Az életmentő varrótű

Elsősorban talán azért, mert a történet az általam ismert és szeretett Beregszász városában indul, ahol Kiss Hermann zsidó úriszabó tizenéves fiacskáját, Tomit erőnek erejével sem lehet apja és számos hittestvérük hivatása, az igényes öltönyök és női ruhák megtervezése felé vezetni.

Itt jelzem, hogy ezt a sok keserves fordulatával együtt is színes, helyenként kifejezetten mulatságos regényt „divattörténeti” szempontokból nem akárki lektorálta, hanem az a Simonovics Ildikó, aki a méltó öltözékek világának első számú ismerője és könyvekbe emelője, például Rotschild Kláráról szóló könyvében. Visszatérve az 1944-es Beregszászba és az ottani rokonságát nagyra becsülő francia írónő világába: Kiss Hermann és főként eleinte „tűiszonyos fiúgyermeke” sorsát úgy idézi fel a szerző, hogy a tárgy, sőt, anyagszerű, varróműhely illatú epizódok és később az auschwitzi borzalmak realitása keveredik benne a lírai közjátékokkal, körülbelül úgy, ahogyan Begnini Az élet szép című világhírű filmjében. Idézzük az apa, Hermann gyönyörű belső monológjának kis részletét, amelyben tőle elszakított feleségét és kisebbik fiát szólítja meg, amikor hivatása révén ő megmenekül az aszfaltozás halálba vivő kényszermunkájától: „Ebben a műhelyben pedálos varrógépek vannak, és nyugalom, akár behunyt szemmel is is meg tudok varrni bármit, és míg a tű ide-oda jár, még gondolkodni is tudunk. Ma például rátok gondoltam, rád és Gabira. Láttam az arcodat és az övét… Amikor ott vagyok, visszatér a szépség, mert ez egy igazi hely. És holnap visszamegyek oda.”

Ennek a „varrás mint menekvés” élménynek magam is részese lehettem, noha világéletemben iszonyodtam a varrógépektől és ügyetlenül forgattam a varrótűt. A Covid-bezártság két első hónapjában mégis régi holmijaink javítgatása volt az (a főzés meg az írás mellett), ami megmentett a kétségbeeséstől és a félelemtől.

Ugyanilyen megrendítő az a részlet, amelyben a Beregszászban már csak röviden időző apa – lélekbúvárhoz méltó bölcsességgel – megfejti annak titkát, hogy egykori csintalan, varrásutáló Tomija miért, hogyan válhatott francia haute couture egyik nagyságává. Nem kelet-európai kivagyiságból, nem dacból és hiúságból, hanem azért, mert a ruhátlanul Appelplatzra, majd gázkamrába küldött zsidó nők végtelen seregét, köztük szelíd és jó nevelőanyját akarta – talán nem is tudatosan – méltó halotti ruhába öltöztetni: „A mai újságban az egyik újságíró a következő címmel számolt be a divatbemutatóról: »A tegnap felvonultatott kollekció a holnapután asszonyainak nyomába ered.« Ostobaság! Én pontosan tudom, hogy Tomi kinek a nyomába ered. Hát a ti nyomotokba, a te nyomodba, édesem, téged akar utolérni, a nagynénik, a leányok és az asszonyok nyomát kutatja, a rosszul meghaltak, a ruha nélkül hagyottak nyomába ered… Rátok is fel kellett volna adni a halotti ruhát, az egyszerű fehér vászonból készült tunikát, ami eltakart volna titeket, ahogy kell, erős fonállal, nagy öltésekkel varrták volna össze kétoldalt, és akkor békében mentetek volna el, és a gyászolók, az itt maradottak békében élhettek volna tovább – ti odafent, mi idelent, mindenki a maga helyén. De meztelenül hagytak, egymásra halmoztak és úgy égettek el titeket. Én látlak titeket. És Tamás is lát titeket, de ő képtelen elviselni ezt.”

Remélni merem, hogy ez a nagyívű és mély alkotás bemutatásra kerül majdan, amikor a napjainkban lassacskán zsinagógává visszaépülő beregszászi istenháza (sokáig művelődési központ!) visszanyeri régi szépségét és szent hivatását.

Petrőczi Éva

Véronique Mougin: Ahol a tű átfér

Fordította Tótfalusi Ágnes

21. Század Kiadó

Budapest, 2023

480 oldal, 4990 Ft