tiszatáj | 2015. március 27.

A szabadságvágy és tragikus határai

ANDRÁS SÁNDOR KÖLTŐ A NYUGATI EMIGRÁCIÓRÓL
A veszprémi Magyar Napokon számos tanácskozás résztvevője próbálja definiálni a nyugati magyar irodalmat, illetve a határ- és térátlépéseket az irodalomban. Tény, hogy a rendszerváltással, 1990-ben a nyugati magyar emigráns irodalmi élet megszűnt, mert nem volt értelme tovább fenntartani. Ám, ahogyan András Sándor költő, teoretikus, szerkesztő, prózaíró is kifejtette, a nyugati irodalom a magyar irodalom részeként ettől még élő maradt […]

andrassandor3ANDRÁS SÁNDOR KÖLTŐ A NYUGATI EMIGRÁCIÓRÓL

Példát mutattak az ellenállásra, az engedetlenségre, ami mindig büntetést von maga után. De szerencséjükre, ezt a büntetést, az emigrációt sokan közülük szellemi előnyre tudták váltani. Nyelveket tanultak, neves egyetemekre jártak, ahol később már tanítottak is, benne éltek a nyugati szellemi életben, így folyóirataik, könyveik révén egy az egyben közvetítették a kortárs nyugati, progresszív irodalmat, filozófiát, irodalomtudományt. A magyar irodalom jó néhány generációja ma is áhítattal mondja ki az Arkánum, a Magyar Műhely, vagy az Új Látóhatár, az Irodalmi Újság nevét. Ezekben a folyóiratokban látták először a nyugati íróknál végbement nyelvi forradalom, a nyelvhez való másféle hozzáállás hatását, ami radikális szemléletváltozáshoz, átértékeléshez vezetett a teljes magyar irodalmi és kulturális hagyományhoz való viszony, az író társadalmi szerepe, sőt létjogosultsága területén. Átalakította a gondolkodást. Nagyon fontos volt a műfordítások közlése ezekben a folyóiratokban. A szerkesztők, mindannyian kiváló műfordítók, különös gonddal válogatták a bemutatni kívánt műveket. Kitűnő Beckett, Breton, Hans Arp, Gertrude Stein, Tristan Tzara, Ezra Pound, Benjamin Péret stb. művek kerültek így magyar nyelven elérhető közelségbe az olvasóhoz. Az Arkánum hasábjain rendszeresen felbukkantak olyan nevek, mint Habermas, Jean Baudrillard, Foucault, Barthes, Deleuze, Adorno, Walter Benjamin stb., akik egy részének munkássága magyar nyelven a mai napig hozzáférhetetlen.

A nyugati magyar diaszpórával foglalkoznak az idei Magyar Napokon Veszprémben. Itt van András Sándor és Ferdinandy György, a nyugati magyar irodalom két emblematikus alakja, előadásaik élményszámba mennek, elképesztően gazdag életút van mögöttük, jó sok munkát adnak az irodalomtörténészeknek, esztétáknak, tanároknak. A veszprémi Pannon Egyetem Modern Filológiai és Társadalomtudományi Kara által szervezett Magyar Napokon számos tanácskozás résztvevője próbálja definiálni a nyugati magyar irodalmat, illetve a határ- és térátlépéseket az irodalomban. Tény, hogy a rendszerváltással, 1990-ben a nyugati magyar emigráns irodalmi élet megszűnt, mert nem volt értelme tovább fenntartani. Ám, ahogyan András Sándor költő, teoretikus, szerkesztő, prózaíró is kifejtette, a nyugati irodalom a magyar irodalom részeként ettől még élő maradt. Az emigráns magyar irodalmi élet, ami évtizedeken keresztül legendás volt Londonban, Párizsban, Münchenben vagy Amerikában, mára megszűnt a folyóiratok egy részével együtt, hiszen a nagy öregek közül sokan hazaköltöztek, vagy meghaltak és szerencsére az anyaországbeliek sem úgy utaznak ma már nyugatra mint régen. Szabad világpolgárokként nem keresik már a kint élő honfitársak segítő kezét. A párizsi Magyar Műhelyt is Budapesten szerkesztik már egy idő óta.

Azt, hogy milyen volt az élet az emigrációban, műveikből kiolvasható. Vannak a közhelyek a szabadságról és demokráciáról, ami nagyvonalakban így is van, de a mindenkori valóságról tudni lehet, hogy se nem színrossz, se nem színjó, hanem fogyatékos, következetlen, tökéletlen. András Sándornak is vannak történetei kattogó, lehallgatott telefonvonalakról például, mert Amerikában meg éppen akkor kommunistákra vadásztak, amikor az ő első felesége beszólt az őt kihasználó vendéglős munkáltatójának, aki feljelentette. Mindenesetre, nem volt könnyű nekik sem renitensnek lenni, kilépni saját „törzsük”, azaz nemzetük soraiból, átlépni saját „törzsükből” egy számszerűleg kisebb közösségbe, az emigráns magyarok közösségébe, amely persze szellemileg sokkal tágasabb volt. Nem kell lebecsülni ebben a véletlen szerepét. Ahogyan András Sándor is elmesélte Balázs Imre József kérdéseire válaszolva, életének iránya nagyon sokszor a véletlenen múlt, de persze készen kellett állni, ennek a véletlennek az elfogadására, teszem hozzá én. András Sándor például nem emigrált, hanem 1956-ban az események részeseként diákszervezeti megbízásból indult külföldre, hogy felvegye a kapcsolatot az ottani diákszervezetekkel. A mai napig őrzi a megbízó dokumentumot, ami komikus módon nem más, mint a forradalmi diákbizottság szokványos nyomtatott megbízókártyájának a hátára kék tintával, kézzel írott magyar szöveg, ami feljogosítja a tárgyalásra. Mindenesetre így került Oxfordba, Princetonba, majd doktorált német irodalomból a University of Southern Californián, hogy utána szabályos egyetemi tanári karriert fusson be a washingtoni Howardon, miközben magyar nyelven írta verseit és jelentette meg könyveit. A Howardról ment korai nyugdíjba 1996-ban. De azóta is évente visszalátogat az óceánhoz, mert tenger nélkül élni lehet, de nem érdemes.

Arra a kérdésre sem könnyű válaszolni, hogy mi volt az emigrációban, ami Magyarországon nem volt. András Sándor, aki egyébként egy Veszprém megyei kis faluban, Nemesvitán települt le 1991-ben a nagy világjárása után, érdekes módon elsőként a többközpontúságot említette. Ő azt élvezte Nyugaton többek között, hogy nem volt központ, amihez igazodni kellett. Barátságok viszont voltak. Soha nem kellett szállodába menni, nyitott ajtókkal várták egymást, fogadták egymást otthonaikban. „Volt egy egyenlőség. Nem volt alá- és fölérendeltség” – fogalmazott András Sándor. „Nem voltak olyan konfliktusok, mint Magyarországon. Nem azért, mintha ott nem lettek volna egymással ellentétes politikai beállítottságú emberek. De erről nem beszéltek. Ez nem volt téma. Ez magánügy. Egy reformátust nem akartak megtéríteni katolikusnak.” A mai Magyarországról is elsősorban ezt hiányolja András Sándor, az élhető közösséget, a kompromisszumkészséget, az emberi együttélésnek kedvező józanságot, fair-play-t, vagy legalábbis a törekvést a fair play-re.

Az emigrációban megjelenő folyóiratoknál, könyvsorozatoknál is mindig azt tartották szem előtt, mondja, hogy ha már a saját pénzükön jelentetnek meg valamit, tegyék bele mindazt, amit közölni akarnak, tekintet nélkül bármiféle politikai vagy erkölcsi cenzúrára. Ez volt az ő „kis szabadságuk”.

Érdekes volt az is, amit a honvágyról mondott. „Honvágya, tudtommal, senkinek sem volt. Nem ismerek olyan embert, aki ne álmodta volna azt, hogy otthon van és nem tud kijönni. Ez a rémálom kijózanított bennünket.” S végül egy, a hallgatóság soraiban ülő tanárnő kérdése nyomán a szép és csúnya viszonylagosságáról is szót ejtett. Mi célja a csúnya szavaknak a verseiben? – kérdezte tőle a tanárnő. Nincsenek csúnya szavak, mondta a költő, az ilyen definíció már idejétmúlt, mindent úgy kell kifejezni őszintén, úgy kell kimondani, ahogy az emberben van. „Császármetszeni az édes anyanyelvet.” András Sándor a csúnya szavakkal is úgy van, mint a csúnya leánnyal: ha sokáig nézik, megszépülnek.

Bartuc Gabriella

Fotó: Gáspár Gábor