Walter Mitty titkos élete

Mindenki ábrándozik néha, bármilyen földhözragadt személyisége legyen, bár­milyen racionális gondolkodásmóddal viszonyuljon a világhoz. Ábrándozik több pénzről, tökéletes nőről/férfiről, nagyobb megbecsülésről, fantasztikus ka­lan­dok­ról. Walter Mittynek jobban megy ez az álmodozás, mint legtöb­bünk­nek. A nap bármely szakában képes teljesen elszállni képzeletországba, olyankor pedig a körülötte állók csak egy bambán maga elé meredő férfit lát­nak, aki akár egy viasz­bábu is lehetne. Viszont Walter Mittynek legtöbbünk­nél is sokkal kevésbé megy nem csak az efféle, hanem még a teljesen hét­köz­napi álmok valóra váltása is. Mert nemhogy szuperhősökhöz méltó csatát nem képes vívni gyűlölt főnö­ké­vel a zsúfolt utcákon, de még arra sem tudja rávenni magát, hogy randevúra hívja új kolléganőjét.

A film James Thurber amerikai író 1939-es, azonos című novellája alapján készült, bár annak vékonyka történetéből Steve Conrad forgatókönyvíró és Ben Stiller rendező csak a főhős ábrándozásainak koncepcióját vették át. Helyette nagyjából azt az utat követik, amit az írás első, 1949-es, Danny Key főszereplősével készült adaptációja taposott ki: megannyi ábrándozás után Walter kénytelen részt venni egy igazi kalandban, aminek hatására végül érettebb, határozottabb, döntésképesebb ember válik belőle, röviden: megtanul élni.

Az új adaptációban Walter (Stiller maga) a Life magazin fotóelőhívójaként kerül szorult helyzetbe (a ’49-es változatban egy ponyvamagazin szerkesztője volt): sehol sem találja a lap kissé rejtélyes sztárfotósa, Sean O’Connell (Sean Penn) egyik negatívját, amit pedig azokkal a szavakkal küldött, hogy az a kép ábrázolja „az élet kvintesszenciáját”.  Ez azért is felettébb kínos, mert a magazin épp tulajdonosváltáson megy keresztül, így az alkalmazottak egy jelentős része elbocsátásra számíthat, és mert közeleg az utolsó papíralapú kiadás lapzártája, aminek címlapjára mindenki a hiányzó képet szánja. Walter repülőre pattan, hogy megkeresse a világban utazgató fotóst álmai nője (Kristen Wiig) és egy online randioldal üzemeltetőjének (Patton Oswalt) alkalmankénti segítségével.

A Walter Mitty titkos élete ugyanazt a teljesen egyértelmű üzenetet sulykolja a nézőbe csaknem két órán keresztül: merj élni! Ez a képeslapbölcsesség aztán menetrendszerűen válik olykor szájbarágóssá, olykor meg giccsessé, mégis nehéz haragudni a filmre, mert Stiller hatalmas életigenlést és óriási életérzést közvetít lendületes és elegáns, saját magához képest pedig kifejezetten visszafogott rendezésével. Az ábrándozásjelenetek harsányak és szatirikusak, befecskendezésük a modern popkultúra, a kaland- és életideálok elemeivel (szuperhős, tökéletes szerelem, ideális férfi) ötletes és bizarr, de ezek csak felvezetései a főhős által valóban megélt kalandoknak, ahogy a fotós nyomában körbeutazza a fél világot Grönlandon, Izlandon és Afganisztánon át, helikopterről óceánba ugorva, cápák és kitörő vulkán elől menekülve.

A film arányérzékét dicséri, hogy bár a valósként ábrázolt események néha nem sokkal hihetőbbek, mint a fantasztikus elemekkel teli, számítógépes effektusokkal felturbózott álmodozások, mégis előbbiek maradnak meg jobban a néző emlékezetében. Mint amikor Walter gördeszkán gurul lefelé egy izlandi szerpentinen, kellemes, inspiráló zenére – a szürke irodista felfedezi magában a gyereket, a férfit, az embert, és rájön, hogy igenis tud élni. Persze, ez is csak egy tipikus, hollywoodi szólam a magunkra találásról, az önmegvalósításról: a Walter Mitty titkos élete nem több egy naiv, a nézőt komoly gondolatokkal és konfliktusokkal még csak véletlenül sem traktáló feelgood mozinál, aminek üzenete épp olyan botegyszerű, mint az egy-két jellemvonások által meghatározott szereplői. De mint bájos, kedves, vicces és mindenekelőtt, önfeledten szórakoztató modern mese, nagyon is működik.

Rusznyák Csaba