„Becserkészni a gazdag üzenetsávot”

GERHARD MEIER HOLTAK SZIGETE CÍMŰ KÖNYVÉRŐL

„Gerhard Meier Holtak szigete című könyvében remekül szövi, köti az emlékezet eltérő típusait. A kötetet rendkívül nagy tudáshalmazt és olvasottságot mutat, ezért érezhető nehéz olvasmánynak, ám a befogadót meg is ajándékozza egy rendkívüli szellemi kalanddal.”

 A Bookart kiadó Svájci írók címmel sorozatot indított, amelynek kereteiben jelent meg magyarul a Holtak szigete. Mivel e vállalkozás három kiadott kötetével (a Holtak szigete mellett Urs Widmer A kék szifon– és Piero Bianconi Családfa-könyvével) még az indulás állapotában van, nem hanyagolható el a sorozat meghatározásának kérdése. A sorozatszerkesztő Hajdú Farkas-Zoltán.

A fülszövegben ez olvasható: „Beszélgetésük [Hajdú Farkas-Zoltán és Werner Morlang beszélgetése] során szó esett Erdélyről, transzilvanizmusról, kultúrák egymás mellett éléséről és a »keleti Svájc«-modellről, amely Trianon után talán a legszebb jövőképet vázolta fel Erdély népei számára. Sorozatunk ennek az értelmiségi utópiának kíván emléket állítani”. A „keleti Svájc-modell” magában rejti a mozgást**, csakúgy, mint az emlékek; egyáltalában az emlékezés mechanizmusai egy pillanatra sem eredményezhetik a megállást, folyamata ugyanis a mozgáséval jellemezhető.

A Holtak szigete egy séta közben lezajlott beszélgetést bemutató regény, mely ezt a folyamatot rendkívül izgalmasan szemlélteti, hiszen az egyéni és a kollektív emlékezet összekötéseit mutatja fel, méghozzá kétféle módon. Egyrészt feltárja ez összekapcsolódást az egyén és egy kisebb közösség, vagyis a család, a környezet esetében, másrészt egy jóval nagyobb közeg kapcsán is.

„Miért, Bindschädler, miért jelentkezik öregkorunkban ez a kényszeres szükség, hogy visszatekintsünk a múltba, hogy a tegnap világában éljünk, miért kell mindig megragadnunk azokat a szálakat, amelyek valakit összekötnek a szétfoszlóval, az elmúlóval, a visszahozhatatlannal, azzal, ami valahol egyszer nyilván felbomlott, de amely mégis jelen van és nem eltakarítható? Ami egyszer csak velünk együtt a földbe kerül, ahol felbomlik, elillan, vagy velünk együtt beleköltözik az ásványiba, az anyagiba, hogy azután a virágokban – például a liliomokban, az (!) krizantémokban, a hóvirágokban, a nefelejcsben – megint jelenlévővé váljék felettünk, szerteáradó illatukban (amennyiben kedvük tartja illatozni) […] a sírjainkon mind gyakrabban feltűnő művirágok, nem azt jelezik-e, hogy egyre kevésbé visszük magunkkal a sírba azt, ami szétfoszló, elmúló, visszahozhatatlan, amely idővel beleköltözik a fölöttünk nyíló liliomokba, a nefelejcsekbe, a hóvirágokba, és aztán e virágok szerteárasztják mindezt illatukkal (feltéve, ha kedvük tartja illatozni). Mire aztán ez az illat a hátramaradottakban megint kiválthatja ezt a kényszeres szükséget, hogy visszatekintsenek a múltba, hogy együtt éljenek a tegnappal. Így megy ez körbe-karikába, Bindschädler.” (16.)

E kisebb egység mindkét típust magával hozza, ugyanis a virágok fölé hajolók feltehetőleg a halotthoz közeli személyek voltak. Az ásványokkal való egyesülés viszont egy tágabb perspektívába emeli az emlékezés lehetőségét. Egy, a fenti sajátosságaitól különböző passzus a kollektív emlékezetet más minőségében és talán erőteljesebben ragadja meg. Ennél e beszélgetéskötet másik megnyilatkozója – aki a narrátor – hasonlítja a lelket egy olyan házhoz, amelyben műtárgyak sokasága lelhető fel. A kultúra elemei az emlékezettől nem válhatnak el. (Ezt Paul Ricœur is elemzi La mémoire, l’histoire, l’oubli című kötetében.)

Az egy kulturális közegbe tartozás kijelöli az emlékeink nagy részét. Meier könyvében erre támaszkodik is. A legnyilvánvalóbb emléksort e, műtárgyakra összpontosító kötet címe hozza játékba: Holtak szigete (Toteninsel). Felmerül Arnold Böcklin festő azonos megnevezésű munkájára való alapozás. Böcklin az átírás, újraírás, újra megmunkálás mechanizmusát használta; e művének több változatát ismerjük. A holtak szigetének más művészetbeli továbbírásai is léteznek: közéjük tartozik Max Reger zenekari tétele vagy Szergej Rahmanyinov szimfonikus költeménye. Rahmanyinov A holtak szigete alkotását azért érdekfeszítő összevetni a Meier-kötettel, mert a két mű közös jegyekkel rendelkezik: mindkettő magában hordja a megtörés, a megtorpanás, a visszatérés, az ismétlés attribútumát.

(E jellemzőket Németh G. István sorra is veszi Rahmanyinov szimfonikus költeményéről szóló előadásában. Németh G. István: Rahmanyinov, Szergej: A holtak szigete, Op.29. szimfonikus költemény Arnold Böcklin festménye nyomán: Bartók Rádió.) Németh G. István Rahmanyinov e művénél „makacs ismétlést” említ. A Meier-kötetben e makacsság Baur alakjánál az újra és újra elmondás aktusában, így a vissza-visszaemlékezésben tárul fel, amely megakasztást eredményez. Baur ismertetné egy emlékét a barátjával, ám előtte még elmondja már régebben közölt emlékének részletét.

Nem véletlen, hogy Meiernek szüksége van Bartók Béla Concertójára. Egy szépirodalmi műben azonban nem kell kifejteni, elemezni a Bartók-mű applikálásnak teljes okát. Bartóknál kiemelten a Concerto, a Két portré, a Magyar képek és A fából faragott királyfi esetében az ismétlésnek, az eltérésnek és az ismétlésben lévő eltérésnek kulcsfontosságú szerep jut. (A kérdésről bővebben szól Angi István mind idézett kötetében, mind az ismert Bartók-dolgozatok könyvben.) Ez utóbbi alkalmas egy jegy előző megjelenésének, illetve legelső feltűnésének átírására, módosítására. Ahogy Angi István írja, „nem csak a piciny változtatás – hegyek helyett erdő a retorikai toposz – de maga a sok-sok közbejátszó eltérés utáni ismétlődés szimbolikus többlettel tölti fel az eredeti jelentést” (Angi: A bartóki dallamvilág retorikája, I. m. 18.).

Meier könyvében Ferdinand sógor és a cseresznyefák felidézése [„Én már nem hagyom ilyen magasra nőni a cseresznyefáimat. Lefűrészelem a tetejüket. Már nem kedvelem az ilyen magas cseresznyefákat” (14.)] különbözőképpen hat minden egyes említésénél. A megelőző mindig átírja a legelsőt és az aktuálisra visz egy új réteget. Az emlékek áradnak, és a raveli „túlcsordulásra” célzás nem is meglepő:

„Ravel Bolerójára kellett gondolnom, ahogy halkan elkezdődik, miközben egyre újabb és újabb elemek csatlakoznak a zenéhez, megtartja az előzőeket, és egyre csak duzzad, kvázi túlcsordul…” (107.)

A fentiek viszonylatában felvetődhet, hogy Meier kitűntetett pozíciót ad-e a zenének. A kötetben a művészetek egymás után, mellett jelennek meg. A szerző az emlékezést, a benne rejlő időbeliséget – mely az órák ismételt feltűnésével is a kötet egyik központi eleme – talán mégis a zenével képes a legmegragadhatóbbá tenni, hiszen – s erre Balla Zsófia egy korai esszéjében pontosan rámutatott – „a zenének mint par excellence több rétegben időbeli művészetnek leglényegibb sajátossága, hogy mozgásban levő viszonyításrendszer. Szimultán és szukcesszíve viszonyul a csendben megszólaló első hanghoz, az ebből következő első motívumhoz, a hangszerminőségből adódó intonáció milyenségéhez, az első ritmusképlethez és minden további elmozdulás lehetőségéhez, a pillanatnyi akusztikai térhez és implicite a zenetörténet egészéhez. Nemhiába nevezte Kant a zenét tiszta (nem függő) művészetnek. Mert minden, ami látszólag külső függőségét jelentené, anyaga, tárgya (motívum, dallam, ritmus, hangszeranyag, megszólaltatás stb.) a zenének belső tartalma: ő maga” (Balla Zsófia: Az ígéret művészete. In Korunk, 1981. február, 107-111.).

Meier a kötetében fellelhető keserű humort szintén erősen a zenéhez köti [„és ha ráadásul a rádióból véletlenül éppen Brahms zongoramuzsikája szól, amelyet az elején az ember Chopin valamelyik mazurkájának vagy noktürnjének tart” (83.)], csakúgy, mint a sztereotípiákra való támaszkodást [„Az embernek azonnal beugrott Stravinsky Petruskája, mert szerintem Oroszország és a vásárok, a tinglitangli és a medvetáncoltatás összetartoznak” (110.)].

A Böcklin műve indította emléksor nemcsak a zenéhez köthető, e Meier-könyv festészetbeli Böcklin-interpretációkat szintúgy ismertet a beszélgetőpartnerek szemszögéből. Az időbeliség hangsúlyozása miatt viszont a zenére utalások erősebben hatnak az emlékezés függvényében.

Amikor Meier az irodalomról, annak milyenségéről szólaltatja meg alakját, akkor önnön kötetére reflektál, annak végeláthatatlan rájátszásaira, amelyekben az „együttírás” játéka mutatkozik meg:

„Anélkül, hogy most gyötörni akarnálak a magam irodalomértelmezésével, azt kell mondanom, hogy számomra a regény szőnyeghez hasonlít, kézzel szőtt szőnyeghez, amelynek a készítésekor különösen az ismétlődő és természetesen váltakozó színekre, motívumokra figyelnek, hisz kézművesmunka, némileg esetlen, és az embert iskoláskorának egyik kislányára emlékezteti, és egy virágos mezőre, éppen virágba boruló cseresznyefákkal; és az ember végig szeretne sétálni ezen a mezőn, legalább még egyszer életében, és persze nem egyedül.” (66.)

A Marcel Proust-féle, emlékezést érintő eljárások keverednek a Gottfried Kellerre, illetve az Adalbert Stifterre való utalásokkal, továbbá a Friedrich Nietzschét illető kommentárokkal.

Az egyéni és a kollektív emlékezet sajátosságainak határán helyezkednek el azok a részletek, amelyek egy kisebb közösség, egy város emlékezetére épülnek. E sajátosságoknál nem egyszer a kötet inkább a változásra összpontosít, legyen szó Albert Baur házának átfestéséről vagy a lovassági őrnagy urnájának kilyukadásáról. Meier írásának érzékenysége azonban abban figyelhető meg, ahogyan a módosulásokhoz nyúl; nem rendel ugyanis hozzájuk feltétlenül negatív attribútumot:

„A bádogköpenyre az idők során rozsda telepedett, amely a majorság nyugati falát jócskán elrútítja, másrészt egy ilyen rozsdamarta horganyzott bádogfelület akár elbűvölő is lehet.” (96.)

Gerhard Meier Holtak szigete című könyvében remekül szövi, köti az emlékezet eltérő típusait. A kötetet rendkívül nagy tudáshalmazt és olvasottságot mutat, ezért érezhető nehéz olvasmánynak, ám a befogadót meg is ajándékozza egy rendkívüli szellemi kalanddal. A könyv méltatásakor nem felejthető annak említése, hogy a csíkszeredai Bookart Kiadó Svájci írók sorozata különlegesen szép kiállítású kötetekkel jelentkezik.

(Meier, Gerhard: Holtak szigete. Ford. Bán Zoltán András. Csíkszereda, Bookart, Svájci írók, 2012.)

Kovács Flóra