A víz mítosza

Már az első vers, a Leszállóegység magába sűríti azokat a motívumokat, állapotokat és érzéséket, amelyek az egész köteten átvonulnak, hiszen felvezeti a magány, a másik és az én között húzódó távolság tapasztalatát. Ahogyan ezt a verset, úgy a többi szöveget is meghatározza az emlékek statikus képeiből való építkezés. A beszédkényszer realizációja beszivárog a felidézett képek nyelvi re-prezentációjába, hiszen olyan diskurzuskitöltő, mondatstruktúrát megtörő megnyilatkozások épülnek be a verselbeszélő narratívájába, mint a „nem tudom”: „[…] itt kéne / otthon érezzem magam, vagy nem tudom, / keresztben át a pályaívet figyelő, / vigasztalan, monomániás ablakok / előtt […]”. (6.) A nyelvi korrekció, ismétlés, szokatlan szórendek, hosszú mondatok is meghatározzák a Leszállóegység hangját, ezen át pedig az egész kötetét. Éppen ezért az Éjszaka a konyhában… olyan olvasási metódust kíván meg, amely egyszerre rekonstruálja a mondatok szintagmatikus viszonyait, és fonja be mindazokat a kötetegész jelentés- és motívumhálójába.

„A bezártságot ünneplendő: későn kelsz, / ennyivel kevesebb a tehetetlenség.” (29.) – olvasható a Citromelégia felütésében. A nyitósorokat a karanténból fakadó bezártság tapasztalataként interpretálhatjuk, így az az egyedüllét, amely a Leszállóegységben már tematizálódik és végigvonul a köteten, nem egyszerűen az alanyi költészetre jellemző társasmagányt viszi színre, hanem a fizikailag is megvalósuló izolációt. Ebben a kontextusban kiemelkedővé válik a víz motívuma, amely végighömpölyög a köteten, és valamiképpen a magányhoz, elzártsághoz köthető tapasztalatokat fogalmazza meg. Egyik első felbukkanása a „Minden víz egyedül van, és mi víz vagyunk.” (9.) az Utolsó napok a torkolat mellett című vers utolsó soraként. A Citromelégia valójában továbbírja ezt az állítást a felütés folytatásában: „Megeteted az arcot, ami a fuldoklás / akváriumában lakik.” (29.), hiszen az akvárium maga is lehatárolja a vizet, amely viszont éppen a szabadság, a tér kitöltésének lehetőségét hordozza magában. Nem csak a víz határok közé szorítása jelenik meg, mert tengerként, óceánként a szabadság iránti vágy képét idézi fel, így valójában a szubjektum helyzetének metaforájává válik a víz.

Az elbeszélői szubjektum a víz mellett a természet egy-egy részébe is beleolvad, miközben szinte mitizálódik, fiktívvé és konstruálttá válik azáltal, ahogyan például a nyelv az énről vall a Mítosz című versben: „Egyszer annyit hazudtam, / hogy napokra fiktív lettem” (22.). A fiktív én, a konstruáltság visszatérő motívum, és az én bizonytalanságára mutat rá. Ezt az analitikus munkát jelzi az is, hogy a versek létrehozzák a múlt fotóalbumát, ami a beszédkényszer, a mesélni akarás miatt összefonódik a jelen reflexiójával, hiányával, és így töredékessé válik. A történetmaggal rendelkező, valóban mitikus vonásokat tartalmazó versek nem a múlt, hanem a természettel összefüggésben beszélnek az egyénről. Ezekben válik láthatóvá, hogy nemcsak a vízzel mosódik össze, hanem gyakran a madarakkal is, a világban való hely megragadását és annak meghatározását jelentik: „Tükörbe nézni ornitológia” (72). Mégsem tekinthető egységesnek az elbeszélői én. Hasadt, széttört, versenként variálódó és átalakuló, újra és újra fikcionalizálódó. A kötetben megjelenő átalakulásokat és zártságot a nyelv időnként megtöri a szövegidegen „fotonok beszélgetnek molekulákkal” (51.) vagy „algoritmus” típusú kifejezésekkel, ezek a terminusok ugyanis kilépnek a privát narratívából, idegenségükkel apró sebként hasítják fel a szövegvilágot, az egyébként is terhelt nyelvi szerkezeteket tovább nehezítik.

Éppen a nyelv széttartásához, véletlenszerű képzettársításaihoz és a szándékoltan vagy szándékolatlanul rosszul formált mondatokhoz kötődik a versek széthullásának érzete. Értelmezhető úgy is, hogy az identitás darabosságát képezi le a versek nyelve, hiszen olykor elmarad az állítmány; magyartalan szórendek sorakoznak, mintha rosszul sikerült fordítások lennének; vagy véletlenszerűen, valójában nem kapcsolódó képek illeszkednek egymáshoz: „Alig vártuk, hogy visszamehessünk / a szállásra, hogy már az ajtón belépve / azonnal zihálva / éneklő sárkányfává változzon, / amire akasztva fekete szemeteszsák / táncolhat lenyúzott bőröm.” (22-23.). Ez egy kifejezetten megengedő, a kötet koncepcióját értékelő, a kötet nyelvére az elképzelést visszaolvasni akaró interpretáció. Valójában az Éjszaka a konyhában… egyes versei a nyelvi, nyelvtani szerkesztésük miatt semmitmondók, tehermentesek, vagy éppen ellenkezőleg, túlterheltek szerkezetileg („Minden reggel arcátültetés. Ébredni is elfelejtő / nők mosolya kölcsön. Homályos jó, mint visszafutni / a nyári vihartól sötét lakásba, és törölközővel / a kezedben állva, hogy mindenki árva / focikapu a puszta közepén, és mindenki boldog.” [15.]). A nyelv és tartalom egyensúlya azokban a szövegekben jön létre, ahol a versszakok egy-egy képet, mozzanatot koherensen vezetnek. Ezekben a szövegekben mind a téma kibomlása, mind a széttartás poétikája megfigyelhető.

Az Engem már csak az őzek és az árnyékok viszonya nem hagy nyugodni című verset is a mitikus narratívmag jellemzi. Ebben a szerzeményben található a kötet legkiemelkedőbb részlete, az a versszak, amelyikben egy alternatív teremtés történik. Az elbeszélő privát terében, a szobájában vadászok próbálnak állatot létrehozni más állatok részeiből, régi telefonokból azért, „hogy hajnalban / szabadon engedhessék az autópályán” (25.). A részlet azért érdemel figyelmet, mert jól épít a vadász (vagyis a gyilkos) és a teremtés (életadás) közt húzódó feszültségre, a nyelvi szerkesztettség nem nyomja el a tartalmat. Másrészt azért is kimagasló, mert a szöveg sugallata alapján a teremtés a halálért van, valójában arra szolgál, hogy az állat az autópályán meghaljon. Hasonló ambivalencia jelenik meg a kötet borítóján is. A borító Orr Máté festményét helyezi el egy piros háttéren. A képen egy letakart fejű férfi előtt a tányéron apró madár fekszik, míg a férfi villát tart a kezében. A központi alakot madarak keretezik, felé fordulnak, mintha beszélnének hozzá, figyelnék, mit tesz, sőt, néhánynál támadó gesztus is megjelenik. A borítón domináló piros illeszkedik mind az Engem már csak… tartalmához, mind Orr festményéhez a várható halál, a jövőben roncsolódó test révén, vagyis a piros szín megelőlegezi a vért, a felhasadást, a test osztottságát. Mindeközben rituális cselekedetekre irányítják a figyelmet, szinte színházi szituációt hoznak létre, hiszen a versben az elbeszélői én nézi a teremtést, a borító performatív gesztusát pedig az olvasó fogadja be és gondolja tovább.

Az alakváltozatok megjelennek az Éjszaka a konyhában… decemberi limitált kiadásában is, hiszen a kiadó az Ági álma fűszerkerttel együtt olyan kiadványokat adott közre, amelyekkel kétféle teakeveréket – vagy serkentőt, vagy nyugtatót – is megvásárolhattak az olvasók. A mixtúra csomagolása a kötet borítóját veszi alapul, és egy részletet is tartalmaz a Versből („Sok teát iszol, kevés kávét. Jó alvó vagy. Rossz alvó vagy.” (66.)), így a szöveg eredeti megszólítottja helyett az olvasó, fogyasztó válik a szöveg címzettjévé. Ahogy a versekben feltűnik a víz a szubjektum szimbólumaként, ahogy a víz lehatárolása, kontroll alá vonása az egyén szabadságának hiányát szimbolizálja, úgy a teakeverék révén átalakított víz is formálja a testet a növényválogatás típusától függően. Ezzel együtt a teakeverék felidézheti a japán teakultuszt, ahogyan a borító is kapcsolódik az ország vizuális kultúrájához, sőt, maga a könyv címe is egy japán szerző kötetcímének átvétele. Mindez persze nem meglepő Simon Márton Japán iránti érdeklődését és egyetemi végzettségét tekintve. Ebben a keretben a kötet és a teaválogatás is kiszolgálja a szerző nevének brandként való funkcionálását.

Az Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni erős koncepciók mentén felépített, átgondolt kötet, ahol nemcsak a szövegek bontják ki egymás jelentését, hanem a kötet mint könyvtárgy, mint fogyasztási cikk is leképezi a szövegvilág tartalmát, épít a Simon körül kialakult nem csak költészeti irányú érdeklődésre. Nyelvileg mégsem válnak emlékezetessé a szövegek, összeroskadnak saját súlyuk alatt. Tartalmilag ugyanakkor a kimerevített emlékek mégis olyan kapaszkodókká válnak az olvasás során, amelyek kis időre lehorgonyozzák a kötet átalakuló énjét, hogy aztán a mitikus struktúrák és a privát helyzetekbe való betekintés révén újjászerveződjenek.

Borbíró Aletta

(A szerző a szegedi Törzsasztal Műhely tagja)

Jelenkor Kiadó
Budapest, 2021
84 oldal, 1999 Ft