Antonija Novaković versei

SZHSZ POETRY  (fiatal délszláv [szerb, horvát, szlovén] költők) rovatunkban most Antonija Novaković horvát költőnő verseit közöljük.

valami nyomja a szívecskédet, mondja nekem egyik nap a cigánylány az oktogonon

a dm kijáratánál (valahogy olyan végérvényesen,

mint ahogy az esernyő kifordult küllői

a fájdalom konstrukciói, olyan biztosan,

hogy úgy tűnik, sosem fog megsemmisülni)

a visszatérés lehetetlen, esik egy kis eső,

és mindegy, hogy a szavak csontig áznak,

a felemelkedő

szappanbuborékok hangjai,

és egyre nehezebb változtatni˙

a retorikán, különösen vasárnap délután,

az ebéd kész, de senki nem jött,

hogy összetörjön néhány tányért, összekenje a falat

az étellel, szétszórja a parkettán

a sót és paprikát, csupasz kenyérszeletet, egyszerű

tenyérmozdulattal, összes ujjával

kihúzza az asztalterítőt,

hogy barom legyen.

senki nem jött, nincs visszatérés és nincs

már mit mondani.

csak a mosogatóban a piszkos edények

(2008)

könnyű lenne rosszabbnak lennem, arcod foltjára

nem rakni ujjam

hagyni,

hogy terjedjen és egyáltalán

elfoglalja mindazt, ami vagy

úgy, mint amikor egyszer,

kihallgatva a metaszekvenciát, a padon ültünk (a füvész-

kert árnyékos

szélén, a 45-ös mezőn)

gyengéden magasan vigasztalhatatlanul

ahogyan az éjszaka a köldökzsinóron át

saját kegyetlenségét

táplálja engedelmesen

nyújtom a kezem

és megölelem a sötétséget, a viseltest,

melyet körbefon a fény

(2008)

hallgatni amíg nem ugranak ki a nyakadnál és öklödnél a lóerek

aludni, kimenni

az emberekkel teli villamosból, akik legszívesebben fejbe lőnék egymást

elázni, azokról írni,

akik nem jelentenek semmit

mindenkinek hazudni (a fehér szamuráj

felemeli a kezét és elengedi a forgalmat a kereszteződésben,

a piszkos köldökben

kis vodkával az alján.

ha isten halott, akkor ki ez,

aki kinyitja az ablakot,

hogy kidobja csipesszel levágott körmeit a kocsiútra)

akarsz-e a csodatévő mindennapjaiddal (egy szelet parízer

két karéj kenyér, vaníliás

nes-kávé)

gyógyítani engem

akarsz-e úgy fogni, mintha tyúkot vágnál (és az a valamit benned

mely mindenkinek úgy tűnik, mint a semmi, az etetés világos alakját ölti) akarod-e

a testemen levő, az ostya befogadására markerrel megjelölt lyukba bedugni

a piszkos ujjad, átváltozni

ahogy kell

vadállatot engedni a szájsarokba, arcomat

mint vizes pénztárcát a tenyérbe gyűrni, észrevenni, hogy már

milyen nagyon hideg van és hogy valahol ugat egy kutya

(2008)

poncius pilátus bemegy a billába és mosóport és jázmin

illatú öblítőt vesz (és a távolból

a petrova utcából visítást hall az inkubátorból)

melege van a nejlonharisnyában

várja a szemafort (a fülhallgatóból

hangos le piaf szól)

a pénztárcájában pontosan hétszázkilencven kuna és

húsz lipa van de ő mindenfélét

szeretne

kibontja a rágót, a kleini kék színű

alagútról gondolkodik, melynek végén

a kéz nélküli nő vár

a keresztbe tett combokon

valaki vésővel az ajkait verte ezért olyan vonzók

a járdán két idősebb hölgy egymás kezét fogja és bizalmasan suttognak, az egyik azt mondja:

szeretem a jól kinéző bizsut elveszi a napilapot az újságkihordótól (ha fáj,

úgy fáj, hogy majd’ megfulladok)

a férfit jobbról felveszi egy corsa, poncius nézi

a fehér és zöld szemeket az úton, a jázmin

illata, milyen tiszta, gondolja

poncius, milyen

tiszta minden

(2008)

valaki egy prevert-versben ceruzával

megjelölte a hangsúlyokat

mintha el akarnám szavalni

de vasárnap van, késő

és a csöndet szögként kell a falba verni,

hogy jobban kiürüljön

ami alatta van

levágtam a körmöm, simára fésültem a hajam

megmostam az arcom és a testem, kifehérítettem a bőröm

és mi több

eltávolítottam mindent a parketta és önmagam közül

a szoba biztos sarkában

terelem a kezed látomásait, melyek úgy ölelnek,

mintha cérnára lennének erősítve

csak hogy minél előbb visszatérhessenek saját testükhöz

és hallani a kutyát, ugyanazt, aki felfalta a szerelmet

a szerelem egyedül

hogy ugat

és én tisztán és felszögezve fekszem, kihűlt tenyérrel

a fülemen

és hallani sem akarom

(2008)

Bencsik Orsolya fordításai

Megjelent a Tiszatáj 2012/6. számában