tiszatáj | 2017. február 12.

A-N-B-A-R! A-N-B-A-R! A-N-B-A-R!

ORCSIK ROLAND FANTOMKOMMANDÓ CÍMŰ REGÉNYÉNEK BEMUTATÓJÁRÓL
„Köszöntök mindenkit, mert nehogy szeretet nélkül vonuljon el ez az este” – üdvözölte Orcsik Roland február 9-én a Grand Café mozitermében a széksorokat szinte teljesen feltöltő közönség tagjait, akik vagy azért érkeztek, hogy többet tudjanak meg a szerző Fantomkommandó című első regényéről, vagy azért, mert gyerekkorukban nem vitték el őket vasnézőbe. Akármelyik opció állt is fenn, a hallgatóság megkapta, amit akart… – SZUTORISZ SZABOLCS BENCE BESZÁMOLÓJA

ORCSIK ROLAND FANTOMKOMMANDÓ CÍMŰ REGÉNYÉNEK BEMUTATÓJÁRÓL

„Köszöntök mindenkit, mert nehogy szeretet nélkül vonuljon el ez az este” – üdvözölte Orcsik Roland február 9-én a Grand Café mozitermében a széksorokat szinte teljesen feltöltő közönség tagjait, akik vagy azért érkeztek, hogy többet tudjanak meg a szerző Fantomkommandó című első regényéről, vagy azért, mert gyerekkorukban nem vitték el őket vasnézőbe. Akármelyik opció állt is fenn, a hallgatóság megkapta, amit akart, hiszen a könyvbemutatót követően a KommanDante névre keresztelt „terrorista álzenekar” fémhangjai zúgtak bele az éjszakába.

Szilágyi Zsófia, a beszélgetés moderátora a költészetből prózába való átnyergelés problémakörének felrajzolásával indította az estét, majd rögtön rá is kérdezett a szerzőnél, milyen nehézségekkel kellett megküzdenie a műfajváltás során, és mennyiben távolodott el a költészettől a Fantomkommandó megírása közben. Orcsik elmondta, hogy a regényírás ötlete az első novella elkészülése után vetődött fel benne, mert bár korainak vélte, hogy regénnyel rukkoljon elő, mikor alig vágta prózába a fejszéjét, ez a novella tágasabbnak érződött belülről – az akkor elkezdett kisregény végül regénnyé dagadt. A csapdák viszont jelen voltak, folytatta, hiszen a megszokott költői nyelv használatával a figurák működésképtelenek, a leírások pedig túl absztraktak lettek volna, ezért négy évbe telt, míg a lendületből, három-négy hónap alatt megírt történet vázát felruházta egy megfelelően kicsiszolt nyelvvel. Eközben persze kétségei is támadtak néha, a feleségétől és íróbarátoktól érkező vélemények tehát sokat számítottak neki a munka folyamán. Elárulta ugyanakkor azt is, hogy nem akarta teljesen „szétlapítani a költészetet” a prózájában, az attól való elszakadás helyett ugyanis az újrahasznosítás módszerei érdekelték inkább.

A mű szerkezeti sajátossága kapcsán Szilágyi a váltakozó narrációt hozta fel mint feszültség teremtő technikát, hiszen, mint mondta, az olvasó így mindig késleltetve ismeri fel, hogy melyik szereplő nézőpontjából láthatjuk épp az eseményeket – „újra és újra fordul egyet a kamera”. Orcsik hozzátette, ezzel a narrációs eljárással az volt a célja, hogy kibillentse a történetet, de úgy, hogy az idősík és a helyzet közben mozdulatlan maradjon. Aztán fordult egyet a Szilágyi-objektív is: „[a] mű helyszíne a kilencvenes évek délszláv háborúinak névtelen kisvárosa” – hivatkozott a fülszöveg egyik részletére a háborús kontextus olvasó számára való előkészítettsége okán. Olyan érzése van ugyanis az embernek, fejtette ki azután Szilágyi, mintha a Fantomkommandó beszállna a délszláv háborúról való diskurzusba és vitatkozna is az ilyen tárgyú könyvek megszólalásmódjával. Orcsik válaszában kitért rá, hogy a háborút tematizáló műveknél alapvetően két irányvonal jelenlétét látja kimutathatónak – a neorealista és az autobiografikus prózát –, őt azonban a délszláv háború leíró módszereinél sokkal jobban érdekelné az, hogy zsigerileg hogyan lehet megfogni ezt a háborút és annak  önmaga történelmi szemléletére gyakorolt hatásmechanizmusát. „Önző voltam a háborúval szemben”, kanyarodott aztán saját regényének anyagvizsgálata felé, majd az emberi sorsok és életrajzok gátlástalan felhasználásáról, bedolgozásáról beszélt. Az is lehetséges ugyanakkor, vetette fel még az előbbiekre reagálva Szilágyi, hogy egy, a délszláv háborút tökéletesen megragadó, nagy mű elvárása helyett a kapcsolódó könyvek azon lecsapódását kellene figyelembe venni, ahogyan apránként körbe írják a téma egészét. Tényleg gőg lehet az efféle elvárás, vallotta be ezzel egyetértve Orcsik, hiszen, mint fogalmazott, ebben előre kódolva van a csalódás.

Arra a kérdésre, hogy voltak-e olyan filmek, amelyek hatottak a szerzőre a regény megírása szempontjából, Orcsik elárulta, hogy már fiatalon megmérgezte a háború mediális tapasztalata, mert miközben tőlük ötven kilométerre folyt a háború, melynek zajait néha a házukig sodorta a szél, a tévéből sugárzott képek és a híradószerkesztők által manipulált adások felhergelték és álmatlanná tették őt. Éppen ezért a későbbiekben fontossá vált a számára, hogy ne azoknak a háborúképe jelenjen meg a Fantomkommandó-ban, akik ezt a vizuális fertőzést terjesztették. És egyébként is: a háborús irodalom sokszor túlzottan moralizáló, magyarázta Orcsik, a háború dögeit tehát el kell takarítani az útból, mint ahogyan ez a lépés Danyi Zoltán művében is kihangsúlyozásra kerül.

Az este ezen pontján egy rövid intermezzo következett, a könyvbemutatót ugyanis egy azon részt nem vevő személy zavarta meg, aki ragaszkodott ahhoz, hogy feltehessen egy kérdést a szerző felé. Orcsik, miután érzékelte, hogy a férfi nem hajlandó elhagyni a teremet, a helyzet performansz-jellegére hivatkozva végül fél percet engedélyezett a tapintatlan közjáték kezdeményezőjének, aki a srebrenicai mészárlás körülményeire utalva azt a kérdést tette fel, hogy „[m]iért nem húzta meg négyszáz holland békafenntartó katona a ravaszt?”. A szerző erre higgadtan annyit válaszolt, hogy az ő könyve nem erről szól, majd megkérte az illetőt, hogy távozzon.

Visszanyerve moderátori szerepét Szilágyi ezután a Fantomkommandó kettős kiadásban való megjelenésére terelte a szót, a vajdasági Forum és a magyarországi Kalligram gondozásában kiadott könyvben szereplő szerb mondatok vonatkozásában ugyanis kétféle olvasóról is beszélhetünk: a vajdaságiakról, akik egyből megértik az adott szövegrészeket, és a magyar olvasókról, akiknek magyarázni kell a szerbet. Orcsik elmondta, hogy nem akarta gettósítani ezzel a regény világát, hiszen azt szerette volna elérni, hogy azok is megértsék a regény vállalását, akik nem tapasztalták meg a háborút. Ebből a szempontból tehát az univerzalitásra törekedett, mert nincs különbség magyarok és szerbek között, ha megfélemlítik őket. „A szerkesztés is egy láthatatlan tevékenység”, fejtegette tovább Szilágyi, mielőtt a szerkesztői munka részleteiről érdeklődött. Orcsik egy Szilágyit egyszerre megsemmisítő és békítő Mona Lisa-i mosoly kíséretében tipikus női és férfi szerkesztési technikákról beszélt, hiszen míg Berényi Emőke a szöveg hibáinak kiszűréséhez és a szereplők hiteles megszólalásának kidolgozásához nyújtott segítséget, addig Mészáros Sándor a történet tétjének vizionálásában és a táj megjelenítéséhez szükséges eszköztár kialakításában segédkezett.

A beszélgetés vége felé közeledve végül a regény egyik központi témája is szóba került, vagyis a zene. Ennek kapcsán Szilágyi arra volt kíváncsi, hogy milyen összefüggéseket kell sejteni a zenei és a szövegi szólamok között, és mennyire szükséges a zenei képzettség ahhoz, hogy az olvasó kifülelje a szerkezet rezonanciáját. A vasakon való zenélés avantgárd hagyományától elindulva a zenéhez fűződő személyes vonzalmáig bezárólag Orcsik beszámolt arról, hogy a zajzene számára nem is az ideológiája miatt érdekes, hanem azért, mert definiálhatatlan az, ahová elvisz. A regényben például kiemelt helye van azoknak a részeknek, amelyekben a szereplők elképzelik, mintegy hallucinálják a zenét, ezáltal ugyanis egy nyelven túli, misztikus tapasztalatra tesznek szert – „a regény hősei lényegében ebbe őrülnek bele”. Erre rákontrázva Szilágyi egy sokszorosan nyelvkereső regényként határozta meg a Fantomkommandó-t, annál is inkább, mivel a figurák identitáskereső, átmeneti helyzetben veszteglő alakjai a kamaszregények hőseihez hasonlíthatóak. Orcsik a meglátást helyeslően hozzátette, a regényben szereplő kamaszok fölött nincs olyan metafizikai rendszer, amely megmondja, kik is ők, ezért egy Ödön von Horváth Istentelen ifjúság-ból ismeretes fertőzött és koraérett állapotban maradnak magukra.

Ezzel a beszélgetés befejeződött ugyan, a KommanDante zenei terrorja azonban csak ezután kezdődött. A színpadtérben Lengyel Zoltánnal és Taskovics Viktóriával kiegészülő zenekari felállás először Orcsik Roland felolvasása alá toldott némi repetitív torzulást, ezt követően pedig a szerző maga is kezébe vette a vasakat és a hegedűvonót, hogy a Médeia fiai-ból és Lajká-ból ismert hangzással együtt töltsék tele a termet. Az utolsó hangszermarással aztán kihullottak az éjszakai sötét tejfogai is – vége lett, mindennek.

Szutorisz Szabolcs Bence

1282285_2Kalligram–Forum

Budapest–Újvidék, 2016

228 oldal, 2990 Ft