Alkalmi beszélgetés Bodor Ádámmal a 9. zEtna irodalmi fesztiválon

MagánBalkán témája köré szerveződött az zEtna IX. Irodalmi Fesztiválja, és bár a fesztivál alatt az érdeklődők még a balkán gasztronómiájáig is eljuthattak, a rendezvény egyik kiemelt vendégéhez inkább Erdély hegyei állnak közel, mint az Alföld; inkább a mackók, mint a medvék. Beszélgetésük alatt Józsa Márta nem csak kedvelt tájairól és állatairól faggatta Bodor Ádám Kossuth díjas írót, hanem arról is, hogy miként látja az irodalom és társművészetek viszonyát, hogyan építi fel a különböző világokat szövegeiben, és mit számít a művészi felfogásban a műfaj, a szabadság és a szemétkosár.

Sosem lehet egy ilyen rövid beszélgetés alatt mélyrehatóan körbejárni olyan kérdéseket, melyekről folyamatos vita folyik, így természetesen ez alkalommal Bodor Ádám sem merítette ki a felvetett témákat, ahhoz viszont eleget mondott, hogy újra(?)gondolásra késztesse a közönséget. Első körben arról folyt a társalgás, hogy milyen reakciókat vár egy szerző az olvasóktól és a társművészetek képviselőitől. Hogy ne csupán tudjanak egy-egy mű létrejöttéről, hanem merítsenek is belőle, ez minden mű alapigénye.

A filmadaptációkhoz „szokott” író kiemelte, a film kicsit más kategória, mint a többi művészeti ág. Itt a szerzőnek csupán egy elvárása lehet, hogy ne legyen konvertálható filmre, amit leírt, így ugyanis művészileg silány végeredményt kapunk. A film öntörvényűsége a rendező önállóságán alapszik, akit az író sem irányíthat, sőt jobb, ha a rendező nem is tart igényt túlzottan a konzultálásra. Amennyiben az irodalmi mű valóban felkerül a képernyőre, az a kudarccal egyenlő a film szempontjából is, hiszen a film „nem erre való”. Ennek okát könnyű átlátni, ha a film konkretizált, mimetikus világát összevetjük a többi művészet elvontabb, stilizáltabb jellegével.

Annak ellenére, hogy Bodor Ádám írás közben nagyon is pontosan látja a helyszínt, szinte térképszerűen, az olvasót inkább eltávolítaná ettől. A fikciós világ felépítésére vonatkozóan megtudhattuk, hogy az író számára egy helyzet és hangulat ad kiindulópontot, ez után helyszínek és szereplők ötlenek fel benne. A novellák, regények szereplői, helyei spontán teremtődnek meg, és írás közben válnak ismerőssé, otthonossá, ám elsősorban az író, csak utána az olvasó számára. Az elhallgatások, a „megjelenítéssel való szigorú gazdálkodás” izgalmasabbá, érdekesebbé tehetik a szövet, hiszen az az olvasóra is feladatot ró, bár nem mindegy, hogy mit és mennyit. A felületesség képes megrázóvá tenni egy szöveget.

Ahogy Józsa Márta felvetette a beszélgetés során, ennek a szemléletnek köszönhető az is, hogy a tömör kifejezésmód jellemzi beszélgetőpartnerét, szövegeit és műfajválasztását egyaránt. Ez azonban már nem jelenti, hogy a „rossz” szövegeket szemétbe kellene hajítani, különösen most, amikor az írógép helyett a számítógép válik a szövegalkotás helyévé. Ez pedig sokkal jobban átalakítja az írás folyamatát, mint azt elsőre gondolnánk.

Bár egykor a novella műfaja volt a középpontban, Bodor Ádám már jó ideje regényeket és műfajai kérdésekkel telített szövegeket produkál. A regény téridejében el nem helyezhető szövegrészek emlékeztetnek a novellákra, amennyiben ilyen igénnyel készülnek. A tömörebb és olvasói közreműködésre igényesebb novella az írót jobban leköti, mint a könnyedebb, és talán az olvasóknak érdekesebb elbeszélés. Bodor Ádám beszélt korábbi tárcáiról is. Úgy látja, a tárcára az igény rá fokozatosan megszűnt, az igazi tárcák kora a 20 század eleje volt, ma már az írók sem érzik, mi az „igazi”, a regények sokkal megfelelőbbek az olvasónak. Ez viszont csak változás jelent, és Bodor szerint mindig el kell fogadni az újat és megismerni azt, amiben élünk.

Urbán Anikó