A tökéletességet hajszolni egy egész életen át

A Kossuth-díjas vajdasági magyar költőt, írót, műfordítót és esszéírót március 2-án a bölcsészkar Informatórium előadótermében Bencsik Orsolya, a Kulturális Örökség és Humán Információtudományi Tanszék adjunktusa kérdezte. A nyolcvankettedik életévében járó vendég közönségét lebilincselve osztotta meg gondolatait a több mint fél évszázados irodalmi pályafutásával, sőt kedves gyerekkori olvasmányainak (A Pál utcai fiúk, Légy jó mindhalálig, Egri csillagok) újraolvasásával kapcsolatban.

A beszélgetést az esemény moderátora indította el kiemelve:

Ezzel kapcsolatban kérdezte meg a költőt, hogyan látja ezt a munkát és az akkori önmagát ennyi esztendő távlatából. Tolnai Ottó a válaszadást azzal kezdte, hogy mennyivel nehezebb és félelmetesebb számára a közönséggel való találkozás, mint amilyen fiatalkorában volt. Ezt a későbbiekben sikerült is kidomborítania, amikor beszámolt arról a rémálmáról, hogy kényszerzubbonyban szállítják le egy színpadról. Az Elefántpuszi kapcsán pedig egy olyan válasz érkezett, amit minden alkotó ember érezhet: visszatekintve restelli magát, mert látja az elkövetett hibákat. Ezeket a „baklövéseket” rajta kívül azonban senki sem venné észre, de ő látja ezeket, és több megoldása is van az általa problémásnak tartott részletekre. Például a Rokokokokó verseskötete címét Roko-kokóra változtatná, mert úgy jobb a hangzása. De az Ördögfej című ifjúsági regényével kapcsolatban azt érzi, hogy ezen már nem javítana, holott korábban azt gondolta, ez egy kevésbé sikerült kötete. Örülne, ha újra megjelentetnék ezt a művét, de most hozzárakná a mű szerb fordításához írt előszavát is. A hibák feltüntetése, beismerése és az utólagos javítások, átértékelések azt is megmutatták, hogy Tolnai milyen kritikusan nyúl az életművéhez, másrészt milyen elköteleződéssel ápolta azt ennyi éven keresztül. A költő ezután mesélt az első a gyermekirodalommal kapcsolatos alkotói, szerkesztői élményeiről. Domonkos Istvánnal, a ma már Svédországban élő vajdasági költővel együtt szerkesztették a hetvenes években a Messzike című, a jugoszláviai magyar gyerekverseket magába foglaló antológiát. Tolnainak meghatározó szerepe volt a gyerekirodalom akkori fellendülésében.

A beszélgetés során szó esett arról is, hogy a különböző soroknak és kifejezéseknek mennyire sokoldalú jelentéstartalmuk lehet. Tolnai Ottó a vers szövegét mint egy élő organizmust képzeli el, ami fejlődik és változhat az idők során. Maga is többször szembesült azzal, hogy egyes szavak vagy metaforák mást jelentenek egyes olvasóinak, mint saját magának.

A dolog külön érdekessége, hogy még a költő számára is változnak saját versei, az idő haladtával új értelmet, jelentéstartalmat ismer fel bennük, sőt az is előfordult már, hogy bizonyos verseiről megfeledkezett. A moderátor ehhez kapcsolódva rámutatott arra, Tolnai motívumai milyen életutakat járhatnak be, hogyan íródnak tovább az Új Tolnai Világlexikonban. Ugyanis a motívumok – mint például a homokvár, a flamingó vagy épp az indigókockák – külön életet élnek, és pontosan emiatt módosulhatnak az idő elteltével. A költő arról is beszélt, hogy ezek először „szürke foltként”, vagyis üres szavakként jelennek meg nála, később dolgozza át, és tölti meg őket tartalommal, válnak motívummá – feltéve, ha a műveiben sikerül felismernie őket.

A fentebb ismertetett jelenség mégsem fedi a teljes igazságot. Tolnai Ottó kézjegye ott lehet a legapróbb szimbólumokban is, a költő a saját életéből merít, a számára meghatározó emlékekből épít fel egy világot. A citromkopogás is visszatérő motívum életművében: ott van már az Elefántpusziban és a Világpor című verseskötetben is. A motívum arra vezethető vissza, hogy egykor Splitben nyaralt, és az apartman teraszát citromfák szegélyezték. Egyik nap a leeső citromok kopogásai ébresztették fel a délutáni sziesztájából. Az a különös érzés, amit akkor a citromkopogás hallatára keletkezett benne, a lényébe hatolt és a költeményei részévé vált. Ugyanez történt azzal a gyermekkori emlékével is, amikor a náluk vendégeskedő olasz vadászok rókakölyköket találtak egy odúban. A pusztában, vagyis a magyarkanizsai szóhasználat szerint a járáson talált kis rókák is beépültek a gyermek Tolnai világába, s ebbe a világba – a versein keresztül – beenged akár bennünket is.

A költő emlékei, benyomásai, az őt meghatározó világ vegyértékeként születnek meg a versek, amelyek különböző szintű történelmi látképet is adnak a tájról, ahol felnőtt, s arról az időről, ami már elmúlt. Így jelennek meg a széki pacsirták a jojóznak a széki pacsirták című versében, amit ő maga olvasott fel a beszélgetés végéhez közeledve. (Ez a vers képezte a beszélgetést megelőző irodalomterápiás foglalkozás alapját, melyet Berényi Emőke képződő biblioterapeuta vezetett.) Tolnai megjegyezte, hogy ezt a madárfajtát már nagyon ritkán látni a járáson. Az ő versében mégis örökre ott marad, és innen a jövőben is tudni fogják, hogy éltek pacsirták a járáson.

Tolnai elmesélte, hogy gyerekkorában először kéményseprő szeretett volna lenni. Bencsik Orsolya erre megkérdezte, hogyan döntötte el, hogy mégis költő lesz. A válasz kissé kacifántosra sikeredett, de a lényeg, hogy ő nem döntött, és nem is gondolja magát annak, ami. Ő egyszerűen írt, és minden, ami az ő tollából született, nem azért jött létre, hogy ő költő legyen, a munkái révén lett ő költő.

A beszélgetés során Tolnai mesélt különös találkozásairól, a kis véletlenekről, amelyek olykor szórakoztatták, olykor ledöbbentették őt.

Pontosan emiatt érezhetjük azt, hogy a versei gyakran véletlenül összebogozott szavaknak tűnnek, de amint hallhattuk, precíz munkát igényeltek. A beszélgetés végére pedig kiderült, mit jelent az Elefántpuszi verseskötetnek a címe. Megtudhattuk, hogy amikor az atléták versenyt futnak, és véletlenül ágyékon vágják a mellettük futó versenyzőt, azt nevezik elefántpuszinak. A moderátor megemlítette, hogy ez nem szerepel a Tolnai világlexikonban, amire a költő annyit felelt, hogy pedig bele kellett volna tenni, ám – tehetjük hozzá – Tolnai által az Új Tolnai Világlexikonba bekerült.

Tolnai Ottó munkássága olyan, mint ő maga: humoros, odaadó és néha úgy érezhetjük, hogy elveszünk benne, de az életművében, az ő világában mindennek értelme van.

Bata András