Anyám anyósa a nagyanyám

Apám meg középen (jobbközépen, balközépen?). Én is. De ha az egyiküknek adtunk igazat, a másik sértődött meg, és viszont. 

Olyanok voltak, anyám és nagyanyám, mint kormánypárt és ellenzék. Mint a népnemzetiek meg az urbánusok (ha léteznek még ezek a kategóriák) – kibékíthetetlenek. Én meg középen. Magányosan. Egyébként sokan vagyunk középen manapság a mindennapokban, csak hát középen mindenki magányos. Ha meg csapódik valahová, nem azt mondja, amit mondana. Lásd Karinthy novelláját, a Barrabást.

De miért kéne nekem igazságot tennem anyám és nagyanyám ellenségeskedésében? Végül is nem kell. Az igazság különben is furcsa tündér. Vagy délibáb. Van is, nincs is. Olyan, mintha. De azért véleményem lehet. 

Szerintem jó film a Most vagy soha. Néhány dolog ugyan zavar benne, de nem csinálok leltárt. Anyámban és nagyanyámban is volt, amit nem szerettem, mégis szerettem őket. Amúgy saját magammal is így vagyok. 

A Most vagy sohán bosszankodtam, nevettem és (igen) néha el is érzékenyültem (lehet, ez már a korral jár). Úgy viselkedtem, ahogy szélesvásznú olasz filmek mozijeleneteiben a nézők. Vagy mint a bábelőadások gyerekközönsége. Együtt kacag, együtt sír, attól függően, mi történik a vásznon vagy a paraván mögött. Együtt örül, együtt dobban a szíve, és együtt szorong a gonosztól. És van katarzis is. 

Néha az ember persze közelebb hajol egy festményhez (azért kell a rálátás távolsága is), filmhez, regényhez, és elemzi azt. Észreveszi az erényeket, az esendőségeket, érzékeli a kompozíciót, a technikai tudást, esetleg meglátja az alkotói szándékot. De van, amikor egyszerűen csak hagyja hatni a művet. Hagytam.

Mert nem az a fontos, mi történt majdnem kétszáz éve Pest-Budán azon az esős márciusi napon, hanem az, hogy bennünk hogyan él Petőfiék forradalma. Az igazság úgyis csak ábránd. Simonyi Imre mondása volt az ötvenhatos tömegbe lövetésekkel kapcsolatban: soha nem tudjuk meg az igazat; azt sem tudjuk (éppen Gorbacsov-korszak volt), hogy Gorbacsov ma reggel melyik kezével vakarta meg a tökét. Ferdinandy György pedig azt mesélte, meg is írta valahol, hogy a távoli szigeten, ahol spanyolajkú tanítványainak mesélt a forradalomról, egyik diákja azzal dicsekedett, hogy van egy magyar barátja, aki forradalmárként harcolt a parlamentnél. Csak aztán kiderült, amíg Ferdinandyék a tömegben vonultak, és lőttek rájuk, addig a szigeten élő másik magyar, a forradalmár, éppenséggel a tömegbe lőtt. Persze szemlélet és fogalomhasználat kérdése ez is: a tankönyvek lapjain az ellenforradalmárnak címkézetteket a rendszerváltás nagyon gyorsan átnevezte forradalmárokká.  

A kérdés az, hogy a történelmi tények a lényegesebbek, vagy az, hogyan regényesítjük őket. Tényleg szavalta Petőfi a múzeum lépcsőjéről a Nemzeti dalt? Valóban létezett Akhilleusz, harcolt a trójai háborúban, s ha igen, a fegyvereit egy Héphaisztosz nevű isten készítette? A gyerekkorom olvasó- és történelemkönyvében hazaszeretetre lelkesítő, a törököt mélybe rántó Dugovics Titusz élt valaha? Bonfini, aki (névtelenül) beleírta a krónikájába, honnan vette a történetét, s az mennyire hiteles? A függetlenségi vagy a polgárháborúról, a rabszolga-felszabadításról szóló hollywoodi filmek sem a valóságot mutatják, hanem az ideát, a mesét. A western-, a második világháborús, a vietnámi filmek eszményített, félistenként harcoló hősei is csupán az amerikai mítosz formálói. Ahogy a gonosz milliárdosokkal vagy az államhatalom, igazságszolgáltatás erkölcsileg botló figuráival a vásznon szembeszálló kisemberek is annak a mítosznak a részei, amiből így vagy úgy, de megképződött mindaz, amit ma Amerikaként ismerünk, a birodalom. Mélységesen ideologikusak Ridley Scott filmjei is. Mert vajon mennyi köze van A Paradicsom meghódítása főhősének Kolumbusz valóságához, s miért nem tetszett a franciáknak a legutóbbi filmje, a Napóleon? És nézhetnénk, sorolhatnánk az angol, német, lengyel, szovjet vagy orosz történelmi filmek önképét, eszményítéseit. 

A Honfoglalásban Franco Nero pontosan úgy néz (maga elé, a semmibe, a távolba, a kamerába), mint a Djangóban, vagy mint Charles Bronson a Volt egyszer egy vadnyugatban. Vagy mint Berettyán Nándor a Most vagy sohában. 

Ezek a filmek, jól vagy rosszul, de mítoszokat teremtenek, s a mítoszok másként mutatnak tükröt az embernek, mint a történelemtudományi munkák vagy éppen a lélektani realizmus nagy mozijai.  

Persze lehet, hogy középen állni – az is mítosz. Miközben anyám meg nagyanyám már mindent tányért összetört a túlvilágon. 

Jenei Gyula