A struktúra csapdája

BECSY ANDRÁS: KERT ÉS HÁZ

BORBÍRÓ ALETTA KRITIKÁJA
Egy könyvborítón gyep és bevetetlen föld szabályos, geometrikus elválasztása erősen strukturált, megtervezett (szöveg)teret sugall. Sándor László fotója szinte kellemetlenül rendezett, amelynek túlstrukturáltságát és stilizáltságát csak a kopár talajon lévő két zsák (műtrágya?) töri meg. Amennyiben valóban műtrágya, úgy éppen a hiány pótlását, a terméketlen termővé tételét, a bevetés és megművelés szándékát sugallja Sándor László képe és így Becsy András Kert és ház című kötete. A borítóhoz hasonlóan Becsy verseskötetét is a koncepciók uralják, amely a cím miatt a kert és ház toposzának újraírását, a személyesség és privát lírai megnyilvánulását helyezi az olvasói elvárás horizontjának fókuszába.

Egy kertben a természetesség és a rendezettség, a műviség egyesül, ami a tervezés és koncepció uralmát jelenti. Becsy kötetében ugyancsak a szabadság és kötöttség közti mozgás játéka valósul meg. Talán az első ciklusban a legszembetűnőbb, ahol a cím nélküli versek zöme ellentétek révén szerveződik. Az antonimák keretezik a verseket, az első és utolsó szavakban jelennek meg dőlttel szedve.

A viszonylag kézenfekvő kint és bent, fent és lent típusú párok mellett megjelennek rendhagyóbb kifejezések is, mint az őszült és ő szült, amely a kötet nyelvjátékra való fogékonyságát érzékelteti.

A címben is jelzett kert és ház fel-feltűnnek, viszont nem a nézés tárgyaiként, hanem olyan terekként, amelyekben mozog a lírai én, és amelyek a költői nyelv révén metonimikusan érintkeznek az emberi testtel és hétköznapi élettel. A Látod, a szivattyú rossz… kezdetű, cím nélküli versben a szivattyú és a tüdő funkciója kerül párhuzamba, a működés tekintetében pedig létrejön az emberi test és természet egymásra íródása: „mert a fű, a málna, a nárcisz, az aranyeső, az akác már / csinálná a dolgát, és csak a szivattyú töketlenkedik, csak / forgolódik éjszakákon át, több doboz cigit füstöl el […]” (20). A kötet nyitó, Mondtad… kezdetű versében a kert elrendezésének képére – kétszínű, sakktáblaszerűen elváló gyep – épülő asszociációkból eljut a lírai én egy személyes, intim helyhez, az ágyhoz, ahol ugyancsak a füvet jellemző osztottság uralkodik: „most a pázsitunk egyik fele sötétzöld, / a másik meg világos. […] / két egymás melletti egyszemélyes matrac / a kétszemélyes ágyban […]” (7). A csirregésben és csendben ellentétpárra épülő, ugyancsak cím nélküli versben a kert és a párkapcsolati összhang kerül párhuzamba egymással a rendezettség szempontjából, amivel azt sugallja a szöveg, hogy a kertbeli rend az élet rendjére is kiterjed: „[…] így már jó, mondod, így a jó, mondom, ez a rend, rendben van a kert, rendben / vagyunk. Benne a koreográfiánkban. A csendben.” (25)

A Kert és ház négy ciklusában a szerző újabb és újabb formába önti a hétköznapi tapasztalatokat, viszont a szerkezet és rím uralma gyakran elnyomja és korlátozza a szövegek tartalmát. Ez a szonettek esetében a leggyakoribb, mint például a Kint a barackfákon kezdetű versben is, ahol a rímek direktsége és a virág, természet megjelenése a hagyományosan gyermekversnek címkézett szövegek rím-, ritmus- és tematikus struktúrájához teszi hasonlóvá:

„Kint a barackfákon pattan már a rügy,
a sublót cserépvirágja irigy
színével nézi: könnyű nyílni így,
Nap van fénynek, víznek eső, nem nagy ügy.” (8)

A versek alapvetően ismétléses szerkezetre épülnek. Ez vonatkozik a szonettformára, az antonimákra, ahol egy adott elem ellentéte tér vissza, illetve megjelenik a rímekben és a szövegek belső ismétléseiben. A belső ismétlések olykor szinte tautológiák, mint az „egy kutya nem harapós, míg meg nem harap” (18) sorban. Ebben a cím nélküli versben többször is megjelenik a harap kifejezés, de minden alkalommal a kutya jellemzésére szolgál, ami azt sugallja az olvasónak, hogy egy sorozattermelő szöveggép dolgozik a versben. A belső ismétléshez hasonlóan működik az, amikor ugyanannak a túlírása történik meg, így az ismétlés nem a konkrét kifejezések újrabeillesztésével jön létre, hanem a metaforikus és konkretizáló megfogalmazás együttes alkalmazása révén. Ezek a leírások az asszociáció és versképek építkezését korlátozzák, gátat szabnak az olvasói képzettársításnak azzal, hogy túlzottan rögzítik a kapcsolatot a társított szegmensek között, mint például a Játék című versben: „benn a pályán / a kezdőkör középpontjának / anyaméhében várakozott / a néha bőr, néha gumi atommag, / a labda, / mely köré, fölé csomósodva mi, / zsizsegő elektronok, zsizsegtünk” (38). A pálya, kezdőkör, középpont, majd a bőr és gumi kifejezések rögzítik, hogy fociról, konkrétan egy labdáról van szó. Ennek kimondása túlírttá teszi a szöveget, holott az atommaghoz való hasonlítás izgalmas társítás, ami könnyen továbbgördíthető a foci kontextusában – ezt részben meg is teszi a szerző a gyerekek és elektronok összemosásával –, viszont mégsem válik végiggondolttá és kimunkálttá a leírás. A folytonos korrekció is elvonja a figyelmet a nyelv jelentéses egységeinek játékáról, helyette a hangalaki összecsengésre tereli.

A kötet verseire persze nemcsak a túlírtság és ismétlés jellemző, hiszen olykor a sorok sűrű leírásokat tartalmaznak.

A Mind együtt ismét… kezdetű vers második versszakában az óra és a vérkeringés, a szív dobbanása fonódik össze egyértelmű, de nem teljesen rögzített képpé: „Nincs takkja, de nem is tikkel azóta, / se lüktetés, ütem, se metrum, még ha / pulzál is a verőér, gyűjt a véna, / a hiány ez, órányi éber kóma.” (27) A kötet legemlékezetesebb és legjobban felépített verse az Egyenleg, ahol sem a rímkényszer, sem a folytonos önkorrekció, sem az egyértelműsítés nem érvényesül, helyette a generációk párhuzamba állítását (és így a szembesítést) szolgálják az ismétlések. A szerző jól lebegteti az ajándékozó figuráját Jézus és a vágybeteljesítő felnőtt között, ami éppen a gyermeki és felnőtt nézőpont közti billegést is okozza. „A gyerekeknek meghozta azt, amit szerettek volna, / csak azt az egyetlen egy dolgot nem, amiről álmodtak. / Helyette elhozta nekik azt, amiről mi gyerekként álmodtunk, / mert azt hitte, hogy ugyanarról álmodnak, mint amiről mi álmodtunk […]” (40). A vers végi negációk, amelyek azt veszik számba, hogy Jézus mit nem lopott, kitágítják a vers terét, és a gyásszal kötik össze, a gondolatsor zárlatában pedig egyszerű etikai, morális kijelentést tesz Jézusról a lírai én: „[…] nem lopta vissza apámat, nem fogja visszalopni majd anyámat, / és nem fog visszalopni majd engem sem, mert Jézus nem lop, / saját törvénye van erre.” (40) A vers zárlatában a fenyő halálával, karácsony elmúltával és a keresztre feszítés felidézésével is a gyász jelenik meg, ami feszültséget generál a karácsonyhoz kötődő születéssel és a gyerekekhez kötődő felütéssel.

A borító és cím által sugallt privát megjelenik a versekben, kétségkívül az alanyiság határozza meg Becsy költészetét, viszont a toposzok újraírása kevésbé jellemző, az eredeti nézőpont helyett a nyelvi és formai játék a meghatározó. Mindez két dolgot jelenthet a kötet egészének értelmezésében. Egyrészt azt, hogy miként a túlstrukturálás megköti és korlátozza a tartalmat, úgy a lírai én sem tud nyíltan beszélni, viszont az ismétlődésekben és korrekciókban bővelkedő megfogalmazás arra mutat, hogy nem fogadja el a lehatárolást. Másrészt a lírai én öniróniájaként interpretálható a nyelvi és strukturális kötöttséggel való játék, ami ellentmondásosnak tűnhet, akárcsak egy kert rendezettsége és természetessége. Bár látható, hogy a kötetet egyenletes, kimunkált és igen tudatos szövegszerkesztés jellemzi, ennek ellenére a Kert és ház nem mer elrugaszkodni a sémáktól, holott néhány szöveg(rész)ben – mint a Mind együtt ismét…-ben vagy az Egyenlegben – láthatók izgalmas kísérletek.

Borbíró Aletta

(Megjelent a Tiszatáj 2022. januári számában)