Állatok fölébe és alacsonyabbra náluk

RENÉ GIRARD: LÁTÁM A SÁTÁNT, MINT A VILLÁMLÁST LEHULLANI AZ ÉGBŐL

Úgy alakult a nyugati kultúra története, hogy védőbeszédtől mára jót nem remélünk. Szinte zsigeri visszakozásunk legalább két kútfőből táplálkozik; elsősorban a vérmes tapasztalat­ból, hogy aki védekezni kényszerül, az eleve bukásra ítéltetett, hiszen azért kényszerül vé­dekezni, mert rá van sütve a gyengék, az elesettek, az erőtlenek, végsősoron a halál billoga, és ami szinte ugyanez: az erőtlen, az elesett, a megalázott, a megtört nem érdemli, hogy védekezzen (hiszen ha erőt venne magán, ha fölülkerekedne billogán, nem szorulna e tompa és dicstelen fegyverre), ilyeténképpen apológiája puszta magyarázkodás, mentege­tőzés, hogy azt ne mondjuk: cinkosság a nyomorral, mintegy önmaga viktimizálása.

Mindkét álláspont prejudikál, leosztja a szerepeket – az egyik együttérzésnek vélt szána­lom­ból, a másik gőgből és puszta érzéketlenségből. Véljünk bármit, mindkét zsigeri beíró­dásunk a földi hatalmasságok, ilyeténképpen pedig Sátán oldalán helyez el. Ezt is üzeni – ha csak leplek mögül, igen áttételesen is – René Girard Látám a sátánt, mint a villámlást lehullani az égből – A kereszténység kritikai apológiája című, az Atlantisz gondozásában 2013-ban megjelent kötete. Girard ugyanis világosan látja, hogy az áldozat egy szüntelen elmozdulás­ban lévő kategória, melynek védelme nem szervezhető meg normatív alapon. A könyv leg­erősebb állítása éppen az, hogy a kereszténység vak marad az evangéliumok ta­ní­tására, ami­kor – alkalmazkodva a „józanság” vagy a „demitizálás” 20. századi kívánal­mai­hoz – meg­kísérli bagatellizálni Sátán szerepét. Girard antropológiai perspektívája el­sősor­ban tehát Sá­tán evangéliumi szerepének tisztázására vállalkozik, és paradox módon úgy próbálja hatás­talanítani azt, hogy teljes súlyával és jelentőségével mutatja föl.

A probléma – Sátán problémájának – gyújtópontja az emberi vágyak mimetikus mecha­niz­musa: „Az ember olyan teremtmény – írja a francia kutató –, aki elveszítette állati ösz­tönei egy részét, és ennek eredményeképp szert tett a vágyra.* Az emberekben természetes szük­ségleteik után is erős vágy munkál, de nem tudják, pontosan mire is vágynak, mert ösztö­neik nem igazítják el őket. Nincs saját vágyuk. A vágynak az a sajátossága, hogy saját vágy­ként nem létezik. Ahhoz, hogy valamire vágyjunk, a környezetünkben levő emberektől kell segít­séget kapnunk, az ő vágyaikat kell kölcsönvennünk. […] Az egyetlen kultúra, ami való­ban a sajátunk, nem az, amelybe beleszülettünk, hanem az, amelynek a mintaképeit utá­nozni kezdjük abban az életkorban, amelyben mimetikus asszimilációs képességünk a leg­nagyobb. Ha a gyermekek vágya nem volna mimetikus, ha nem a körülöttük élő embe­reket választa­nák szükségképpen példaképül, akkor se nyelv, se kultúra nem létezne. […] A mimetikus vágy kiemel bennünket az állatvilágból. Ez a vágy a forrása annak, ami a leg­jobb bennünk, és annak is, ami a legrosszabb; annak, aminek folytán az állatoknál is ala­cso­nyabbra sül­lyedtünk, és annak, ami a föléjük emel bennünket. Szabadságunk ára nem más, mint vége­érhetetlen viszálykodásaink.” (30-31.)

Nos, a kérdés az, hogy hol helyezzük el a Sátánt, hol jelöljük ki a szerepét e sajátosan em­beri paradoxonban? A vágy mimetizmusa, figyelmeztet Girard, természete szerint ragályos: „A mimetikus vágy (…) többnyire konfliktusokhoz vezet, aminek okai világosan kiolvasha­tók a tizedik parancsolatból. A tárgyat, amelyre felebarátom nyomán vágyom, ő meg akarja tar­tani magának, és küzdelem nélkül nem hajlandó lemondani róla. […] A vetélytárs meg­jele­nése mintegy megerősíti a vágy megalapozottságát, a vágyott tárgy becsességét. […] Az­zal, hogy vetélytársam vágyát utánozom, azt az érzést keltem benne, hogy jó okkal vágyik a vá­gyott tárgyra, jó okkal óvja a tulajdonát, s így még hevesebb vágyat fog táplálni iránta. […] Ha vetélytársként jelenek meg mintaképem számára, akkor mintegy visszaszolgálta­tom neki azt a vágyat, amelyet tőle kaptam. […] Elképzelhető például, hogy egy férfiben, akinek a fe­leségére vágyódóm, már egy ideje kialudt a vágy, s most az én lángoló vágyam hatására ismét fellobban benne (…).” (24-25.)

Sátán ott viszi magát színre, ahol az imént vázolt mimetikus ragály kritikátlanná és zabo­lát­lanul ciklikussá válik, roppant kiterjesztést nyerve az emberi közösség köreiben. E féke­vesz­tett, közösségi léptékű mimetikus versengés következményeire figyelmeztet Jézus, amikor így szól: „Jaj annak az embernek, aki által a botránkozás esik”. (32.) A krisztusi kereszthalált megelőző mimetikus válságok, melyeket a mítoszok gyakran dögvészként aposztrofálnak, egy sajátos áldozatállító mechanizmusban találják meg – egyébként meg­lehetősen röpke hatású – ellenszerük, a mindenki egy ellen elvében, a deviancia megköve­zésben, a bűnbak, az antik pharmakon intézményében. Sátán közvádlóként lép színre, ő az, aki a közösség te­kintetét a másságra, a devianciára irányítja, majd a viszály – megkövezést követő – elültével fölszívódik. Krisztus kérdésfölvetése – „Sátán miként tud Sátánt kiűzni?” (51.) – épp a Sá­tán-jelenség e sajátos fenomenológiáját ragadja meg. Mert ontológiáról itt – legalábbis Girard szerint – még a szó legrugalmasabb értelmében sem igen beszélhetünk: „Az ördög »alaptőkéje«, ahonnét hazugságait meríti, nem más, mint az erőszakos mimetizmus, mely­ben nincsen semmi szubsztanciális. Vagyis az ördögnek nincs szilárd alapja, egyáltalán nem rendelkezik léttel. Ahhoz, hogy legalább látszólagos létre tegyen szert, Isten teremtményein kell élősködnie. Az ördög teljességgel mimetikus, vagyis nem létező valaki.” (59.)

Sátán egyszerre az evangéliumok legsúlyosabb és legsúlytalanabb karaktere. Súlytalan, amennyiben – egyetértve Girard-ral – szubsztanciális létében kérdőre vonható, és föl­becsül­hetetlenül súlyos, amennyiben kijátssza figyelmünk, hogy az evangéliumok épp súly­talanjá­ról, képlékenységéről, rá(nk)utaltságáról, belénkvetettségéről rántják le a leplet.

A szerző olvasatában az evangéliumok alapjában véve mítoszkritikai szövegek, melyek azért ismételnek meg bizonyos mitologémákat, vagy mítoszok teljes szüzséit (a könyv szinte ön­álló tanulmányt szentel a bibliai József-történet, illetve az Öidipusz-mítosz össze­vetésének), hogy mintegy gerjedésükben leplezzék le a mimetikus fellángolások áldozat­állító mecha­niz­musát, az egy mindenki ellen barbárságát, a gyilkosság közösségalapító tét­jét, az ártatlan áldozatok istenné lényegítését a viszálykodás elülése nyomán. Az evangélis­ták innét nézve szinte dekonstruktőrökként működnek, akik oly módon adnak elő bizonyos mítoszokat, hogy az irónia révén fölfejtik a mítoszokban munkáló erőszak látens hatásme­chanizmusait. „Nem szabad ugyanakkor azt állítanunk – vallja Girard –, hogy a Biblia helyreállítja a mí­toszok által elárult igazságot. Nem szabad azt sugallnunk, hogy ez az igaz­ság már megjelent, az emberek rendelkezésére állt, mielőtt a Biblia megfogalmazta volna. Nem ez a helyzet. A Biblia előtt csak mítoszok voltak. A Biblia előtt senki sem lehetett ké­pes arra, hogy két­ségbe vonja a közösségek által egyhangúan elítélt áldozatok bűnösségét.” (147) A mítoszok tehát, e girard-i szemléletben, egyszerűen nem juttathatják szóhoz az ál­dozatokat, hiszen föl sem merül kontextusukban az áldozatok ártatlansága. Föl sem me­rülhet a Biblia előtt az Emmanuel Lévinas által oly gyakran idézett talmudista alapelv, mely így összegezhető: „Ha egy vádlottat mindenki szerint el kell ítélni, akkor engedjétek szabadon az illetőt, mert csak ártatlan lehet.” (148.)

Néhány apróságot persze Girard-nak is fölróhatunk. Sőt föl kell rónunk. Amilyen körül­tekintőn értekezik bibliai textusokról, éppoly felületesen tárgyalja a mítoszok világát. Ré­szint kiderül, mit ismer fel mítoszként. Részint nem. „A Biblia előtt csak mítoszok vannak” – vallja, de Szophoklész Oedipus királya vajon csak mítosz pusztán, vagy valami más is? Az Antigónéval együttérző kar vajon mért együttérző? Tudjuk ezt? Nyilván Girard-nak is van válasza erre; együttérző, mert a színmű keltette katarzishoz (a barbár véráldozat do­meszti­kált, mindazonáltal barbár származékához) szükség van az együttérzésre. Ha amit elvesz­tünk, a szemünkben értéktelen volna, együttérzésünkre méltatlan, meg tudnánk-e siratni? S ha ezt mondaná, Girard-nak nyilván volna igaza. De a kar együttérzése ennél, úgy érzem, összetettebb, s inkább a strukturális szükségszerűség és az őszinte elborzadás dialektikáját méltányos fölfedeznünk benne. Ezt a játékot, amit ha nem fedezünk föl, épp­oly vakok va­gyunk, mint aki bagatellizálja a bibliai Sátánt.

Kissé spekulatívnak érezhetjük továbbá a mimetikus vágy könyvbéli alapfogalmának kon­cepcióját. A gondolat maga elmés, de az állítást – hogy tehát vágyaink sosem lehetnek saját vágyaink –, a maga megkerülhetetlen hozományaival, mintha nem tudná vállalni a könyv. Mit jelent ez az emberi szubsztancialitásra nézve? És ha az megkérdőjelezhető, mit jelent ez Sátánra nézvést?

Az utolsók közt, van egy pillanata a könyvnek, melyben a strukturális szükségszerűségnek és az őszinte elborzadásnak ugyanazt az ironikus játékát vélem fölfedezni, melyet René Girard nem hajlandó a mítoszok javára írni. Ezzel zárok: „Jézus maroknyi megmaradt hí­vé­nek több mint felét már magával ragadta az erőszakragály. Honnan merítették mégis az erőt, hogy szembeszálljanak a tömeggel és a jeruzsálemi hatóságokkal? Mivel magyaráz­ható ez a hirtelen fordulat, mely gyökeresen ellentmond mindannak, amit a mimetikus in­dulat­fellán­golások ellenállhatatlan erejéről megtudtunk? Azokra a kérdésekre, amelyek je­len ta­nulmá­nyomban fölmerültek, mindeddig sikerült olyan válaszokat ta­lál­nom, amelyek tisz­tán em­beri, ha úgy tetszik »antropológiai« kontextusban elfogadhatóak. Most viszont nyil­vánvaló, hogy ez lehetetlen.” (226-227.) A kiemelés nem tőlem.

Serestély Zalán

René Girard: Látám a sátánt, mint a villámlást lehullani az égből – A kereszténység kritikai apológiája. [ford. Sujtó László]. Atlantisz, Budapest, 2013.