Pollágh Péter: Ezt hívják hosszú napnak

A tizediknél már színes ruhában láttalak.

Te vagy a láz, mondtad,

erre még emlékszem, aztán elgurult

minden, mind a tíz év, mi közénk állt,

öt közhely-kamion, öt félelem-furgon

legalább, s már nem tudom, hány hete

török el benned, mint egy gyógyszer.

A szekrény is hangokat ad:

ott lógnak a kilencvenes évek,

tíz akasztott keselyű, tíz öreg őr.

Ide a rozsdás bökőt: örökfehér

májat tépni jönnének ki, de nem

tárom szét a szekrény szárnyait.

Túl tíz aktuson, járni alig tudok,

a pultba kapaszkodom,

ezt hívják hosszú napnak,

ez a pult is olyan hosszú,

polinéz színek folynak szét rajta,

vagy abesszinek, nekem édes

mindegy.

Egy egész patikát megennék, de inkább

megfogom az üveget, amiért indultam,

iszom belőle, tiszta lánycukor a nyaka,

ahol fogom. Nem akarok kezet mosni.

Valami van a fénnyel, megy le, vagy kel fel,

nem tudom, te már bent fekszel,

pirospozsgás az arcod, felcsúszott benned

a láz, egy közhelyre gondolsz, az babusgat,

azzal alszol el. Gombolyagjával játszol puhán,

macska vagy, nem kell lift, se trambulin,

bármelyik tetőre feljutnál, és fel is jutsz.

Hetek múltán aztán elviszed a párnát,

amit vér kent össze, örökvörös.

Ha tíz éves lesz, leveszed majd a huzatát,

és belebújsz, mint egy pólóba.

Tíz százalék libabőr, kilencven a pamut.