Versenyfutás az idővel

Vannak olyan filmek, amiknél már felesleges is firtatni, elemezni, méricskélni, hogy men­nyire jók, illetve rosszak. Az egyetlen legitim kérdés, hogy egyáltalán miért léteznek, de erre jellemzően sehogy sem sikerül választ találni. Nyilván mindenféle művészeti ágra igaz, hogy rengeteg szemetet termel, és a kiemelke­dő alkotások száma azokénál mindig jóval alacso­nyabb. De azért általában még a félresikerült művek mögött is érezni a kon­cepciót, a szán­dékot, az akarást. A Versenyfutás az idővel viszont mintha csak azért ké­szült volna el, mert az alkotók unatkoztak, és volt egy kis pénzük, hogy összetörjenek né­hány autót.

Brent Magna, volt autóversenyző (Ethan Hawke) arra ér haza, hogy feleségét elrabolták. Egy rejtélyes hang (Jon Voight) arra utasítja, hogy ha valaha viszont akarja még látni a nőt, akkor szálljon be egy direkt neki előkészített, spéci, alaposan feltuningolt, páncélo­zott, be­kamerázott Mustangba, és kövesse az utasításait, bármik legyenek is azok. Az em­berrabló kezdetben csak „bemelegítő” gyorshajtásokra, hirtelen kanyarokra, autók össze­törésére és utcai árusok fülkéinek szétzúzására kényszeríti, de miután a főhős kap egy rémült, fiatal, pisztollyal hadonászó útitársat (Selena Gomez), körvonalazódni kezd benne „a hang” terve: Magnának ki kell rabolnia a lány apjának bankját. A Mustang a városbeli randalírozások­nak köszönhetően közben felkelti a rendőrség figyelmét, úgyhogy a férfinak és kelletlen társának a törvény elől is menekülnie kell.

A Versenyfutás az idővel egy komoly thrillerbe injekciózott, modern Ágyúgolyó futam akar lenni, amit valószínűleg a Halálos iramban soro­zat si­kere ihletett. A másfél órás film lénye­gében egyetlen hosszú autósüldözés: a szereplők szinte a teljes játékidőt négy keréken töl­tik, és ennek a kényszerű száguldozásnak a koncepciója a fent említett mo­zikon kívül még a Féktelenült juttatja eszünkbe, az őrült tempó pedig a Crank-filmeket idézi. Így le­írva nem is hangzik olyan rosszul: agykikapcsoló, zúzással teli adrenalinfröccs.

A forgatókönyv azonban az említett elődökhöz képest is rettenetesen ostoba, és itt nem az autós mutatványok mögé passzírozott alibitörténetről van szó, mert az efféle produktu­moknál az egyébként is másodlagos. Az viszont megbocsáthatatlan, hogy az akciók ugyan­olyan üldözési jelenetek, ugyanolyan szi­tuációk monoton ismétlődéséből állnak. A sokadig alkalom, amikor a rendőrség véletlenül rátalál az utcákon repesztő Mustangra, Magna pe­dig egy idő – és jelentős anyagi károkozás – után lerázza őket, már egyenesen kínos. Ennek a filmnek száguldania kellene előre, mint a főhős spéci járgányának, ehelyett csak köröz és erőlködik, köhög és fulladozik, behúzott kézifékkel akar haladni.

Az akciójeleneteknek ráadásul nem csak a kon­cep­ciója unalmas, de a kivitelezése is. Pocsék az ope­ratőri munka, hektikus a vágás, és az egész filmről üvölt az olcsóság, hiába törnek benne az autók folyamatosan. A versenyfutás az idővel leg­feljebb akkor lehetne legalább egy kicsit élve­zetes, ha nem venné magát komolyan, ha olyan szándé­kosan túlzó akcióőrületet faragtak volna belőle, mint a Crankből, vagy ha legalább olyan lazaság járná át, mint a leg­utóbbi Halálos iram­ban-filmeket. Az arc­pirítóan gyenge produkciós minő­ségnek nem áll jól a komor hang­vétel, és a színé­szek sem tudnak mit kezdeni a szerepükkel: Hawke unott, Gomez ripacs, Voight ak­centusa pedig frusztrálóan mesterkélt.

Mi értelme volt ennek a filmnek, mit akartak vele elérni? Látványosnak olcsó, dinami­kusnak repetitív, komolynak nevetséges. De Ethan Hawke így legalább elmondhatja ma­gá­ról, hogy főszerepet játszott 2013 egyik legjobb (Mielőtt éjfélt üt az óra) és legrosszabb film­jé­­ben is.

Rusznyák Csaba