„Aki a kora újkorban ír, az médiumokat birtokol”

– Idén nyáron futott ki az általad vezetett, Hosszú reformáció Közép- és Kelet-Európában (1500-1800) Lendület kutatócsoport. Hogyan értékelnéd az elmúlt éveket, a kutatócsoport munkáját, a kitűzött és elért célokat, kiépített/megerősített nemzetközi kapcsolatokat?

– Beszéljenek a számok mindenekelőtt: 70 publikációnk készült el 2018 és 2023 között, amelyből 20 olyan terjedelmes kötet, amely monográfia, forráskiadvány vagy adattár jellegű kiadvány, ráadásul ezek magyar, angol, német és román nyelven kerültek publikálásra. A magyar és angol nyelvű rendezvényeinknek elsősorban a diverzitását emelném ki, hiszen a nemzetközi részvételű, többnapos konferenciák vagy workshopok mellett sikerült megtalálni a módját annak is, hogy a szakmai utánpótlást megszólító mesterkurzusokat vagy junior-konferenciákat szervezzünk Budapesten, akár külföldön is. Hasonlóképpen jelentősnek gondolom, hogy a projekt sikeresen bevezette a szakmai diskurzusba az ún. „hosszú reformáció” fogalmát, sőt ennek konfesszionális nézetű és léptékű megvalósulásait, alkalmazásait is meggyőzően exponálta, arról nem is beszélve, hogy elkészült a magyar hosszú reformáció (1500‒1800) monografikus szintű és igényű szintézise is. Legjelentősebb teljesítményünk, úgy vélem, az, hogy 2021-ben sikerült megvalósítani, a Centre for Reformation Studies-t (CRS). Ennek a kutatási és tudománymenedzselési központnak a hosszú távú célja az, hogy a Lendület-projektünk lezárulása (2023) után is biztosítson a magyar reformációtörténeti kutatások és eredmények számára a nemzetközi tudományos környezetben kellő szakmai megjelenítést, illetve a magyar kezdeményezéseknek nemzetközi partnereket és fogadókészséget.

A CRS létrejöttével a Lendület-projekt és eredményei, illetve a hosszú reformáció kutatása szakmailag és intézményesen is beépült a BTK Irodalomtudományi Intézetébe, ahol önálló intézeti struktúraként működik. Összegezve: hálával gondolok a kutatócsoport tagjaira, hiszen mindezt egy olyan világvég-menedzsment kontextusában sikerült megvalósítani, amellyel a szigorú és gyakran váratlanul érkező, a tudományos életet teljesen ellehetetlenítő egészségügyi megszorításokat kellett folyton ellensúlyozni.

– A kutatócsoport tagjai számos könyvet jelentettek meg az elmúlt években, nem beszélve a publikációkról és konferenciákról, de a te legutóbbi könyved a kutatás elmúlt időszakának egyfajta szintéziseként értelmezhető (ha lehet egyáltalán használni ezt a megjelölést), már csak azért, mert az a pályázat végén jelent meg. A könyv legvégén némiképp szabadkozol, hogy a kutatás hiányosságai annak tudhatók be, hogy ez egy „»félidőben«” készült munka. Mit értesz ez alatt, és ha nem helytálló a szintézis megjelölés, te hogyan tekintesz erre a könyvedre?

– A monográfiámat szintézisnek gondolom, még akkor is, ha a négy nagy (római katolikus, evangélikus, református, unitárius) felekezeti hagyományból elsősorban a reformátust vizsgálja. A „félidő” kifejezéssel arra próbáltam utalni, hogy további kéziratos források, ismeretlen vagy lappangó szövegek várnak arra, hogy a hosszú reformáció korszakalakzatának kidolgozását tovább árnyalják. Különösen illik ez a könyvemben a többnyire egy fejezet erejéig tárgyalt magyar-francia kapcsolatok és a hugenotta-recepció felvázolására, hiszen egy sor általam megtalált kéziratos forrást nem elemzek, vagy csak utalok rájuk, holott ezek további érdemi vizsgalatot igényelnek. Ily módon ez a fejezet egy, a jövőben megírandó, a 17–18. századi magyar nyelvű hugenotta-recepciót rekonstruáló és értelmező monográfia kiindulási alapja, ha úgy tetszik, félidőben látható kezdete csupán.

– Az egyik központi eleme a könyvnek, hogy ún. hosszú időtartamokban (longue durée) gondolkodik, ez nem teljesen ismeretlen a hazai tudományosságban (pl.: egy másik Lendület kutatócsoport a hosszú 19. századon belül értelmez), de túlzás lenne azt mondani, hogy általános trendről van szó, noha – ahogy erre te is rámutatsz a módszertani fejezetekben – a nemzetközi irodalomtudományos diskurzusban egy régóta jelenlévő szemléletmódról beszélünk. A hosszú reformáció általad definiált korszakalakzatán belül egy hosszú 18. századról beszélsz, amely a gyászévtized (1671-1681) végétől a 19. század elejéig tart. Mi az, ami a leginkább láthatóvá válik az általad vizionált hosszú 18. századi keretben, illetve mik lehetnek az esetleges vakfoltjai?

– A Fernand Braudel által javasolt hosszú időtartamnak és módszertannak, bár valamilyen szinten ismert a magyar historiográfiában is, nem túl sok magyar alkalmazását lehetne elősorolni. Én a hosszú reformáció 1500‒1800 közötti korszakalakzatában azért végeztem el az ún. hosszú 18. század (1681‒1800) elkülönítését, mert ez jobban láthatóvá tette az 1500 és 1800 közötti periódus koherenciáját, azaz a vallási perzekúció tapasztalata és történetteológiája köré szerveződő teljes hosszú reformációt. Másrészt az 1681 és 1800 közötti hosszú 18. század azért is hasznos invenció, mert a reformáció és felvilágosodás gyakran szimultán érvényben lévő korszak-elbeszéléseit, illetve az ún. vallási felvilágosodás jelenlétét is értelmezhetővé tette. Azáltal ugyanis, hogy a hagyományos megközelítésben kizárólag a felvilágosodásnak és előzményeinek fenntartott 18. századot visszanyertük a reformáció számára is, a hosszú időtartam makro- és mikroszintű nézetei a korszakelbeszélés polifóniáját engedték kibontani. Ha csak egyetlen vonatkozásra figyelünk, legyen ez a 18. századi francia-magyar kulturális kapcsolatok vizsgálata, látni fogjuk, hogy a janzenizmus recepciója és a Voltaire-re fókuszáló felvilágosodás eszmék befogadása mellett egy olyan eleddig ismeretlen befogadástörténet is elbeszélhető, amely hugenotta, vagyis francia kálvinista szerzőségű szövegek gyakran kéziratos magyar fordításából építkezik. Ez az ismeretlen vagy ignorált irodalmi korpusz Pápai Páriz Ferenc Pax Animae (1680), az ifjabb Pierre Du Moulin munkájából készült fordításától egészen Balogh Benjaminnak az Áhitatosságról való trakta (1800), Pierre Jurieu francia szövegéből készült munkájáig terjed. Noha Pápai Párizról és Balogh Benjáminról külön-külön is volt tudomásunk, az irodalomtörténeti gondolkodás mindeddig nem ismerte fel, hogy kettejüket közös korszak (hosszú 18. század) köti össze, vagy hogy fordításaik ugyanabba a kánonba (hugenotta szerzőségű szövegek magyar fordításai) tartoznak. Az én korszakfelfogásomat, a hosszú reformációt, oly mértékben szolgálja ki a hosszú 18. század, hogy nehezen tudnék „vakfoltokról” beszélni, de nyilván azt megengedem, hogy ez annak tudható be, hogy a kérdésfelvetésem csak bizonyos szövegkorpuszokat aktivizál, elsősorban a vallási perzekúciót tematizáló szövegekre terjed ki.

– Az, hogy a magyar felvilágosodás kezdeteként megjelölt 1772-es korszakhatár (Toldyra és Beöthyre visszavezethető koncepció) nehezen tartható, már régóta közmegegyezésre tart számot. Számomra úgy tűnik, hogy a könyved egy fontos munkát végez el ebben a tekintetben, hiszen nemcsak feldolgozza a problémát eddig artikuláló irodalomtörténészi kritikákat, hanem tesz egy plauzibilis ajánlatot arra, miként hasznosítható (újra) 1772. Beszélj erről néhány mondatban, illetve arra is kíváncsi lennék, hogy szerinted ennyi „csapás” után meddig tudja tartani magát még az a felvilágosodáskoncepció, amely 1772-vel kezdődik és az azt megelőző, 18. századi irodalmi termést egyszerűen előfelvilágosodásként homogenizálja? Gondolok itt többek között arra is – másképp exponálva a kérdést –, hogy milyennek látod az akadémiai tudástermelés kapcsolatát akár a középiskolai tananyag alakulásával?

– Nehéz erre röviden reflektálni, ám nem megkerülhető kérdés, hiszen a fentiekben tárgyalt hosszú 18. század egyik legizgalmasabb problémája, hogy mit is kezdjünk 1772-vel, mire (nem) jó ez a dátum? Amint helyesen jelzed, teljes szakmai konszenzus övezi régóta a felismerést, hogy 1772 nem alkalmas a felvilágosodás kezdetének jelölésére, tehát 1772 nem lehet korszakhatár. Arra viszont soha nem született javaslat, hogy akkor mit jelöl(het) ez a szinte baljós hangzású dátum. A könyvemben megkísérlek egy valószerű választ: 1772 nem más, mint a reformáció egyik legvéresebb eseményének és egyben egyik legjelentősebb, a vallási perzekúciót tematizáló emlékhelyének (locus memoriae), a Szent Bertalan éjnek (1572. augusztus 23-24.) a kétszáz éves jubileuma, amelyről a magyar reformáció képviselői is megemlékeztek. Latin és magyar nyelvű kéziratos források igazolják, hogy a katolikus történész Jacques Auguste de Thou vagy latinosan Thuanus (1553‒1617) beszámolója a történésekről a protestáns emlékezetalkotás egyik megbízható forrásának bizonyult a magyar kultúrában is. Hiszen a párizsi vérnász (Laniena Parisiensis) címmel elhíresült latin szövegnek pontosan 1772-ben készült el az egyik magyar fordítása, amely további másolati példányokban terjedt, és Gyulafehérvári Dobó József kéziratgyűjteményében maradt fenn. Ebből az következik, hogy Toldy és Beöthy korszakolása tovább sem tartható, és bár nem ismerték fel a 200 éves jubileumot, annyiban helyesen jártak el, hogy meglátták 1772-ben a kiemelt jelentőségű, önmagán túlmutató dátumot. Összegezve: 1772 nem korszakhatár, nem is lehet az, hanem egy európai elterjedtségű és az összes protestáns felekezet által elevenen tartott nagy perzekúciós emlékhely, amely nem a felvilágosodáshoz, hanem a hosszú reformációhoz köthető. Hogy megint a hosszú reformáció és a francia-magyar kapcsolatok kontextusának horizontjából tekintsünk minderre, érdemes felidézni, hogy Voltaire külön ódát (L’Anniversaire de la Saint-Barthélemi, pour l’année 1772) írt ebből az alkalomból. Mindez azt is jelenti, hogy az „ante 1772”-időszakot (Toldy és Beöthy korszakolása szerint 1711‒1772 a „hanyatlás kora”) felelőtlenség a felvilágosodás előzményének tekinteni, sokkal inkább egy olyan periódus, ahol a hosszú reformáció, a vallási felvilágosodás kohabitációja érvényesül. Végezetül, nem tartok attól, hogy ez az „új tudás” azonnal a középiskolai oktatás részévé válik, ugyanis a szomorú tapasztalat az, hogy az akadémiai tudástermelés nóvumai csupán évtizedes késéssel érkeznek meg a középiskolai tankönyvek lapjaira.

– A reformáció irodalmának egy központi eljárása, hogy a szerzők olyan narratívát igyekeznek kialakítani, amely egy sajátos fikcionalizációs eljárás keretein belül szerves kapcsolatot, kontinuitást tételez az ősi, „romlatlan” egyházzal, annak valódi örökösét magában látja, szemben a katolikusokkal, s az őket vezető, ebben a diskurzusban gyakran az antikrisztusként pozícionált pápával. Ennek egy fontos ideológiai alapja az igaz és hamis egyház (Caesareai Euszébiosz munkája révén elhíresült) oppozíciója. Te a feltalált/megalkotott hagyomány (invented tradition) fogalmával írod le ezt a narratív eljárást. Könnyen belátható, hogy ebben a diszkurzív térben a konfesszionális, a politikai/ideológiai és történelemszemléleti beszédmódok nem válnak el élesen egymástól. Ebben már könnyen a 19. századi nemzetállamok önlegitimációs retorikáját vélheti felfedezni az olvasó, tehát egyfajta proto-nacionalizmus látszik kirajzolódni. Hogy látod, a reformáció irodalmi hagyománya és a nemzetállamok nagyelbeszélései között mi a kapcsolat?

– Engedelmeddel inkább a reformáció teológiai, sőt történetteológiai hagyományának nevezném azt, amit te, amúgy helytállóan, a proto-nacionalizmus egyik forrásának jelölsz meg. Valóban, az európai reformációk történetében közös vonás, hogy a későközépkori katolikus, egyetlen igaz, szent, apostoli egyházból való kiválást a reformáció vezető teológusai azonos módon, a romlatlan kezdetetekhez, az ősegyházhoz való visszatéréssel igyekeztek legitimizálni. Ez többszörösen vitatható, főként, ha ennek az érvelésnek az eretnek mozgalmakra vonatkozó szegmenseit is bevonjuk, amely egy olyan fiktív történeti kontinuitás megkonstruáláshoz volt szükséges, amely az igaz és hamis egyház konfliktusát, az üldözött és üldöző szereposztásban szemléltette. Amit a reformáció hívei, főként az abból profitáló kora újkori uralkodók nem hangoztattak, hogy valójában a késő középkori egyház decentralizációját végezték el, az egykori egyetemes egyházat pedig nemzeti összetevőkre bontották, mai fogalmaink szerint glokális variánsokra aprózták fel. Az angol példát szem előtt tartva, a reformáció dogmatikai vagy devocionális újításaiban egyáltalán nem érdekelt VIII. Tudor Henrik egy olyan anglikán, azaz angol nemzeti egyházat hozott lére, amelynek a fejét (és ez kánonjogi botrányt is képezett), Jézus Krisztust is lecserélte, amikor 1534-ben, az ún. Act of Supremacy révén, önmagát tette meg az egyház fejévé. Az angol előzmény értelmében tehát a kontinentális reformáció első és második generációs reformátorai és az őket támogató világi vezetők és intézményeik nemzeti egyházakat hoztak létre, amelyek a politikai önszemléletet és a politikai lojalitást is elsősorban nemzeti kontextuson belül fogalmazták újra. Bár a keresztény köztársaság és az ehhez kapcsolódó lojalitás-eszmény megmaradt, különösen, ha a török veszedelem ellen kellett mozgósítani az európai hatalmakat, a kora újkor elsősorban konfesszionális, regionális, politikai kritériumok jegyében határozza meg a nemzet fogalmát és a nemzethez való tartozást. Úgy gondolom, hogy az ily módon artikulálódó (elképzelt) nemzeti közösségek alapozzák meg a nemzetállamot és ennek a működését.

– A könyv központi tézisének tekinthető, hogy a hosszú reformáció korszakalakzatát (1500–1800) három részre osztja, így adva keretet a Magyar Királyság és Erdély református irodalmi hagyományának. Számodra a mártirológiai elbeszélések kerülnek középpontba, tehát azok a nyomtatott és/vagy kéziratos szövegek, amelyek az európai protestáns üldöztetést, perzekúciós tapasztalatot rendszerezik és beszélik el. Az első korszak a 16. század elejétől a gyászévtizedig (1671–1681) húzódik, melynek különlegessége, hogy noha mártirológiai munka születik (Heltai Gáspár Hálója), a kortárs magyar társadalomban vallási üldözés és perzekúció nincsen. Ehhez képest hoz változást a gyászévtizedben, a második korszakban, Szőnyi Nagy István munkája, a Martyrok coronaja. Itt ugyanis Szőnyi Nagy nem csupán megadja a mártírság kategóriát, ezzel erősítve meg azt, hogy nem kizárólag csak a Krisztusért vállalt halál teszi a mártírt, hanem – többek között – a menekülés és az önként vállalt száműzetés, és a hit megvallása (konfesszorság) is. A mű egyik különlegessége, hogy Szőnyi Nagy a saját élettörténetét is hozzáilleszti a rendszertanhoz, amely hézagmentesen illik bele a mártírság kategóriájába. Mindez a továbbiakban nem lesz egyedülálló szerkesztési eljárás. Tekinthetjük-e mindezt a jelentősnek mondható magyar nyelvű tanúságtevő irodalom paradigmaformáló alapjának?

– Mindenképpen, sőt azt hiszem, hogy a kora újkori magyar nyelvű autobiográfiai beszédmód genezisének egyik kardinális pillanata ez. Ne feledjük, Szőnyi Nagy István élettörténete a legelső, a korban publikált magyar nyelvű autobiográfia. A 17‒18. századi magyar nyelvű élettörténetek olyan (ön)életírások, amelyeket az irodalomtörténet anakronisztikus módon „emlékirat-irodalomként” határoz meg, illetve ezek szerzőit emlékírókként, de ezek egyértelműen és kivétel nélkül a tanúságtétel szüzséjét építik be az élettörténeti narrációba. A „maradéknak”, vagyis az utódoknak szánt élettörténeti retrospekció egy olyan élettapasztalatot őriz meg és ad tovább, amely szükségszerűen példaértékű, pontosan a valamilyen tanúságtétel egyszerre valós és fikcionalizáló alkalmazása révén, elég itt Bethlen Miklós, Cserei Mihály vagy Árva Bethlen Kata élettörténeteire utalni.

– Meggyőzően mutatod be azt is, hogy adott esetben a politikai perzekúciót elszenvedő világi személyek is (Bethlen Miklós) Szőnyi Nagy mártirológiai tanítása alapján értelmezik saját helyzetük. Innen fordulsz rá arra, hogy a 19. század elején érzékelhető egyfajta hangsúlyeltolódás a „lojalitás politikai teológiájában”. A tanúságtevő szenvedésen belül a hazáért vállalt szenvedés válik etalonná. Mondhatjuk, hogy így ér össze a hűség mint központi középkori és kora újkori fogalom a 19. századi nacionalizmus (legalábbis hazai) történetével?

– Az antik hagyományból megörökölt, a korai vallási perzekúció tapasztalataiból kikristályosodott mártirológiai tanítás szerint a mártírok és konfesszorok akár mártírhalállal végződő tanúságtétele olyan erős példa, amely nem elrettenti, hanem erőt ad az üldözött keresztényeknek, sőt inspirálja őket is a mártírhalálra. Tertullianus azt állította, hogy a mártírok/keresztények vére mag (Semen est sangvis Christianorum), amelyből az üldözött egyház táplálkozik, gyarapodik és kiteljesedik. A kora újkori kultúrában kezdődik el az a folyamat, amikor is a mártirológiai tanítás a hűség politikai teológiájává lényegül át, ugyanis a politikai exiliumot, börtönbüntetést, illetve a kivégzést is olyan mártíriumnak kezdték tekinteni, amely nemcsak az egyház (ecclesia) hanem a haza (patria) iránti hűség legvégső bizonyítéka volt. Így a keresztény mártírból tanúságtévő hazafi lesz a 19. századra. Idézzük csak fel a halálba induló Jókai-hős, Baradlay Jenő sorait, aki a kivégzését a szabadságharc elbukásának történeti kontextusában, illetve magyar haza iránti legvégső tanúságtétel aktusaként írja le egy utolsó levélben: „Kiomló vérünk nem hull háládatlan földbe; arany boldogságot fog az teremni egykor hazánknak, az emberiségnek.” A pápai református kollégiumban tanult Jókai e remek Tertullianus-parafrázis révén kapcsolta össze a keresztény mártíromságot a hazáért vállalt tanúbizonyságtétellel, azaz a hazafiság legmagasabb formájával.

– Számomra a könyv legizgalmasabb konklúziója volt, mikor amellett érvelsz, hogy a reformációs mártirológiai/tanúságtevő irodalomban a kimondott szóra, az igére helyeződik a hangsúly, szemben a középkori hagiográfiákkal (a katolikus szentek életét és szenvedését feldolgozó irodalmi műfaj), ahol a test „kultikus felértékelése” volt sokkal inkább jellemző. Úgy gondolom, ezzel együtt a mártír konfesszorként megszólaló grammatikai énjének az íráshoz való viszonya is változik. Milyen következményekkel jár ez a kora újkori én-konstrukciók vizsgálatának-kutatásának tekintetében?

– Egészen a legutóbbi időkig a kora újkori identitáskonstrukciók tanulmányozásának egyik bejáratott fogalma és talán módszere is a Stephen Greenblatt-féle self-fashioning volt. Greenblatt részint a szociálpszichológiából ismeretes, különösen az Anne-Marie Rocheblave-Spenlé által tárgyalt (társadalmi) szerep (role) fogalmát ötvözte az antropológus Clifford Geertz képviselte kulturális antropológia sűrű leírásának (thick description) módszertanával. Anélkül, hogy mindezt feltétlenül érvénytelennek nyilvánítanánk, hiszen az énség megkonstruálása, megmutatása biografikus vagy autobiografikus textusokban továbbra is egyfajta self-fashioning, azaz énség/identitás performancia, a kora újkori individualizmus-felfogásunk változni kezd. A kora újkori (auto)biografikus diskurzusok olyanfajta krízisét kell felismernünk, amelyet maga a reformáció idézett elő azáltal, hogy elutasította a szentkultusz hagiografikus hagyományát és a reneszánsz humanizmus pogány elemeken és mintákon kidolgozott énfelfogását. Ez a kutatásban azt eredményezi, hogy gyakran a reformáció teológiailag és erkölcsileg helytálló vagy megengedett identitás-mintáinak hatásával kell számolnunk, amikor a kora újkori ego-dokumentumokban az én-konstrukciókat vizsgáljuk. A börtönben, a száműzetésben tanúságtévő konfesszor megnyilatkozása, vagy a kivégzés előtt álló mártír sajátkezű vagy tollbamondott utolsó levele olyan textusok, amelyek egy speciális ént promoválnak, amely már nem azonos a középkori szenttel, de a humanista tudósok által venerált antik pogány hősökkel sem. A reformáció hősei újfajta kulturális teológiai/konfesszionális hagyományokban konfigurált individuumok, a róluk referáló (auto)biografikus szövegeket már ezeknek ismeretében kell interpretálnunk.

– Az írás problémájánál maradva. Arról is izgalmas és jól argumentált érvelést nyújtasz, hogy miért fontos a kéziratban disszeminálódó korpusszal foglalkozni, arra mutatva rá, hogy irodalomtörténet-írásunk egyik fókusztévesztése a kizárólagosan nyomtatott anyagokra irányított figyelem. Itt (pl. Hermányi Dienes József példáján keresztül) mutatod meg, hogy fordítás, másolás, adott esetben másoló és szerző közös szerzősége milyen módon kulminál egy, a mai szerzőijogokkal felvértezett fogalmunktól nagyon messze eső írásfogalomban. Több szöveg kapcsán is kimutatod, hogy a magyar anyanyelvű „másolók” az adaptált nyugat-európai szöveget hozzáigazítják az őket körülvevő (a könyvedben jellemzően erdélyi) állapothoz, illetve saját mentalitásukhoz közelítve finomhangolják azokat. Kicsit provokatívan teszem fel a kérdést: ha az általad is használt antropológiai megközelítésen keresztül közelítünk az erdélyi református irodalmi hagyományhoz, mi(ket) csinál(hat) az, aki „ír” a kora újkorban?

– A kora újkor jellemzően olyan korszak, ahol a három médium (az orális, az írott vagyis kéziratos és a nyomtatott) szimultán működik és hat egymásra. Ráadásul ennek a kohabitációnak van egy olyan speciális szakasza, amikor a növekvő számú nyomtatott szöveg nem kiszorítja a kéziratos vagy orálisan terjedő szövegeket, hanem ezek számát növeli. Az alfabetizációs folyamat bővülésének kontextusában az egyre több nyomtatott szöveg egyre több kéziratot eredményez, mert olcsóbb lemásolni/lemásoltatni a szövegeket, mint megvásárolni a nehezen elérhető, drága nyomtatványokat. Az angol kultúrában ez valamikor a 16. század végén megy végbe, a magyar kultúrában a hosszú 18. századra tehető. Ugyanis az oktatási reformok hatására bár nő az írástudók száma, a protestánsok elleni cenzúra rengeteg szöveget a kéziratos nyilvánosságba rekeszt, ezek csak itt disszeminálódhatnak, vagy a nyomtatásban megjelent edíciókat az ismételt kiadás helyett a másolás élteti tovább. Ebben a történeti-mediális és íráshasználati kontextusban kell látnunk azt, hogy aki „ír”, az mindenekelőtt olvas, asszimilál és mert copyright-bonyodalmak nincsenek, tovább- és felülír. Az olvasó/posszesszor, vagy csak az alkalmi szöveghasználó is, korlátlan szabadsággal bír, azaz bármikor szerzővé léphet elő, hiszen nem csak lemásol egy szöveget, hanem azt kiegészíti, vagy „megjobbítja”, azaz kibővíti és átalakítja. Számos, az irodalmi kánon élvonalába tartozó 17‒18. századi magyar és latin szövegünk 100–150 évet töltött el kéziratos nyilvánosságban, majd valamilyen variánsból készült el a 19. vagy 20. századi kiadása. Összegezve tehát, aki a kora újkorban ír, az médiumokat birtokol, használ és (át)alakít, miközben a kéziratos és nyomtatott nyilvánosságokat önkényesen (ki)használja.

– Az irodalomtörténet-írás egy másik hiányosságára mutatsz rá, amikor amellett érvelsz, hogy a francia és magyar reformáció kapcsolatai nincsenek kellőképpen feltárva, noha a kettő közötti hasonlóság, állításod szerint, vitathatatlan. Ennek egyik bizonyítéka az általad prezentált táblázat, melyben a hosszú 18. század alatt született, nagy számú hugenotta szerzőségű munkák magyar fordításait mutatod be. Miben látod a két reformáció legfőbb párhuzamait, és mennyire van ebben kiemelt szerepe a magyar protestáns peregrináció kiemelt helyszíneinek, Hollandiának és Svájcnak?

– A francia reformáció történetének nagyelbeszélése egy olyan hosszú reformációs korszakalakzatot rajzol ki, amelyben a fő történések a nantes-i ediktum (1598), ennek visszavonása (1685), illetve a vallási perzekúció elkezdése 1681-ben, majd a hosszas perzekúciót és száműzetést lezáró versailles-i türelmi rendelet (1787) köré szerveződnek. Ez szinte azonos a magyar reformáció eseménytörténetével, hiszen Erdélyben (1595) és Magyarországon (1608) az országgyűlésen törvényesen kimondott vallásszabadság megtiprása ment végbe a gyászévtized alatt (1671‒1681), amelyet csak a II. József által kiadott türelmi rendelet 1791-es országgyűlési megerősítése állított vissza. A szinte azonos francia-magyar kronológián túlmenően fontos tudatosítani, hogy amíg a multikonfesszionális alattvalókkal bíró európai nagyhatalmak a 17. század során megtalálják a vallásügy rendezésének politikai módjait (pl. Vesztfáliai béke,1648; Act of Toleration, 1689), csupán a Francia Királyságban és a Habsburg Birodalomban, főként Magyarországon tart a protestánsok üldözése a 18. század során is. Ennek a hosszú perzekúciónak a traumáját a hugenotta menekültek minden lehetséges módon, írott, publikált vagy akár szóbeli beszámolóikban is terjesztették az őket befogadó európai, sőt amerikai helyszíneken. Így aztán magyar peregrinusaink az általuk látogatott nyugat-európai egyetemeken, különösen a hollandiai, svájci és német városokban, folyton találkoztak hugenotta szövegekkel és emigránsokkal, akikkel bizonyosan jól kommunikáltak, nyelvet tanultak tőlük, könyveket vásároltak. A hosszú 18. század alatt a magyar hugenotta recepció elsődleges helyszíne és mediátora a nyugat-európai helyszíneken és intézményekben zajló peregrináció volt.

– Hogyan tovább?

– Továbbra is maradok a hosszú reformáció korszakalakzatán belül, és annak a sajátos medialitásnak a vizsgálatára készülök, amelyet a vallási perzekúció egyik partikuláris formája, a 18. századi cenzúra alakított ki. Egy olyan kutatásmódszertani monográfiát tervezek, amely 5 kézirat kapcsán járja körül a klandesztinitás fogalmát, bemutatva azt, hogy a szerző‒szöveg‒befogadó képzetek mennyire instabilak és milyen nagy mértékben átjárhatóak. A legfontosabb célom a klandesztinitás fogalmának az értelmezése, annak megmutatása, hogy ez néha egy, a kora újkori könyv antropológiáját befolyásoló kontextuális szöveghasználati tényező, máskor viszont a kora újkori szövegnek egy olyan állandó jellemzője, amely a kéziratos és nyomtatott nyilvánosságok működésének dialektikájában hozzáférhető és vizsgálható csupán.

Bocsik Balázs

Bölcsészettudományi Kutatóközpont
Budapest, 2023
488 oldal, 4290 Ft