A nyelv, ha mi is úgy akarjuk, hűséges alkotótárs

Kazinczy első ifjúsága óta szemmel tartá a nyelvet, benne a nemzet úgy tűnt fel előtte,
mint márványdarab a szobrász előtt, melyben a legszebb istenalkat foglaltatik, de még nincs kifaragva.

(Erdélyi János, Kazinczy Ferenc sírjánál)

Induljunk a 19. század első évtizedeitől, mikor szenvedélyes viták dúltak a magyar beszélt, köznyelv és az irodalmi nyelv körül. Ekkor született meg egy reményteljes ifjú költő tollából az epigramma, mely érvényességét máig nem vesztette el. Sőt, jelentőségét növeli, hogy úgy hangzik, mintha a Kárpát medencei ifjúság képviseletében nemes versengésre gyűlt diákokat célozná meg, kik számot adnak, mint ejtik, forgatják, beszélik a szót, mely féltett öröksége valamennyiünknek. A kurta életében több megőrzendő magyar és görög verset, egy görögös színművet alkotó poéta, Ungvárnémeti Tóth László lényegre törően összegzi (nemcsak a saját) nyelvi tapasztalatát.

Hogy rosszul ne beszélj, olvasd a Révay Könyvét,
Hogy szépen szólhass, erre Kazinczy tanít.

Kazinczy Ferenc, e nemes versengés színhelyének névadója és Révai Miklós, költő, újságszerkesztő, egy ideig Győrött tanár, majd az első, aki a pesti egyetemen a magyar nyelvet, nyelvészetet oktatta, együtt jelenik meg, mint ahogy a nyelvtani-helyesírási küzdelmekben is szövetségesek voltak. Nyelvfelfogásukkal úttörői voltak a nyelvről gondolkodás népes költői küzdőinek, kik a helyes és a szép beszéd, anyanyelvi művelődés őrzésének-oktatásának-történeti szemléletének elkötelezettjeiként hivatkozási alapjai mai nézeteknek. Kazinczytól szívesen idézem, persze, megfontolásul is, az alábbiakat: „Az Iró Ura a nyelvnek, szabad kéjű, de nem vak kéjű, tanúlt kéjű, nem tudatlan kéjű Ura, barátja, nem ellensége, nem pusztítója, nem rontója, de építője.”

Ungvárnémethi is, Kazinczy is feladatot jelölt meg: olyan részvételt igényeltek egy sosem szűnő folyamatban, melynek középpontjában (egybeírva és külön írva) a helyes írás, a szépen és jól szólás áll, hiszen élete folyamán mindenki hallgató és szó1ó egy személyben. Minthogy a beszédes csönd és annak megszólaló változata nyelvben, nyelv által, nyelvi (olykor gesztusnyelvi) közvetítéssel történik. Senki nem vonhatja ki magát, senki nem lehet közömbös. A költő-nyelvvédő Kosztolányi Dezső nvelvtisztítókról és nyelvpiszkítókról értekezett. Azokról, akik minden erővel arra törekszenek, hogy ne csak őrizzék a fennálló állapotot, hanem szorgalmazzák a változásokat ott, ahol szükséges, de óvják is a nyelvet a felületesség, a hanyagság, a gondatlanság okozta kártevéstől. Ne engedjenek se a sznobizmusból eredő külföldieskedésnek, se hazai divatjelenségeknek, se szellemi restségből származó pongyola nyelvhasználatnak. Tartsuk szem előtt, hogy minden leírt, elmondott szólásunk valamiképpen válasz az előttünk, nekünk elhangzott mondatokra. Örök párbeszédben állunk a korábban elhangzottakkal, mint ahogy beszédünkre, írásainkra várjuk a választ, mely válasz további kérdést tartalmaz. S ahogy rossz néven vesszük, ha hadarva, motyogva, félig érthetően fordulnak hozzánk, mi sem tehetjük meg, hogy hibákkal-félreértésekkel teli közlendőkkel sértsük meg társainkat, akik velünk együtt nyelvi közösséget alkotnak.

Teljes életet betöltő tanulási folyamat részesei vagyunk, kiknek éberen kell figyelniök, mi történik a nyelvben. Mert a nyelv változik, a világ felfedezésekkel, újításokkal, találmányokkal gazdagítja életünket. E világ akkor lesz igazán a miénk, ha névadói leszünk e tárgyaknak, jelenségeknek. 0ly nevekkel ruházzuk föl ezeket, melyek lényege ott rejlik az általunk megalkotott hangtestben.

A nyelv csodálatos képessége, hogy meg tudja szabadítani magát attól, amit idegennek, oda nem illőnek, helytelennek érez. Mégse felejtsük: dolgunk, hogy segítsünk a nyelvnek. A szakavatott nyelvészek, a tudós tanárok mellett, velük együtt mindenki hozzájárulása fontos, a társadalom minden tagja érdekelt ebben a munkával teli küzdelemben.

A nyelv története folyamán gazdagodik és szegényedik, olykor egy-szerre teszi a kettőt. Az akár kötőszóként a vagy-gyal vetélkedett, a mellék-mondat élén. Miért, miért sem, ma már a mondat végén leljük, nyomatékkal leírva-kiejtve. Feltétlenül gazdagodott a használat során, Ugyanakkor mondat eleji szerepét mintha a vagy-nak átengedte volna, ezzel szűkítette választási lehetőségek érzékeltetésének esélyeit. Más példa: a 19. században az úgymond nem jelentett sem többet, sem kevesebbet, mint úgy szól, azt állítja. „Hadd látom – úgymond –, mennyit ér / a wales-i tartomány.” Mára átvette az úgynevezett jelentését, mert a beszélők azonosságot feltételeztek ott, ahol csupán hangi hasonlóság létezett. Az úgynevezett kiszorult a helyéről, az úgymond mára betölti a helyet. Szegényebbek lettünk, mivel az úgymond korábbi helye jórészt üresen maradt, költőink, íróink műveiben bukkan föl időnként. Még egy példa: a határozatlan névelő is megunni látszott kisebb szerepét, hódító útjára indult. Valóban csak német hatásra? Talán inkább figyelmetlenség hatására, fölöslegesen és (számomra, de csak számomra?) ott ágaskodik, ahol nem kellene A határozatlan névelőnek jól tudható feladata és használati köre volt. Van e mainapság? Vagy visszafordíthatatlan a folyamat?

Á1landó beszélgetés-tárgy: a globalizáció. Senki nem menekülhet az emberi érintkezés, létezés felgyorsult idejének kényszeres hatása alól. Ma már nem táviratozunk, egy sms, egy e-mail gyorsabban és biztosabban odaér. Már a kisiskolások is játszanak a maroktelefonokkal, játszanak számítógépes játékokat. Mindezekkel együtt angol nyelvi hullám zúdult ránk. Néhány ügyes fordítás (honlap, egér), játékos formává alakítás (szmájli, guglizás) mellett azonban az angol kifejezések hatják át a használók tevékenységét. A scola–iskola, Apothek–patika mintájára van-e, lesz-e afféle színeváltozásuk? Nem lehetünk ellenségei a ma még idegenséget árasztó szavaknak, a jövevényszavak, tükör-szerkezetek régen is gazdagították nyelvüket. A hajvágó szalonban azonban nem bizonyosan jobban szolgálnak ki, mint egy fodrász-üzletben, s a krumpli boutique-ban (fő1eg franciás helyesírással) sem olcsóbban mérik a burgonyát, mint a kisboltokban. Nyelvek érintkezése, egymásba szövődése előtt egyre kevesebb az akadály. Csakhogy egyenrangú felek találkoznak-e?

Az ilyen és ehhez hasonló példák szinte vég nélkül sorolhatók Annyit jegyeznék meg, hogy nem elégséges a tévesztések, vétségek kipellengérezése. Feltehetőleg a türelmes megközelítés, a higgadt elemzés, a gyakorlatban tanúsított okos nyelvi magatartás, amely a pontosságot, az érthetőséget, ha szükséges, a választékosságot és nem utolsósorban a helyzetnek megfelelést természetesnek és magától értetődőnek gondoltatja el, több hívet szerez a szép magyar beszéd, nyelvhasználat ügyének. Ki-ki a maga beszédével, írásával tanúsítsa, mennyivel gyümölcsözőbb a kapcsolattartás, ha egymás értésére, magunk megértetésére törekszünk.

Az é1ő nyelvnek változnia kell, ha hű akar maradni a haladékony időhöz (ez utóbbi szerkezetet Vörösmarty Mihálytól kértem kölcsön). Ám forduljunk Kazinczy Ferenchez, aki 1816. február 11-én írta: „a szerén, hogy isméretei gazdagodnak, érzései nemesednek, a hogy a nyelv természete (melly egészen egyéb mint a Szokás) engedi, a Literaturával bíró régi és új Nemzetek példáji intenek, a Szépség és a Nyelv ideája kívánja, és e neki-lelkesedett Szép-Iró parancsolja, s mind addig míg a Tudományoknak s Mesterségeknek minden szemeiben elégséges nagy Irók által meg nem állapíttatik.” Ma már tudjuk, hogy végpont sosincs, a tennivaló sosem fogy el.

Mielőtt végét vetném mondandómnak, egy versikét olvasok föl, mely nem súlyos mondandójával, hanem játékosságával, nem roppant hangzatosságával, hanem a szavak apró rejtélyeinek feltárásával, nem összetett szerkezetével, hanem a szavakban és a szavak mögött rejlő szavak bájával jeleskedik. Annyi akar lenni, amennyit ez a fajta – szavakat górcső alá helyező – nyelvi játék elbír. Nem merő szójáték, mely ugyancsak utalhat a nyelv gazdagságára, hanem a nyelvnek, a szavaknak betű/hangtestével folytatott költői kísérlet, mely elárulja, a megalkotottnak tűnő forma sem bizonyosan végleges, ugyanaz a hangsor többfélét jelenthet, egybe- és különírás meglepetéseket okozhat. Mindez együtt Tandori Dezső hatsorosában, A légy címmel ellátva:

Szobámban ődöng
fáradtan egy őszi légy.
Te döngsz így? Ő döng.
Dönghetsz kopottan!
Nem verlek agyon, ne légy
saját halottam.

A versike sugallja: beszéljünk szabadon, vidáman és tudón. A nyelv, ha mi is úgy akarjuk, hűséges alkotótárs.