„az a lepkefingnyi, komolyan sem vehető szorongás”

– A kötet mottóját egy ismert böngészőtől vetted, erről jut eszembe, hogy analóg vagy digitális költő vagy? A (vers)írás számodra papíron, sercenő ceruzával, netalán tollal zajlik, vagy a klaviatúrával táncolsz egyet? Ha már megnyitottam ezt a kérdéskört, és poszthumán ide-oda, blőd kérdéssel megfogalmazva, számodra az informatikai forradalom milyen viszonyban van a költészettel?

– Ha a kérdés blőd, legyen a válasz is. Véletlen egybeesés, hogy épp a Radiohead Ok Computere szól (annyira azért nem véletlen, figyelembe véve, hogy kedves lemezeim között mennyit hallgatom), miközben, mit ad isten, digitális csatornákon interjúzunk, írásban. Az egybeesés pikantériája az, hogy erre az immáron negyedszázada (!) megjelent lemezre tekintenek ma sokan (magam is) napjaink digitális klausztrofóbiájának, fuldoklásának egyik megdöbbentő pontosságú, profetikus előfutáraként. De igyekszem már azelőtt kiszabadulni belőle, mielőtt mélyebbre süppednék a közhelyes sápítozás futóhomokjában. Szóval, ha úgy vesszük (vegyük!), hogy minden kis és nagy léptékű történés, amit valamelyes lényegességgel észlelünk, ihletőleg hathat a művészetre, hát akkor az, ahogyan a digitális forradalom tetőtől talpig újrastrukturálta az általunk ismert világot, de a privát életeinket is, bizonyosan szolgáltat elég matériát. Persze, magánál a matériánál nekem fontosabbnak tűnik annak megmunkálása, ez esetben a szemlélet módja, perspektívája (ennyit a közhelyek elkerüléséről): engem, szerzőként, a digitalizációban is a legjobban az érdekel, amit pszichésen művel velünk. Valami ilyen ridegség szorongatását őrzi máig az említett Radiohead-lemez is, de részben ilyesmi az egyik alapészlelése (sokan mások mellett) például Almási Miklós tavaly megjelent, remek esszékötetének is, melyet nagy büszkeségemre én szerkeszthettem. Hogy a blődebbnek szánt félre is válaszoljak:

Szeretem is ezt a köztes létet, hiszek a fizikai és a digitális szerepszétválasztódásában. A papír intimebb, a képernyő sokszor letisztultabb, áttekinthetőbb (ezért nem is mindig jó, becsapós képet mutathat titkon még tovább csiszolandó szövegről), más-más munkafázisokhoz állnak jobban kézre, én pedig igyekszem kihasználni minden előnyüket.

– Előző köteted, a Berendezkedés – amellett, hogy szép kritikai fogadtatásban részesült – egy általam meg-/beérkezettnek érzékelt hangnak a megjelenése volt. A Nincs itt semmi látnivaló ezt a lírai programot viszi tovább, a kötet egyik versében utalsz is rá: „Kipakoltunk? Jó. Berendezkedtünk? Akkor most újra, egyiket folyamatosan a másik után. Maradva, mindig, mozdulat közben.” Ha élhetek egy kicsit gyerekes metaforával, a Berendezkedés egy ismeretlen térbe pottyanást rögzít, míg a legújabb köteted ennek az ismeretlen térnek a feltérképezése lenne. Számodra milyen a viszony a két kötet között? 

– Nem valami érdekes szövegek a kérdező és kérdezett nagyfokú egyetértésében veszteglő interjúk, de mit tegyek, magam is hasonlóképp látom. Afféle kuzinok az én szememben ezek a kötetek, ilyen közeli és organikus viszony talán sosem volt két egymást követő kötetem között. Méghozzá pont azon a téren, amit te is érzékelsz. A Berendezkedésben még van valami naiv elképzelés azzal kapcsolatban, hogy a körbenéző tekintet, ha csupa felfoghatatlan, elfogadhatatlannak vélt dolgot észlel maga körül, leltározza ezeket, és – miközben, persze, egészséges realizmussal berendezkedünk az épp adott (bármilyen) helyzettel való bíbelődésre – azért közben talán fogalmazzuk meg, hogy nincs minden rendben. A Nincs itt semmi látnivaló versei ennél már eggyel cinikusabb nézőpontból, hogy úgy mondjam, „berendezkedve” pislantanak erre-arra, mindenféle sültrealista abszurditásokat, normalizált botrányokat találva. Nem a totális nihil szól még belőlük – különben versek sem kellenének, csak pár vállrándítás, de azért már, úgy érzem, jelentős küzdelmet kell folytatnia az új kötet nyelvezetének azért, hogy érvényesen, ne patetikus és közhelyes röhejességgel tudjon szólni arról, ha az emberi kapcsolatok, de akár a politika vagy a „korszellem” szintjén, tulajdonképpen bárhova tekintve is, folyton-folyvást csak deficitet, abnormalitást, kegyetlenséget vagy érzéketlenséget észlelünk. 

– Talán már ismerős lehet, hogy szeretem kicsit a laikus kérdező szerepét felvenni. Ezek a mostani, kötetbe sorolt verseid mennyire ,,könnyen” születtek? Melyik vers megírása volt a legnehezebb? Mi volt a fő akadály? 

– Nem állítom, hogy könnyű kézzel csusszantak volna ki a kötet versei, de nagy, kínkeserves szenvedés sem volt velük, legalábbis abban az értelemben, ahogyan sok korábbi versemnek hosszú évek és sok-sok nekifutás kellett, hogy egyáltalán elkezdjenek valamennyire vállalhatóan szólni. A legnehezebb szülés talán az Egy ember című darab volt, aminek sem a nyelve, sem a koncepciója nem állt még készen arra, hogy megszólaljon a vers, mikor (eleve már nem kevés fejben íródás után) úgy éreztem, muszáj elkezdenem legalább egy nyers vázlatot is belőle, hogy ne szálljon el, menthetetlenül. Itt emlékszem, szükség volt egy (majdnem) nulláról kezdő, új nekifutásra, hogy ne essen szét, ami fejben olyan izgalmas koncepciónak tűnt (legalábbis nekem), Ezen kívül, nehézség gyanánt, igazán csak a Berendezkedés utáni, nagyjából másfél éves időszakról számolhatnék be, amikor lényegében egyáltalán nem voltam képes verset írni (úgy látszik, lassan ezekből a hallgatási szünetekből is kialakul valami akaratlan menetrendszerűség: a Nincs itt semmi… lezárása után is először pont ennyi idő után, mostanában született egy-két új vers), de ez igazából nem tényleges nehézség, hanem valami igencsak természetes folyamat. Kipiheni magát a költészetem, azt hiszem, „nullázik”, mint Parti Nagynál a Kinizsi-Húsosoknál az atléták, „rebootol”, ahogy a nálam is fiatalabbak mondanák. Persze, ha már nehézség, egy csipetnyi azért mégis van benne: az a lepkefingnyi, komolyan sem vehető szorongás, hogy mi van, ha akkor ezzel volt most vége, kifújt. Hogy aztán persze, mikor újra elkezd mocorogni belül a lírai működés, elszégyelljem magam, hogy azért lehetne már több önismeretem, és hogy tényleg nem tanulok én semmiből.

– Legutóbbi, a kötetet megelőző szöveged a két éve megjelent regényed volt (Mire ez a nap véget ér). Habár a versek keletkezésének jelölt időszakban (2018–2020) tudtommal már a regény kézirata régen befejezett volt. Mégis adódik bennem a kérdés, hogy a regényírás tapasztalata mennyiben hatott erre a kötetre? Még pontosabban: mennyivel lettél, ha lettél, reflexívebb a saját versírási technikádra? Az írás folyamatában érzékeltél-e, kísérleteztél-e újítással? 

– Ha csak egy kérdésre tudnék röviden válaszolni… gondoltam épp az imént is. És hát minden kívánságom így teljesüljön: nem éreztem semmi változást, legalábbis nem ezen a téren és nem emiatt.

– A köteted mottója duplafenekű. Elsőre humoros, sőt ha az irodalmat a ,,komolyság” felől közelítjük, erősen provokatív. A kötet végére érve viszont a hatás megváltozik, és az addig súlytalannak érzékelhető mondat tétekkel és súlyokkal rakódik meg. Ez az építkezés, duplafenekűség, az iróniával élve, a verseidnek is sajátja. Mennyiben tervezel meg egy verset? Lehet-e verset tervezni? Előbb volt meg számodra a kötet koncepciója vagy ezt a létrejött írások adták ki, autentikusan, maguktól?

– Lehetni lehet megtervezni verseket (dalokat, festményeket, táncmozdulatokat), csak (legalábbis nekem – habitus dolga) nem nagyon érdemes. Sőt, még érdemes is, mert amennyiben nem sikerül megvalósítani az előre jó alaposan kifundált, remeknek hitt ötletet (szinte sosem), annyira érdekes aztán lesz az a félspontán, furcsa kevercs, tervezett és véletlen rejtélyes elegye, ami végül létrejön. De, persze, nem vagyok sem „született zseni”, sem látomásos őrült, aki csak úgy leül, minden elképzelés nélkül, kihányja a betűtésztát, és már ott is a remekmű.

Egy-egy kötet koncepciója még ennél is ködösebb helyről jön: mondhatni, sehonnan – kezdetben. Rendre, mikor már tucat vagy kicsit több új versem van, szokott már lenni valami gyűjtő- vagy munkacím is hozzájuk (kezdetleges, tehát kellően primitív, érdektelen koncepcióval együtt). De aztán valahogy rendre eltereli a figyelmem valami egészen máshova behuzalozott, teljesen másik agyi partíció (leánykori nevén: ihlet), fellengzősen mondva felszabadul egy másik világ. Aztán akár még egy másik is, és így tovább. Végül, ami kezdetben a szigorúan szerkesztett, kezdetleges kötet nagy truvája, „rafinált” koncepciója lett volna az első pár vers megírása után, elvegyül valami sokrétűbb, komplikáltabb összefüggésrendszerben. 

Egyébként, csak hogy a mottót se hagyjam említetlenül: gyanús nekem, hogy ezt a (szerintem amúgy eléggé tragikus) iróniát ténylegesen nem én teremtem meg, de még a könyv versei is legfeljebb csak ráerősítenek. Nézd csak meg, hogy ez az egyszerre bumfordi-közhelyes, de stílusában és drámai filozofikusságában (nyomokban) mégis némi shakespeare-i árnyalatot is hordozó mondat, miszerint „Ismeretlen idő van hátra”, a maga módján milyen hatásos lírai sűrítmény, remekül fején talált szög. De annyi legalábbis biztos, hogy rosszabb költészetet is olvastam már. Az, hogy ennek az egész jó kis egysorosnak a Mozilla Firefox nevű internetes böngésző a szerzője, voltaképp részletkérdés – lenne, de az azért valóban megér egy ironikusabb hangvételű misét, amikor az elgépiesedő, mind szenvtelenebb emberek korában az elvben hideg lelkű, bináris masinéria ilyen ábrándos, egzisztencialista sóhajtozásra ragadtatja magát a titokzatos, félelmetes mulandóságról.

– Ha már a kötet koncepcióját felvetettem: a felépítés – számomra – egy Mészöly-hommage. Az írás – és így az irodalom – lényegében nyomozómunka. Mészöly maga is nyomozásként tekintett a munkájára, ez adta – leegyszerűsítve – prózájának szikárságát, tárgyilagosságát. Az első kérdésem, hogy hatott-e rád Mészöly (ez a tavalyi centenárium miatt érdekel engem), a második kérdésem, hogy mennyiben értesz egyet az írás mint nyomozás koncepcióval? A köteted koncepciója lényegében egy bűneset feltárása. Mi a bűneset? Netán a beleharapás az almába? 

– Mészöly, akit egyrészt szeretek, másrészt viszont azért nem tartozik a kedvenc íróim közé, nehezen tudom elképzelni, hogy ne hasson nagy erővel bárkire, aki olvassa, annyira szuggesztív, annyira erősen magától értetődő, ahogyan néznek az írásai. Nyilván én sem tudhattam (nem is akartam) kikerülni a hatását, legfeljebb korlátozni igyekszem, hogy azért, mondjuk úgy, ne sózzam el a levest. Noha amúgy nem is annyira a nyomozati érdeklődésben, inkább abban vélnék némi (de azért távoli) rokonságot felfedezni, ahogyan az én utóbbi években íródott szövegeimben is mintha egyre nagyobb szerepet kapna valamiféle „objektív” ridegség, ilyen értelemben vett, tehát „tényszerű” kegyetlenség, de legalábbis szenvtelenség.

Nem állítom, hogy különösebben értelmes elképzelés lenne ez, de számomra nagyon érdekesnek bizonyult elbíbelődni vele. Hogy mi ezekben a versekben az a bizonyos „bűneset”, abba most nem mennék bele, nem mintha nem lenne rá (legalább magamnak) valamiféle válaszom, de hát azért valami nyomoznivalót talán hagyjunk az olvasónak is. Annyit azért megsúgok, hogy a versek megírása során még a képzelődés szintjén sem esett bántódása egyetlen édenkerti almának sem. 

– Mészölyre ugyan rákérdeztem, de érdekelne az is, hogy éppen, jelenleg kik azok a költők, akik inspirálnak? Érzed valamelyikük hatását az írásaidban?

– Ahhoz még nem írtam eleget – mármint a kötet lezárása óta. Ha komolyan veszem, és hát veszem, hogy valamennyire újra kell tanulni a beszédet egy-egy kötet után, még épp csak első, bizonytalan írásgyakorlataimat végzem. Közben nyilván érnek hatások. De hogy honnan és mifélék? Számomra, per pillanat, megválaszolhatatlan. De talán jobb is így, majd megmondják a kritikusok és egyéb hozzáértők. Én mindezt közelről nézem, és láthatóan legfeljebb homályosan láthatom, ha egyáltalán.

– A versek megjelölt keletkezési idősávja mellett nem haladhatunk el amellett, hogy 2018-ban az országgyűlési választás a korábban regnáló kormányzatot erősítette meg pozíciójában, 2020-ban pedig rég nem látott világjárvány tombolt (tombol még némiképp ma is) a világban. Ez a két esemény – érzésed szerint – mennyire hagyott nyomott benned és a szövegeidben, amiket akkor és azóta írtál?

– Hagyott, hogy ne hagyott volna. Többnyire viszont nem szoktam egyből és főleg egy-az-egyben megírni „a történeteket”, de hát ez a nyomasztó (ah!) világ (ahh!) volt, kisebb és nagyobb léptékben is, valamiféle szénmonoxiddal feltöltött inkubátora ezeknek a verseknek. De túl sok karanténélményt (legfeljebb azzal az egy – ugyancsak akaratlan – kivétellel, amikor Cowboy Joe egy ponton, úgy emlékszem, lejjebb húzza a szája elől az álla alá tolt kendőjét; see what I did there?) vagy direkt napipolitizálást nem találsz benne. Ha lenne olyan olvasóm, aki majd – mondjuk – évek távlatából, a keletkezési dátumot nem is ismerve felkiáltana, hogy ezek a versek egyszerűen biztos, hogy 2018 és 2020 között születtek, hát, eléggé elszontyolodnék, mondván nem krónikás vagy hírszerkesztő vagyok én, de közben kicsit örülnék is, hogy legalább valami részben közös és közösségi élményt sikerülhetett plasztikusan megragadnom. 

– Felvetettem egy korábbi kérdésben, hogy mennyire vagy tervező alkat, amikor írsz. Nem tudok elmenni a régi jó kérdéseim mellett: mi a helyzet a drámaírással? Hogy áll az Orbán Ottóról íródó monográfiád?

– Két örömteli fejleményt is jelenthetek: a monográfia, amennyire mindenkori életem épp engedi vagy nem, nagy erőkkel halad! Ugyanilyen örömteli és a köz megnyugtatására alkalmas hírként közlöm, hogy továbbra sem írok drámát!

– Kicsit közelebb hozva: milyen a viszonyod a Prae Kiadóval? Ha jól számolom, már a harmadik köteted jelenik meg náluk. Mire számíthatunk a jövőben, mik a terveid? Készül az újabb regény és az újabb verseskötet? 

– Sőt, bár az akkor még csak alkalmi kapcsolat volt, már Petrence Sándor Fagyott pacsirtája is itt jelent meg, még 2013-ban. Nem mintha illenék nagyon mást mondanom, de hát mit tegyek, igaz: remek, közös megbecsülésen és tiszteleten alapuló, harmonikus viszonyt ápolunk, a kiadóm és én. Felbecsülhetetlen szakmai, emberi biztonságérzetet, stabilitást ad a tudat, hogy a kiadóm rövidebb és hosszabb távon is számol velem – én is velük. Részletesebb tervekkel még kár volna riogatni az olvasókat (épp csak megkönnyebbülhettek a meg nem írt drámáim miatt!), de annyit elárulhatok, a következő könyvem bizonyosan próza lesz (két könyvtervem is versenyez, egyelőre még bennem is, egy jövő évi vagy azutáni megjelenésért). Hogy melyik láthat majd előbb napvilágot, egyelőre fedje jótékony homály – most még előttem is.

Kalmár Balázs

Nyerges Gábor Ádám: Nincs itt semmi látnivaló

Prae Kiadó

Budapest, 2022

114 oldal, 3290 Ft