Te mama! Mostanában annyit szentségelnek és kurvaanyádoznak az emberek, hogy nyugodj békében, de ez már mégiscsak sok. Mert a szentségelés még elmegy, istenből van elég, ha jól számolom, négy, de anyából csak egy van.
És bocsáss is meg, hogy soraimmal zavarlak haló poraidban, és mondtad is, hogy majd eszembe jutsz, ha meghaltál. Ami akkor inkább rossz dumának tűnt, vagy legalábbis övön aluli ütésnek, mert gyerek voltam. Hogy is mertem volna leminősíteni a te gyengéd, ugyanakkor erőteljes nevelési praktikádat. De erős volt tényleg, és valahogy… fenyegető. Az, persze, bár szerintem nem illik egy gyereket azzal fenyegetni, hogy itt hagyjuk egyes-egyedül ebben a nagy büdös világban. Éjszakában. Mert mintha, sőt biztosan, mióta az eszemet tudom, ezzel fenyegettél, no nem mindig, de akkor pontosan akkor, de akkor mindig, ha önálló, apró lépést akartam tenni. Kifelé. De hát most már megértelek. Te engem kaptál. Kaptál apámtól, mondta is neked, hogy majd én leszek a támaszod, ha megöregszel. Nyugi. Nem kell mindjárt abortuszbizottsághoz rohanni lassan, szégyenkezve, a megbánás könnyeit törölgetve.
Mert, te, anya! Én azt hiszem, te nem bántál meg semmit. Csináltad az életet, ahogy lehetett. És, és bár ez nem vet jó fényt rám, én azt hiszem, neked édesmindegy volt, hogy megyek-e vagy maradok, hogy hirtelen, gyors angyalka leszek-e odafönt, vagy még vonszolhatom magam idelent pár évtizedig.
De sebaj, mama! Csak azért tényleg nem értem, miért mondtad apám előtt sokszor, hogy ő nem akart. Hogy ugyan miért örül énnekem olykor, mint a majom a farkának, holott nem is akart már. És lehet, hogy tényleg nem akart, de fátylat rá. Végül is egy szerelemgyereke már volt (a bátyám), megértem, ha két szerelemgyereket már nem akart, biztos nem akarta felhergelni a rokonait (feleségét és egyéb hozzátartozóit), mert hogy szerelem, az ok., 1 szerelemgyerek is ok., no de olyan hosszú, nagy szerelem nincs a világon, ami 2 gyerekig is kitart. Az már akkor nem is szerelem, hanem kőkemény imádat, ami azért mégiscsak sok a jóból. Szóval: az apa nem akart, rendben. No de viszont akkor hogy az úristenbe mondhattad kb. negyven év múlva, jóval apám halála után, és kevéssel a te (agy)halálod előtt. Hogy tartsd meg, én öreg vagyok hozzád (korkülönbség 17 év), de meglátod, kislány lesz, támaszod lesz, míg élsz. Ja, ja. Az utolsó években tényleg mi fizettük a lakásod néhány költségét, és pár csótányirtást. (Mert azok a kis piszkok le-föl költöztek a csatornán át a társasházban, és nálad hiába irtották őket, visszaköltöztek tehozzád az első adandó alkalommal, és újra szólhattál nekünk, hogy már megint vannak, jöhet csekken a kes /cash/.)
Szóval, drága Mama, ki is akart engem úgy igazán? Mert azt hiszem, egyikőtök se. De sebaj. Így közeledve a sír felé (kb. még 20 év jó esetben), szóval egye fene, hát mi van abban, kérdezem én, fátylat rá. Nem akartatok és slussz. Nekem viszont lett egy meleg, ámbár korlátozó anyám. Naná, ha egyszer pelenkacserélőnek lettem bejegyezve a te tulajdonlapodon, ha majd megöregszel, az én posztom lesz cserélni a pelenkádat, ez világos. És lett egy apám is, aki adott, amennyit tudott, sose ütött meg. (nem is engedted volna.) És, ésremekül elszórakoztatott bennünket a történeteivel és a vicceivel. Engem is, a második véletlen szerelemgyereket is, válogatás, diszkrimináció nélkül. (No meg én intelligensebb is voltam, én értettem, nevettem a tréfáin, értve nevettem vele, őt értve tehát, míg a bátyám sokszor csak komoran hallgatott, vagy kényszeredetten nevetett, és valami házimunka után nézett inkább a kis buznyákja, hogy hízelegjen neked, játssza a mézesmázost, miközben azért jól elagyabugyált egypárszor , bár az agyamra (fejemre) vigyázott, nehogy észrevedd, hogy bántott engem, ha hazajössz. No de fátylat ere is, mama! Dolgoznod kellett és slussz!
No de hogy is volt? Mert keresztény voltál, az biztos, református, míg apám katolikus. Amiért őt ki is nevetted, vagyis őt a papjai által, hogy bort isznak, vagyis nemi életet élnek titkon, holott az tilos nekik. (Akkor ugyan miért is ne lehetne neki szerelemgyereket szülni, kettőt is egy nős férfitől.) De te ezt így nem mondtad ki soha, viszont templomba se jártál. Bár nem is volt templom, egy megveszekedett kicsiny templom se épült a városban. Hogy is épülhetett volna, ha egyszer szoc. Mintavárosnak készült, Pentele volt eredetileg a neve. Volt ott minden, házak, boltok, gyárak, vonat és hajó, még reptér is, de templom az nem. Így ha történt valami kezelhetetlen, a szoc.-ban sem kézben tartható, természeti jellegű csapás, pl. nagy vihar vagy löszfalcsuszamlás, akkor te nem, de sok nő, bár keresztet vetni nem mert. De legalább sóhajtott, legalább összenézett egy másik nővel, hogy na, ugye, ez is azért van, mert istentelenek vagyunk, még egy csöpp templomunk sincs. Se oltárunk, se semmink. Se fából, se kőből, se aranyból. Bár én most már úgy gondolom, anya, hogy volt ott templom, nem is egy. A nők, a nők az innen-onnan összesereglett nők szempillantásából-sóhajából épültek azok a templomok, és sok, és mindig akkor épültek, mikor kellett, mikor nagyon kellett, mikor itt volt az ideje, és láthatatlanok voltak, igaz, de nézzed e, mama, nézzed, bár templomba nem vittél kicsi koromban, nem lettem istentelen mégse. Hívő lettem én, hívő, csak nem egy istenben, de hívő. Abban hívő, hogy néha kell az Isten az ember fölé, különben elvadul vagy meghülyül. Kell a párbeszéd énünk józan, jobbik fele, és énünk másik, rosszabbik, forróbbik fele közt. Ládd e, látod-e és lásd is, nem maradtam én isten nélkül. Igaz, elakadtam. Mert te református vagy, és én temettelek is volna szomorúfüzes urnába (annyi pénzem még lett volna, mert akkor még néma volt a vil. gazd. válság, csak lappangott még), de valahogy én elakadtam, mert nem. Nem, mama, a reformátusok, a reformátusok jelképe nem a fűz, hanem a főnix. Vagy a fűz és a főnix együtt. A gyász a halottért, de a vígság is az élőért. Gyász érted, de öröm a gyerekben, az élőben, abban, aki itt marad. De akkor, mikor még éltél, vakok voltunk, mert te Anya, nem azért kaptál újra és újra csótányt énhelyettem, hogy megértsd végre, ha szerettél engem, és jól szerettél, mértékkel, nem imádva, akkor ha te elűzöl engem hirtelen haragodban, akkor is én ragaszkodom hozzád. Hogy a vér nem válik vízzé, ha akarjuk, akkor se. Hogy a kapcsolatunk örök, bármennyire is akarjuk vagy nem akarjuk.
Mert itt vagy most is, lásd, porod a szobámban, lelked a szívemben. Mert pont ezért kereslek téged, bocsi! Hogy békében nem nyugodhatsz. Szóval hogy is volt? Ha jól emlékszem, volt neked három kategóriád: repedtsarkú, fürdős, és akinek még csak viszket. A repedtsarkút értem, kint van mindig terepen, és talpal a kuncsaftért. A fürdős pedig visít. Világos. Az a call girl, aki fürdős előbb, és visong, hogy húzza az időt, mert órabéres. Az, akinek még csak viszket, az már nekem kicsit bonyolult. Viszket, és ezért azonnal rohan, és bárkivel, akár ingyen is? Vagy inkább vár, és lábon, egészben adja el magát. (A szüzességét. Azt cseréli örökbejáratú férjre.) Ezt is értem. No de itt már csak szűz szájak akadnak esetleg. A lányok már elég engedékenyek, adakozók, szóval itt már csak szájat lehetne férjre cserélni. Tehát, mama, a szüzesség eladása már idejét múlta. Bár itt-ott újraéled. A lányok várnak az odaadásával, viszont a szájukra nem tettek lakatot, arra biztosan nem vonatkozik a szüzességi fogadalom.
Viszont Mama, nem hiszed el, de itt a fiúk is olykor már fogadalmat tesznek. Hogy csak akkor, a házasságban hajlandók elveszíteni az ártatlanságukat. És mintha egyre több lenne a szűzies, félős, kamaszarcú ifjú. Te, mama, ezek mintha be lennének rezelve a nőktől, ezért. Azért fogadkoznak énszerintem. Bár lehet hogy én, mint öreg kecske, megnyalnám én is a sót. Ki tudja? Bár a te idődben ez nem volt. Ez a féldegélés a nőktől, az biztos. Vagy ha volt is, a férfiak csak legyőzték ezt a félelmet, és nekiindultak. Bele, bele az ünőcsoportba bátran. Most meg a nőknek kell, szegény kislányoknak legyőzni a… Szóval ők a bátrabbak, na. Mintha helyet cseréltek volna a nemek. Hát néznél nagyokat. Mert te még válogathattál, mondtad is, hogy ezek közül, a nagy, magas, vékony, szőrös (szakállas), gyenge fizikumú, lusta, szájhős fiúk közül egy se kéne. No de csakhogy most az van mama, hogy te neked nem kellenél. Te (és persze én se) őnekik. Mert félnek. Félnek a nőktől. Jut eszembe, ugyan minek eszetlenkedtél énvelem kicsi lány koromban, hogy a pizsamám azért szakadt szét alul, mert kirágta a bibi (punci). Az én puncim. Holott kilazult a gumi, a pizsi lecsúszott, én meg léptem benne, és szétszakadt középen. De nem a bibim volt, azt már látom. Hogy mi a fenének kellett neked oda énnekem fogat rakni? Jut eszembe! A bátyám is hallhatta ezt a fogas-bibi variációt, évekig be is pisilt éjszaka az ágyába. No de fátylat rá! Erre is! Szóval értem már, honnan vetted ezeket a prosti-kategóriákat, holott pénzért te soha. Ugyanis a város, az új, a mintaváros emberanyaga összeszedett volt. Olyan volt, mint egy internálóhely. A szoc.us eszméjével: iszákos zenészek, depressziós államosított vagyonúak, politikai szabadultak, akiket jobb volt kipaterolni a fővárosból, és persze jól megfizetett, patyolatmúltú szakembergárda: orvosok, mérnökök, a malenkij robotból valahogy hazakerült munkamániások (akkor még nem voltak gyanúsak, majd 56 előtt lesznek azok, de addigra már a Bodri is meg a Cirmos is gyanús lesz, hátha kémek, a szoc.us esküdt ellenségei.) De 49-ben, mikor a város épülni kezdett, csak szedett-vedettség volt, mindenki jött vagy küldték, hozták, vagy ajánlották neki (kötelezően), ahogy a kurvákat is. Mert a szoc.usban az se volt. Kurvaság. Az nem volt. Csak kurvák voltak. Isten nyugosztalja őket most már, veled együtt. De tényleg azok voltak, a nagyvárosokból kitoloncolt, Pentelébe betoloncolt kurvák. Csakhogy nélkülük hogy is bírták volna a facér, fiatal férfiak a tömegszállást, a szigorú építési terveket. Tényleg, mama! Hogy? Hogy lehetett seperc alatt várost építeni? Évekig barakkokban lakni egy lakás, egy feleség majdani megvalósulásával feküdni és kelni? Sehogy. A kurvákkal, igen, azokkal lehetett nyerni, meg lehetett nyerni az imperializmussal szembeni csatát. És jókedvvel épültek azok a házak és gyárak, mama, mert állnak, még most is állnak. Csak a város öregszik el, akár Európa. Hiányzik neki a prolik jókedve, fiatal lendülete, élni akarása. És adakozása. Mert a prosti már pénzt keresett, és nem is rosszul, az építkezésen, de vérében volt már a férfi értése, hogy kell neki, jó az. A szex. És adta, és ingyen adhatta már, mert pénze volt. És miért ne adta volna magát? Az élet rövid, a fiatalság még rövidebb, a heves, pöccös vágy, a rögtöni vágy, na az még a fiatalságnál is rövidebb. És ugyan miért kellene veszni hagyni. Kielégítetlen hagyni a férfit, de a nőt is. Hát valahogy így képzelem.
No de azt már végkép nem értem, miért kérdezgetted, hogy anyáca leszek-e vagy apáca? Hát tényleg. Mert bolondultam a gyerekekért, igaz, de tanulni is akartam előbb. Tudni hol élek, és honnan, miből jövök. Még ma se tudom igazán, és lehet, hogy így van jól. Az élet örök kérdés, kérdések sorozata, és nálam hol jön, hol nem. Olyan mint az öregek nemi élete – kiszámíthatatlan. Emlékszel a kedvenc viccedre?
(Vetkőzz, asszony, ha elkezdem már az utcán kiabálni, hogy tűz van, babám! Mire az asszony egy nap boldogan eldobálta a ruháit a szobában, mikor meghallotta férje kiáltását. Mire a betoppanó férj azonnal leteremti: te csak itt állsz anyaszült meztelen, mikor ég a ház?) Szóval, mama, nem lehetett volna ezt nem kérdezni? Ezt a vagylagos apáca vagy anyácaságot. Mert nézd e, gyerekeim lettek, nem is kettő, és buta se maradtam, ájtatos szűz, és Jézus menyasszonya, apáca, akit nagy szerelmi bánat ért, és férfit ezért nem akar soha látni (a testében érezni). Tényleg csak ennyi lett volna? Ennyi a választásom, te kis álszent, te kis kétszínű! Mert te, megbocsáss, te mindent felhasználtál, amit a kurváktól tanultál (bár, mint mondtam, te pénzért soha), és végül is tetted, amit lehetett. Mit tehettél volna 3 majd négy gyerekkel egyedül? Ennyi gyerek még a szoc.ban is nagy szó volt, bátor tett, hősiesség, na. Hát megnézted, hogyan csinálják a kurvák, hogyan adaptálódnak az új környezetben. Hát te is csak adaptáltad a kurvaságot a szocialista viszonyokhoz. (Bár pénzért soha.) No de már megbocsáss, nekem csak egy férjem lehetett volna terveid szerint (anyáca), vagy egy sem (apáca), míg te. Te voltál a szoc.ta özvegyasszony, aki magára maradt a négy gyerekével a háború után. És ezt a maszlagot mindenki bevette. Mindenki segítette a négygyerekes özvegyasszonyt. És még csak le se kellett feküdnöd senkivel. Bácsik jöttek és mentek, hoztak ezt-azt, cipekedtek, festettek nálunk, és szereltek ingyen. Mert te voltál a hős, halott férjéhez hű özvegyasszony. És hozták. Hozták neked a férfiak és nők minden feleslegüket (gyümölcsöt, füstölt ezt-azt, amire már ráuntak), és még csak lefeküdnöd se kellett érte velük. És jól is tetted, te csali, te szűz, te prosti, te, aki ugye egyszerre lehettél anyáca, de apáca is (míg nekem nem lehetett volna), mert így nem csak a férfiak szívét rogyasztottad térdre (háborús hőshöz hűség), de a nőkét is (ezt férfival sose látni, apáca ez, azzá tette a rohadt, kib…szott háború). És a nők is hozták, amit tudtak, neked és a gyerekeknek. És igaz, templom egy szál se volt, de ezek, anyám, igaz keresztények voltak, igazán, szívből vallásosak, bár a kérdőíveken mint ateisták szerepeltek. Naná, hisz a vallás a nép ópiuma. De ezeknek, anyám, te , te kis rüfke, te kis szende, szelíd özvegy, te, te voltál az ópiumuk. Mert a füsttől nem láttak téged, bár lehet, hogy nem is akarták az igazságot. Se látni, se hallani. És nekem tetszett, tényleg szimpatikus volt a református vallásban, hogy ne im,ádj faragott szobrot, se képet, vagy hogy van. De nem ez a lényeg, nem, mama. Hanem az, hogy miközben engem arra neveltél, ne essek hasra semmi istentől, semmi image-től, semmi reklámtól, hanem kutassak, nézzek mindig a dolgok mögé is, és emeljem fel titokban a leplet (egy buddhista templomból tényleg kizavartak egyszer a Gyémánthegységben, na látod!), szóval énnekem nem lehetett csak úgy, bele a vakvilágba élnem, te. Te, te ezeknek a szerencsétlen, mélyen hívő embereknek a faragott micsodája lettél. Szobra, igen, te bezzeg hagytad magad kifaragni általuk, férfiaknak és nőknek is hagytad, hogy vésővel, kalapáccsal (szűzanyám, tényleg ilyen volt a szocializmus jelképe, logója, ikonja, jut eszembe). Szóval téged farigcsálhatott bárki, lökhetett rajtad, mint fa- vagy kődarabon egyet, hogy formálódj, hogy a hűség és szüzesség szobra legyél. Egyszerre. Naná. Neked bezzeg minden kellett. De bazmeg, nem féltél? Basszus, nem cidriztél soha, hogy valamelyik a gyülekezetedből, az adományozók közül számolni kezd? És akkor lebuksz?
Hogy jó, jó, a férjed hősi halált halt úgy 43 körül, tehát azóta vagy özvegy. No de akkor a gyerekek. Legalább is az alsó három, mitől olyan kicsik, olyan fiatalkák? Hát hogy lehet, mama, hogy a 43 óta halott férj, akihez te mindvégig hű voltál ugyan, de 57-ben csinálja meg az utolsó kis árváját, engem? Hát hol az isten f.szában voltam én akkor 14 évig, mama? Nem féltél, hogy egyszer valaki megkérdezi? Nem hát. Mert neked édesmindegy volt, mit mondanak, mit kérdeznek, mit válaszolnak. Te dolgoztál gyerekkorod óta, jóformán halálodig. És csak négyszer szakítottad meg a munkát, míg szültél. És lehet, hogy mindegy volt neked, ki szeret, ki nem a férjed halála után, mert te. Te, nem én, csalódtál a férjedben, aki halottnak halott volt, de hős az nem volt, és téged se érdemelt meg, mert csalódást hagyott maga után tebenned. Csalódást az élete, de a halála is, és lehet, hogy nem tudtál hited szerint, mélyen szeretni többé, de engem (bennünket) szerettél. Azért is akartad, hogy döntsek, mert nekem már kívántál olyan keverék, zagyva életet, amit neked kellett élni, amit a sors neked nemhozott, amit a gép dobott neked.
De tényleg, mama, mit, ugyan mit mondtál volna, ha megkérdezik, hogy én hol kolbászoltam 14 évig? Hogy a szentlélek? Az? Az hozta a jó hírt madárként az apám (f.-ából) a szájában (a csőrében) a te szűz méhedig? No de anya, az nem a szűzanya volt? Csak nem? Csak nem elhitetted volna még ezt is velük? El bizony. El, mama, mert ki. Ki voltak éhezve ezek a szegény, templomnélküli, tele karú, üres tökű emberek valami nem kézzelfoghatóra, terád, pontosan terád voltak kiéhezve, mama. Hát fátylat rá(d). Kéket. Az volt mindig is a kedvenc színem.
(De te! Azért most már ne mondjuk meg nekik, hogy én 14 évig hol voltam? Hát az apám ősondósejtjében várakoztam. Aki aztán, ha akart, ha nem, összehozott veled engem. Isten nyugosztalja őt is.)
