Aleš Debeljak versei
Helyetted, aki az aragóniai vár alatti fasorokat gondozod, patak csörgedez
a megközelíthetetlen Alpokban. Te oda már nem jutsz fel soha többé.
De az ámulatod megmaradt. És meg is fog. Mert sikerült lemérned
a szédülés mélységét és a feszület kiterjedését. Nyugaton a tűz […]
Aleš Debeljak (1961–2016) szlovén költő, író, esszéista, szociológus, egyetemi tanár. Ljubljanában született, 1985-ben diplomázott a Ljubljanai Egyetem Bölcsészettudományi Karának összehasonlító irodalom szakán, majd miután szociológiából PhD-tanulmányokat folytatott az amerikai Syracuse-i egyetemen, a Ljubljanai Egyetem Társadalomtudományi Karán tevékenykedett. 2016. januárjában autóbalesetben hunyt el. |
(Itt az idő)
Itt az idő. Mondd el, hogy volt régen,
ahogy neked mesélték. A félreértések elkerülése végett.
Kezdd, ahol akarod. Jobban, mint most, úgysem
fogsz szenvedni. Ahogy a madár felszáll a vízről,
abban már benne van a zuhanás is. Semmit nem veszítesz.
Amennyit adtál, annyi marad neked. Tudom, hogy
az idegen nyelvbe menekülve, a csönd a legfőbb
szövetségesed. A tépett testeket te belülről ismered.
Mert csak az emberek halnak meg, a hallgatásuk itt
marad. Lármázó seregélyfelhő a hazafelé vezető
úton. Emeld fel a hangod. Beszélj! Mondd el!
Milyen halk vagy. Te leszel az emberiség lélegzete.
Az idegenlégióba, félúton
Francis Debeljaknak, Párizs
Helyetted, aki az aragóniai vár alatti fasorokat gondozod, patak csörgedez
a megközelíthetetlen Alpokban. Te oda már nem jutsz fel soha többé.
De az ámulatod megmaradt. És meg is fog. Mert sikerült lemérned
a szédülés mélységét és a feszület kiterjedését. Nyugaton a tűz
reményt ébresztett benned, keresztülvetetted magad a szögesdróton,
és odaát, a kontinens szélén meglested a virradat ritmusát. Elsüllyedtél
a nagyvárosban, ahol csak a belső hallás számít és nem a dal, ami
nemzedékről nemzedékre száll. Az idegenek kedvessége volt
a hajnalcsillagod, moha a fatörzsön. Nem vagy látnok, csak az esőáztatta
bőr illatából olvasol, amely más, mint otthon. A villámok elvakítottak,
ahogy az angyal rád nézett. Utána indultál magányosan és nem tudtad,
hogy benned a csíra, amely felébreszti a szolgák és az urak puha
mirigyeit. Akik belefáradtak a rendszerbe. Nekem csak egy levelet
írtál. Épp elég volt ahhoz, hogy felborítsd a jövő terveit.
New Yorkba utazni
Erikának
Végtelen, éles sikollyal kiszakadt belőlem a szájhagyomány.
Hozzáadtam apám kivándorlásához. A tökéletes női formák
rabja vagyok. Végülis megengedtem, hogy megkereszteljen
a fény, amely könnyedén feltámasztja azt is, akit elfelejtettünk.
Általa többek vagyunk a pimaszságnál, ami minket nemzett.
Nincs mit kertelni: abban bízom, hogy megmozdul az út melletti
motel ablakának függönye. Valóban, a tető lehet, hogy ideiglenes.
De alatta fekve ajándékoztam oda az első növényt, amit az új világban
szedtem. Kifizetődtek a hosszú virrasztások. Hirtelen megértettem
a navigációt: az ajándék visszatér, mint a gyermek neve, akit a vágyak
szerzetesére bíztam. Hogy ne vesszen el, ami bennem
végtelen holográfiaként megsokszorozódik. A messzeség
almaként illatozik. Oda sodor szenvedélyem, hogy a kettősség
nagyobb legyen bennem minden addigi formánál.
Az álom életrajza
4.
Bankok, zászlók, hajók, ünnepek, kakasviadal, válltömések,
rézkarcok angol telivérekről, katonai őrség és elit hadosztály.
Minden mulandó. Elillannak mind, ahogy a délutáni álom.
Nyugodj bele. Az érkezés és az elhagyott csatatér látványa ugyanaz. Az elültetett
fa és a végrendelet lapjai helyett csak egy név marad a szótárban feljegyezve.
És semmi több. Ó, lehet, hogy valakinek egy pillanatra eszébe jutnak majd
a fehér piros metamorfózisai: mint az egykori uralkodóknál. De igazából semmi más.
– Mellkasodról szakítsd le a szétmarcangolt szegfűt, hajolj le a gránit kockák
geometriájához, fújd ki a levegőt. Most. Úgy ahogy ők a stamheimi börtönből.
A sikertelenség szépsége
Tomaž Šalamunnak, otthon és idegenben
Az üstökös ragyogása kihuny az erdő, és a vizek felett. Nemes
kelyhekben terani óbor. Elkötelezted magad a költészet örömei
és gyötrelmei mellett. Vonz a dolgok néven nevezésének lehetősége.
És ez már a század fordulópontja: lennie kell valamiféle ösvénynek,
amit csak a szavak ereje ismer. Te, aki könnyedén felidézed a meg nem
születettek álmát, szállodai szobádban hiába várod a szarvasok
méltóságteljes érkezését, hogy mint régen, szabadon, meztelenül,
erőd teljében különböző királyságok lejtőin vadássz rájuk.
Csak azt a szörnyű fényt követed, amelytől még a részeg is
kijózanodik, amely varázslót csinál belőled. Mégis kételkedsz
e képességben. Képtelen voltál megérezni, hogyan árad szét
a nyugalom a csordákba verődött szarvasok bőrén. Engedelmesen
elkerülték a barlangok és az örvényék mélyét. Sokáig vártak, hogy
átváltozz vadászból pásztorrá, és hogy a Tejút ismét megjelenjen.
A nyelv határai
Edward Kocbeknek, bárhol is van
A szövőszékek leálltak. Gyilkos galóca illatozik, harangoznak
a barokk toronyban. Az izzadt bőr túloldaláról elragadtatott arcvonások
érkeznek. Halkan énekelsz. Kotta és szünet nélkül. A terem falán
megrepedt a vakolat, amit énekeddel a végtelenségig megnöveltél.
Mint viharos égbolt a katasztrófa előtt. Farkasösvényeken
és a befagyott tavakon keresztül jöttek, hogy meghallgassanak téged.
A lándzsákat odakint hagyták, az udvaron. Alattuk tócsában áll a vér.
Halkan énekelsz. Lavinák, áradások és a költő halotti maszkja,
te vagy a titkok közvetítője. Az üvegórában elakad a homok,
a messze távolból visszatérnek a galambok, ismeretlen irányból
hajó közelít. Miközben a tömeg téged hallgat, bágyadt napsugaraktól
dagad a keblük. Mert te énekelsz nekik. A mágnestű megremeg, mint
a kitartó migrén hullám. Várandósok és idősek, akiknek torkát
megnedvesítetted, veled énekelnek, és senki sem tudja megállítani őket.
(Megjelent a Tiszatáj 2017/2. számában)