennyszínű. Mintha egy csepp vér sem maradt volna az ereiben. Nehezen találja a személyi igazolványát. Ömer hirtelen megijed, hogy nincs a fiúnak személyije és beviszik, ezzel őt is bajba sodorva. Ha kell, közbelépek. Elmondom, ki vagyok, megvédem a fiút. Látja, ahogy legördül néhány könnycsepp a fiatalember arcán, majd eltűnik hosszú szakálla között.

– Túléli – mondja. – Ne szomorkodj, túléli.

A rendőr közben próbálja visszafogni. A sebesültből ömlik a vér.

– Elment a gyerek, a gyerek volt a mi mindenünk. – ismételgeti egyfolytában a fiatal férfi. Más nem érdekli.

Akkor fogja fel, hogy a sebesült nő terhes volt.

– Nyugodj meg, várjunk, lehet, hogy a gyerek is túléli!

Észreveszi a lány lába között szivárgó, szoknyájára és a peron betonjára szétfolyt alvadt vért. Ő se hisz abban már, amit az imént mondott.

A sziréna egyre közelebbről hallatszik.

– Hová visznek? – kérdezi a fiatal férfi félelemmel telve, gyanakvóan.

– A kórházba.

– Nincs semmi pénzünk. – mondja suttogva. Hangja végtelenül elkeseredett, meggyötört, bánatos. – Ráadásul, ha a nyomunkban vannak… nem hagynak életben. Meg…

Akkor veszi észre a fiú hangjában az erős keleti akcentust. Eszébe jut, hogy kurdul kiáltott fel. Először nézi meg figyelmesebben az arcát. Szemeiben magányt, félelmet, reménytelenséget lát, egy sebesült állat tekintetét, akit megszorongatott a vadász. Biztosan menekülnek, gondolja. Valakik elől menekülnek, még jó, hogy a jegyzőkönyvet aláírató rendőr nem hallotta, amit mondott.

Odaér a mentő, pont előttük áll meg. Segít felemelni a hordágyat, közben mondja neki: – Ne félj! Én is veletek megyek, elintézzük a kórházat is. Van egy kórház, ahol ismerős orvosok vannak. Ne félj, ha bármi nehézség adódna, találunk rá megoldást.

Az Ömer Erenség adta erővel, magabiztosan beszél.

A fiatalember bizalmatlan, gyanakvó, nyugtalan tekintettel néz rá, mellyel azt kérdezi, miért teszi mindezt.

Fekete az éjszaka, az ég sötétkék. Nem világít a hold sem. A város fényei beárnyékolják a csillagokat. Szemben, a messzeségben a Vár. A vár tetején kékes fénnyel megvilágítva finoman ott hullámzik a hatalmas zászló. Kiabálva mondja, hogy elnyomja a mentőautó szirénájának fülsértő, szívtépő hangját: – Honnan jöttetek, és hová tartottatok?

Ebben a pillanatban a sebesült nő ordítani kezd a fájdalomtól. A hordágy oldalán a földre szivárog a vér. Nem hallja a választ. Az is lehet, hogy nem is válaszoltak.

Schmidt Szonja Emese fordítása