A vicces idők keserűje

Amikor a kezembe vettem Kiley Reid Micsoda idők című könyvét már fel voltam vértezve a tudással a szerző szakmai előéletével. Viszont némileg le is maradtam, hiszen nem a debütálás évében találkoztam a művel, de be kell valljam engem a hype bármilyen műalkotással kapcsolatban általában vajmi keveset befolyásol. Ráadásul a könyv megjelenése óta eltelt három évben a benne megalkotott problémakör aligha változott, vagy legalábbis én egyelőre nem látok túl radikális változásokat. Reid úgynevezett millenial üstökös a kortárs világirodalom egén, tehetsége mint a nap, az egyik leghíresebb és legnehezebb amerikai íróakadémia az Iowa Writers’ Workshop tanulója volt és tanulmányai elvégzése után első regényével rögtön beírta magát a köztudatba. Sokan felvetik manapság is a már-már ősinek tetsző kérdést; mi is a titka az olyan fiatal íróknak, akik az első könyvüket sikerre viszik? Nos ez nem is annyira komplikált, mint elsőre gondolnánk. Hovatovább semmi titok nincs benne, talán ez a titok. Reid fogott egy tökéletesen átlagosnak tűnő példát, amelyet aztán okosan, sallangmentesen megforgatott, a feje tetejére állított és otthagyta nekünk a tanulságot, rágjuk, emésszük és tanuljunk belőle. Olyasmiről ír, amit ismer, az érzésről, amikor mindenki úgy tesz, mintha értené őt, holott csak látványos előnyt akarnak fabrikálni a vele való ismeretség nyomán. Többek között ezt az élményt szűri át regényébe hibátlan pontossággal és éleslátással. Michaela Coel, a brit író és filmrendező még az, aki még hasonló tehetséges merészséggel képes pellengérre állítani azokat, akik kártékonyak a rasszizmus kortárs diskurzusának fejlődésére nézve. Akárhogyan is, Reid regényével kapcsolatban felmerülhetnek az olyan égető kérdések, mint hogy vajon változnak-e valaha a párbeszédek sémái, hány precedens értékű esemény kell ahhoz, hogy a társadalom egészében elkezdjen egy teljesen más attitűd irányába tapogatózni, vagy továbbra is megelégszünk a saját lelkiismeretünk megnyugtatásával, azzal, hogy bizonyos posztokhoz odatoldjuk a hashtag BLM-et? Hogy biztosan csak akkor kezdődött ez az egész aktivizálódni, vagy a BLM mozgalmat kiváltó okig eleve el se kellett volna jutni?

Számos a rasszizmussal kapcsolatos szituáció a mai napig feltérképezhetetlen, a róla szóló kommunikációra pedig szintén ráférne a fejlődés. Igen 2022-ben leírni egy ilyen mondatot eléggé abszurd, ám mégis ez a helyzet. Reid megfogalmazásában érezhető az a fajta kiábrándultsággal keveredő tenni akarás, amely főhősét Emirát is jellemzi, ám nem jelenteném ki teljes bizonyossággal, hogy Emira Tucker a szerző könyvbeli mása. A Micsoda idők varázsa abban rejlik, hogy tökéletesen átlagos emberekről szól, akik persze különböző szociális háttérből érkeznek, azonban ez csak a legfelső rétege a megírt karaktereknek. Személyiségükben mindegyiküknek van legalább annyi pozitívum, mint negatívum, sőt sok esetben fel is borulnak a szerepek. A könyv a jól ismert point of view sémával dolgozik, hol Emira a fiatal fekete bébiszitter szemszögéből olvassuk a történéseket, hol pedig Alix Chamberlain a fehér felső középosztály tagja, Emira munkaadója az, akinek gondolatait követhetjük. Ez azért működik ebben a témában kifejezetten jól, mert megmutatja azt az ordító szakadékot fehér és fekete ember gondolkodása kapcsán. Tisztelet persze a kivételnek és aki eleve túlérzékenyen áll a témához, annak ez nem fog tetszeni, azt előre megmondhatom. Aki viszont nyitott a kritikára, aki kíváncsi arra, hogy még mindig mi lehet az, amit elronthatunk a téma kapcsán, annak páratlan élmény lesz. Eleve lesz, akit a karakterek alapfelállása is felbosszantana, ám a képlet ennél sokkal komplexebb, és ezt Reid is pontosan emiatt akarja analizálni, főleg Emira, az általa felvigyázott Briar Chamberlain iránt érzett érzelmi kötődése kapcsán. Emirában nem munkálkodik a BLM mozgalom szikrája, nem válik tüntetéseken felszólaló aktivistává, sőt nem is vágyik arra, hogy bőrszíne miatt a figyelem középpontjába kerüljön, ám ez nem egyenlő azzal, hogy ne lenne a témával kapcsolatban öntudatos. A regény több ponton remek jellemépítő eseményekkel operál, amelyen keresztül többek között megismerjük azt a tökéletesen emberi vágyat, miszerint a legjobb leginkább az lenne, ha békén hagynának. Nem mindenki akar és nem is mindenkinek kell égő fáklyának lennie, hiszen az lenne a normális, ha ilyen kérdésekkel eleve nem is kellene foglalkoznia, pláne egy Emira korú, fiatal fekete lánynak. Ám egy egyértelműen kellemetlen eset kapcsán Emira és Alix sorsa összefonódik. Ennek az összefonódásnak pedig először pozitív a felhangja, ám később valamiféle bizarr önigazolási karakterdrámává növi ki magát, amely egyben a kortárs fehér ember pusztán transzparens, ebből kifolyólag pedig haszontalan antirasszizmusából fakadó karikatúrává válik. Hiszen hiába jó a szándék, ha abszolút nyomtalanok vagyunk a tekintetben, hogy az esetet elszenvedő Emira akarata ellenére több frontról is egy-egy önjáró igazságszolgáltató esemény elszenvedőjévé válik. Nem azzal válik a fehér ember nyílt szívű feketejogi aktivistává és feddhetetlen jótét lélekké, ha közszemlére erőlteti a precedenst, amely az áldozatát kellemetlenül kiemelt helyzetbe hozza és Reid ezt a meggondolatlanságot vesézi ki kíméletlen provokatív módon. Persze Alix motivációi is megvannak, ám egyenesen önhittség azzal igazolni, hogy valamit jól kommunikál Emira felé vagy sem, ha azt az ő szintén felső középosztálybeli fekete barátnője hagyja jóvá. Fekete és fekete között is van ugyanis különbség, egy az Upper East Side-on lakó fekete igen nehezen fogja megérteni Emira Tucker küzdelmét a minimálbérért. Emira sem makulátlan persze, az ő túlzott ignoranciája is sok esetben katalizátor a vele történő negatív események sorozatában, ám az ő karaktere még mindig jóval érthetőbb és jóval szimpatikusabb, mint Alixé és barátnőié. És mindebben sajnos másodhegedűsként valahol ott rejtőzik Briar is, a jövő nemzedékének képviselője, az egyetlen, aki korából kifolyólag még nem színekben és kategóriákban gondolkozik, ha az emberekről van szó, aki ártatlanságával abszolút nem tesz különbséget, és aki számára Alixnek jóval hasznosabb példával kéne elől járnia, mint hogy bébiszitterét adu ásznak használja Hillary Clinton kampánystábjában felívelő karrierje során.

A Micsoda idők ugyanakkor bár komoly társadalomkritikának is megágyaz alapvetően szórakoztató irodalom is és roppant élvezetes olvasmány. A humor alapját tényleg legtöbbször a vérbő abszurditás szolgáltatja, vagy számomra azok a helyzetek, amelyekkel magam is találkoztam, talán nem teljesen ugyanabban a kontextusban, mint Emira Tucker, de a konklúzió ugyanaz volt; a végtelen és hiteltelen önigazolás, az „én jobban tudom” attitűd vagy a fontos problémákkal felszínesen, érdekeik szerint foglalkozó influencerek és befolyásos emberek. Számukra a szociális konfliktusok, a rasszizmus különböző formái, a problémák gyökerének megértése valami olyan talányos mélységet sejtet, amelybe ki tudja milyen okból nem szívesen merülnek el, talán az Alix Chamberlain ideájához hasonló teljesen indokolatlan karakterépítésbe nem fér bele a társadalmi öntudatosság e formája. Persze most talán kérdeznék tőlem, hogy nem örülök annak, hogy legalább megemlítik, és számos tartalom nélküli posztjuk mellett végre, ha felszínesen is de valamiféle üzenetet közvetítenek? Ezeket a problémákat önös érdekből felhasználni, és gyakorlatilag félig belekezdeni valamibe, nos ennél azt hiszem az is többet érne, ha inkább egyikük sem szólna hozzá az említett témákhoz. 

Tóth Emese

Kiley Reid: Such a Fun Age

Pioneer Books, 2021

352 oldal, 3999 Ft