A titkos szentély

A minap egy fiatal franciát mutatott be nekem Sermet barátom a Tokatlıyan Hotelben, állítólag a Sorbonne-ról ismerősök. Aranybarna hajú, kobaltkék szemű, jóvágású, nyúlánk, illedelmes ifjú. Eszeveszett szerelmese mindennek, ami „orientális”. Ezek voltak az első szavai:

– Kedves barátom, önök nem látják a lényeget. Azt hiszik, hogy csak Európának van értéke, eközben észre se veszik a saját hazájuk szépségét, annak rejtélyeit…

Mosollyal feleltem erre a szemrehányásra, hirtelenjében nem tudtam eldönteni, hogy vajon igazat adjak-e neki vagy sem.

– Miből gondolja, hogy nem vesszük észre?

– Első kézből tapasztaltam – felelte izgatottan. – Három éjszakát töltöttem Sermetéknél. Minden „a la franca”: az étkező, a hálószoba, a felesége és a testvérei öltözéke, viselkedése, sőt, mentalitása, gondolkodása úgyszintén. Egytől egyig európai! Ó, hová lett Loti Törökországa?

– Túloldalt van, Isztambul régi részén – világosítottam fel.

– Igen, azt mondják. Mily elérhetetlennek tűnik innét! De kár, hogy önök nem kedvelik azt a festői világot!

– Van, aki kedveli… – javítottam ki.

– Ön is közéjük tartozik akkor?

– Igen… – bólogattam túlzott lelkesedéssel.

Milyen naivak a „rögeszméik” határán túllépni képtelen franciák! Ez a fiatal sem volt különb. Elkezdtünk hát Törökországról beszélgetni. Azt állította, hogy mi nem vagyunk tudatában a kultúránk különlegességének: legszebb, legértékesebb, legpáratlanabb utcáinkat csúfnak véljük. Ezzel szemben dicsőítjük az otromba európai épületeket, pompás sugárutakat, természetellenes mértani vonalakat… Szinte már gyűlölet fogta el, ha a helyi görögökre gondolt. Annyira förtelmesnek találta Beyoğlut, hogy szinte elsápadt a haragtól:

– De ocsmány karikatúrája ez a nyugatnak, te jóságos ég!

Fejét megtöltötték Loti orientális képzetei. A mi nyomorúság, barbárság, bárdolatlanság szavakkal illetett gyötrelmeinket bámulatosnak tartotta, s meglepődve tapasztalta, hogy a végtelen szemétdombok, baglyos romok egyike sem hoz minket fennkölt hangulatba. Végül arra kért, hogy vigyem el őt egy igazi török házhoz, ahová a nyugat még nem toppant be. Mindjárt a Karagümrükben élő hajdani szoptatós dajkám jutott az eszembe. Egy fölöttébb vallásos, szerény s régimódi asszony, aki egy nála is korosabb valamikori arab odaliszkkel lakott együtt békésen, a férjétől rámaradt jövedelemből éldegélve.

– Nos, elviszem önt egy idős özvegy házába, aki még hírből sem ismeri a nyugatot! – közöltem vele. Ennek aztán megörült, s miután kifejezte köszönetét:

– Mikor is? – türelmetlenkedett.

– Még ma. Ha úgy szeretné, akár tüstént.

– Van erre esély?

– Van, csak egy fez kell a fejére – tettem hozzá.

Ez a hirtelen látogatás legalább nem adott lehetőséget formaságokra vagy hamis mutatványokra, ehelyett a török szellemet és festőiséget olyannak készült bemutatni ennek a Kelet-bolond franciának, amilyen volt. Sermet jót nevetett barátja korai örömén, hisz tudta, mi vár szegényre. Elbúcsúztunk tőle, majd felugrottunk egy kocsira. Beyazit egyik boltjában élénkpiros fezt vettünk a franciának, amit rendesen a fejéhez is igazíttattunk. A villamosra viszont már esze ágában se volt felszállni:

– Innen lefelé végig török környék? – érdeklődött.

– Igen, végig az.

– Ebben az esetben, kérem, menjünk gyalog.

– Ahogy óhajtja! – bólintottam rá kívánságára.

Ballagtunk hát keresztül-kasul a tűzvész pusztította negyedeken. Mintha a ködös idő, a felhős, sötét égbolt fájó mélabút vegyített volna a rozoga házak, elhagyatott viskók nesztelenségébe. Útközben utasításokkal láttam el. Az volt a tervem ugyanis, hogy cserkeszként mutatom majd be a dadusomnak, akiről nem mondhatni, hogy szégyenlősnek mutatkozott volna a férfiak társaságában, de talán mégse kívánt egy kereszténnyel összebarátkozni. Az ifjú francia képzeletét még egy efféle hétköznapi cselszövés is képes volt feltüzelni.

Két teljes órába telt, mire sikerült odaérnünk a háromemeletes, kissé roskadozó faházhoz, tudniillik alig lehetett elszakítani vendégemet a penésztől megfeketedett, omladozó faépületektől, düledező falaktól, és szebb napokat is megélt tetőktől („Ó, micsoda látvány, micsoda látvány!” csodálkozott el minden alkalommal).

Kopogásomra a vén arab cseléd nyitott ajtót:

– A dadám nincs itthon? – kérdeztem.

– A szomszédban van. Tessék befáradni.

– Menj, Karanfil, fuss és szólj neki, hogy én jöttem. És hogy egy vendég van velem. Ma este itt alszunk – mondtam.

Ő ki, mi pedig be. A tiszta, de sötét kőpadlós előteret elhagyva felmentünk a  méretes lépcsőn. A fiatal francia teljesen odavolt a társalgóért, a padlójára kiterített díszes perzsa szőnyeggel és a falait ékesítő Korán idézetekkel együtt, dajkám néhai kalligráfus férjének emléktárgyai. A piros bársonyba bújtatott dívány párnáit bíborszínű függönyök simogatták. Egymással szemben ültünk le. Mondanom sem kell, azonnal beleszeretett az ablakrácsokba.

– Úgy érzem, mintha egy álomba csöppentem volna! – hitetlenkedett.

Amikor dadám megérkezett, engem követve kézcsókkal üdvözölte. Néha elfelejtette, hogy fez van a fején, és önkéntelenül is tiszteletteljesen meghajolt. Dadusom ezt ugyan nem vette észre, de:

– Nem igazán úgy beszél, mint egy cserkesz – szögezte le. Erre én:

– Anyácskám, ez nem az a cserkesz, amit te ismersz. Ez egy kivándorlás utáni, orosszal és csecsennel keveredett új nyelv! – próbáltam megtéveszteni.

Elmagyaráztam neki, hogy látogatónk a muzulmán zarándoklat miatt szállt meg Isztambulban. Dadám viszont emlékeztetett minket, hogy még nem jött el a hadzs ideje, így egy újabb magyarázattal kellett előállnom: barátom célja valójában az volt, hogy korábban érkezve némi török nyelvtudásra tegyen szert az út folytatása előtt.

– Ó, ilyen fiatalon zarándokká válni! Micsoda boldogság, mily öröm! Remélem, hamarosan neked is lesz ebben szerencséd! – fordult felém.

– Ámen, ámen!

Amint felismerte a francia eme szájunkat elhagyó szavakat, sajátos akcentusával elismételte, hogy tudtunkra adja, pontosan érti, miről van szó.

– Amen, amen!

Igencsak megtetszett dajkámnak az az ötlet, hogy a cserkesszel együtt menjek zarándokútra. Egészen a vacsora idejéig másról se esett szó, mint a hadzsról és a hodzsákról – a dadus tanácsait én szépen le is fordítottam „cserkesz” nyelvre. Amint leültünk az asztalhoz, csak fokozódott a francia elragadottsága. A kizárólag vendégeknek kijáró ezüst táltól kis híján extázisba esett. A villát félretéve dadámhoz hasonlóan kézzel fogott hozzá az evéshez. Erről azonmód lebeszéltem, mondván csak öregasszonyok szoktak kézzel enni. Amikor arra kezdett el esküdözni, hogy a világon a legkényelmesebb póz a törökülés, felálltunk az asztaltól. Megittuk a kávénkat. Később dajkám egykori férjének könyvtárában a családi örökségnek számító régi kéziratokkal szórakoztattam a vendégemet. Egyszerűen odáig volt a kötészetért, a miniatúrákért s az egyéb ékítményekért. Amikor aztán eljött az alvás ideje, Karanfillal felkísértük az emeletre. Ágya a kert feletti szobában lett megvetve. Megmutattam neki, hol van a mosdó, meg amire még szüksége lehet.

– Bonsoir! – kívántam jó éjszakát, aztán én magam is visszavonultam a középső emeletre.

Az éjszakai vihar, felhőszakadás után reggel tiszta égboltra keltünk. A franciát ébren, felöltözve találtam. Ágyában ülve jegyzetelt valamit.

– Bonjour!

– Bonjour, mon ami!

– Miről ír?

– Ó, az érzéseimről!

– Ennyire meghatódott volna?

– Nem is tudom elmondani, mennyire!

Lementünk meginni a reggeli kávénkat, majd kézcsókkal búcsúztunk dadusomtól. A Fatih dzsámihoz kalauzoltam a franciát, hogy még inkább elmerülhessen a festői keletben. Beültünk a mecsettel szemben lévő kávézóba, meghívtam vízipipára. Az első gondom azt volt, hogy megtanítsam dohányozni, nehogy másokra fújja a füstöt. Amikor kezdtük jól érezni magunkat, ismét nekiláttam felizgatni, lázba hozni szegény barátomat:

– Nézze meg ezt a mecsetet, ezt a szent helyet – hecceltem. – Mily elbűvölő, mily tündöklő, nemde?

A francia elmosolyodott, bár nem tűnt túl lelkesnek. Furcsának találtam eme közömbösségét, mikor tegnap még minden romos kút, düledező fal láttán is bolond módjára ugrándozott. Így hát rákérdeztem:

– Vagy talán nem nyerte el a tetszését?

– Ez, ez a szent hely semmi… – mosolyodott el ismét, kék szemét hunyorítva.

– Mi az, hogy semmi!? Ez Isztambul legfenségesebb imahelye.

– Egyáltalán nem… Közel sem…

– Mit akar ezzel mondani?

– Én ennél kiválóbbat láttam.

– Lehetetlen – tiltakoztam. – Mikor látta?

– Éjjel.

– Álmában netán?

– Nem.

– Akkor hol?

– A házban.

– Melyik házban?

– Abban, ahol megszálltunk.

Megdöbbentem.

– Mégis mit látott ott, barátom?

– Valamit, amit még Pierre Loti se láthatott! Olyan rejtélyt, melyet egy európai sem ismer!

Mosolyra húzódott a szám.

– Igen, én láttam az önök titkos szentélyét – vallotta be.

– Miféle titkos szentélyről beszél, barátom?

– Hiába tetteti magát! Én láttam, és kész! Éjjel felfedeztem a titkos, családi szentélyüket, melyet évszázadok óta rejtegetnek az európai szemek elől. De aggodalomra nincs ok, én megőrzöm ezt a titkot. Párizsba visszatérve sem fogom megírni az újságoknak. Rejtve marad noteszemben ez az emlék, akár egy szent ereklye.

– Semmit sem értek abból, amit mond – hüledeztem.

– Ne is tagadja. Én láttam, láttam bizony…

– De mit, kedvesem?

– A titkos szentélyüket!

– Nekünk nincs olyasmink…

– Felesleges tagadnia, én láttam.

– Különös, nagyon különös… – ráztam a fejemet.

A mi kis franciánk nem bírta tovább, zsebéből egy marokén borítású noteszt húzott elő.

– Na most majd kiderül, hogy láttam-e vagy sem! – szólt, ahogy az utolsó oldalak olvasásába fogott.

„Reggel! Óriási izgalom, jóformán eksztázis hatása alatt írom eme sorokat. Tegnap egy Sermet által bemutatott törökkel Isztambul egyik legkevésbé ismert részére látogattam. És még azt hitte Jacques Casanova és Pierre Loti, hogy az udvarházak vagy a vízparti villák férfiak számára fenntartott szobáiban egy-egy kávé elfogyasztásával megérthették a Keletet. Az igazi Kelet azonban máshol rejtőzik… Nekem olyan élményben volt részem, amit még egy európai sem tapasztalt. Ez itt egy idős özvegyasszony lakhelye. Szerfelett vallásos hölgy. A ház belseje, az étkészlet, a szokások, a modor – minden megmaradt úgy, ahogy volt, romlatlanul… Teljes mértékben török módi. Az éjjelt egy felső emeleti szobában töltöttem. Reggel mindenkinél korábban keltem, s az ágyból kikászálódva szokatlan kíváncsiság fogott el. Lábujjhegyen kiosontam a folyosóra. Szemközt egy félig nyitott ajtóra lettem figyelmes. Óvatosan beléptem – s mibe botlottam? Egy titkos családi szentélybe!

A leeresztett fehér függönyök hézagjai között fakó fény szűrődött be. A falakat megannyi kalligrafikus műremek borította. A sarkokban nehéz, diófából készült, vaskarikás koporsókra leltem, tartalmuk kétségkívül a szeretett elhunytak múmiái. Megpróbáltam kinyitni az egyiket, de nem jártam sikerrel: zárva volt! Aztán a földön lévő kisebb-nagyobb, réz- és porcelánedényekre terelődött a figyelmem. Némelyikük, például az ajtóval egy vonalban, az első koporsó elé helyezett aranyozott oldalú elég értékesnek tűnt. Aztán ott volt az a zöld váza az egyik sarokban, ki tudja miféle agyagból… A szoba levegőjét érthetetlen módon enigmatikus mértani alakzatokat formáló szent zsinegek darabolták fel, melyeken nyilván a megboldogultakhoz tartozó relikviák lógtak. Az edényekben, esetenként azokat csurig megtöltő, szent vizet fedeztem fel. Megkóstoltam hát ezt a szentséges folyadékot, Mekka vagy Medina ki tudja, melyik nevenincs, áldott sarkából került ide. Némileg kesernyés… Az alján ugyan kevés, de érzékelhető mennyiségű földes üledék. Az összes tartályba belekóstoltam, mindegyiknek más az íze. Szívem ekkor hevesen dobogni kezdett. Egy tiltott imahelyre betolakodott, istenkáromló, hitszegő pogány borzongásával távoztam. Olyan érzésem támadt, mintha a koporsók egyszeriben kinyílva rám ereszthették volna a több száz éve halott, turbános, jatagános vén törököket. Mintha megmozdultak volna a falon lógó írások. Mintha a szent edények felkavart vize tengerré változva a halálomat kívánta volna. Még most is érezni vélem legbelül a vizek haragját, csendjét és fenségességét. Misztikus, behatárolhatatlan bágyadtság, láz terjed szét ereimben. Agyamban egy sötét, ismeretlen kupola mély visszhangját hallom. Egyszerűen le se lehet írni, mit élek át…”

Nem tudtam már visszafogni a kacajomat, mire a francia meglepetésében kiejtette kezéből a szipkát, mi több, majd felborította az egész nargilét. A reggeli pipázás élvezetének reményével betért vendégek is feléledtek. Miközben minden tekintet rám szegeződött, a francia felelősségre vont:

– Min nevetsz?

– Te nem egy titkos szentélybe lopakodtál be, de nem ám! – feleltem.

– Hát akkor hova?

– A dadám raktárszobájába!

– Az meg micsoda?

– Nálunk a házban nincsen gardrób vagy tükrös szekrény. Holmijaink egy-egy ládába vannak félretéve, s azok a ládák mind abba a szobába kerültek. A vaskarikás diófa tárolók, amelyeket koporsóknak véltél, valójában a mi ruhás ládáink.

– Na és a falra akasztott díszes írások?

– A dajkám férjének munkái! Családi hagyaték, ezért nem akarja eladni.

A francia alig hitt a fülének; nekem viszont folyton nevethetnékem támadt.

– Akkor a zsinórok geometriai formái? Vagy azok a relikviák?

– Az egy kötél, amit esős időben a mosott ruhák kiteregetésére használunk, a rejtelmes háromszögek mind a véletlen szüleményei. A relikviáknak gondolt holmik pedig az éppen nem használt göncök.

Továbbra sem akart hinni nekem. Kék szeme egyszeriben elkomorult. Fejét rázta, mint aki rajtakapott valakit egy hazugságon.

– Hát a szent vizek? Azokat miképp magyarázod, barátocskám? – érdeklődött.

– Esett az éjjel. A dadus raktárszobája, mióta csak az eszemet tudom, beázik. Karanfil tehette oda azokat az edényeket, hogy a tetőről beszivárgó esővíz ne rongálja meg a padlót – részleteztem.

A francia, a házainkon található “Maşallah” feliratokat az állami biztosító cégtábláinak, az ereszeinkre aggatott szerencsét hozó lábbeliket egy tetőről tetőre menekülő tolvaj beakadt lába miatt véletlenül ott ragadt cipőinek vélő neves honfitársa módjára egy pillanatra megdermedt, elgondolkodott. Mélyen megszívta a vízipipát, majd nyelt egy nagyot. A kezében nyitva maradt noteszét visszabújtatta a zsebébe. Én megállíthatatlanul nevettem.

– Ne nevess, barátom. Még a ti raktáraitokban is olyan rejtélyes, megfoghatatlan, álomszerű, vallásos légkör van, hogy…

– Milyen?

– Olyan, hogy… De ti vakok vagytok. Nem látjátok hát… – makogott.

De nem volt képes megfogalmazni, hogy mi az, amit csak ő látott, és közülünk senki sem. Az bizonyos, hogy a törökök néha túlságosan is tapintatosak. Szerettem volna rávágni, hogy „ha mi vakok vagyunk, akkor ti kukák!”, de ez a mondat megrekedt a nyelvem hegyén. Egy szót se szóltam.

Sastyin Gergő fordítása

(Az „Emberképek Törökországból” összeállítás további írásai a Tiszatáj 2023. októberi számában olvashatók)