„Velem jön a végső ítéletre az, aki engem elkap”

Turajlić díjnyertes rendező, a jugoszláviai Belgrádban született, legismertebb alkotásai az Other Side of Everything (2017) valamint a Cinema Komunisto (2011), amely több mint 100 filmfesztiválon is szerepelt és 16 díjat nyert. Mila komoly kutatásokat végez, régi dokumentumokból, töredékekből építi fel a narratívát, és fókuszba helyezi egy-egy történelmi esemény jelenkori hatásmechanizmusát. A dokumentumfilm műfaját sajnos sokszor használták fel a történelem során a propaganda eszközeként, amely ellentmond mindannak, ami miatt maga műfaj létrejött. Mind a rendezők, mind a résztvevők erős kötődési pontok alapján dolgoznak, azonban a néző értékítéletéhez való szabad jogát meg kell tartani. A történelemhamisítás, a fals információk terjedése ugyanis visszatekintve több kárt okozott, mint hinnénk, hiszen legtöbbször olyan pejoratív és kirekesztő eszméket erősítettek, amelyek végül tettlegességig fajultak.

Épp ezért Turajlić alkotása Sztevan Labudovics jugoszláv operatőrről különös súllyal bír a témában. Labudovics a Jugoszláv Filmhíradó és Josip Broz Tito munkatársa volt, és az ő megbízására utazott az algériai függetlenségi háború valóságának dokumentálása céljából. Az algériai függetlenségi háború egy méltatlan és véres elnyomás eredménye volt. Algéria 1830-tól gyarmat, majd 1899-től Franciaország teljes jogú megyéje lett, egészen 1962-ig (az eviani szerződésig) amikor kikiáltották függetlenségüket. Franciaország részeként sem számítottak azonban hivatalosan francia állampolgároknak, jogaik olyan csorbát szenvedtek, amely a végső kétségbeesésbe taszította őket. A konfliktus eszkalációjának egyik kardinális pontja volt, hogy az algériaiak a franciák oldalán harcoltak a második világháborúban, és érthető módon véráldozataik nyomán szerettek volna jogot formálni saját függetlenségükre. Az ígéretek azonban ekkor még pusztán ígéretek maradtak. 1954 november 10-én az Algériai Függetlenségi Mozgalom szervezésében robbant ki a függetlenségi háború. Mivel a francia sajtó már addig is számos kitalált, megrendezett, idilli jelenetekkel tűzdelt híradásokat közölt a konfliktusról, a gyarmatok függetlenedése mellett aktívan kampányoló Tito úgy vélte itt az ideje Labudovicsot a frontvonalba küldeni.

Az, hogy miért ő volt erre a feladatra a legalkalmasabb rendkívül érzékenyen kerül kifejtésre. Turajlić rengeteget időzik az idős Labudovics minden mozzanatán, mert minden mozzanatában benne van az igazságot hajszoló hajdani ifjú médiamunkás. A film hangsúlyosan két részre osztható, az egyik az operatőr jelenlegi élete, a másik pedig az ő régi felvételei, amelyek naplórészleteinek beidézésével egészülnek ki. Ezek a felvételek kizárólag a Jugoszláv Filmhíradó tulajdonát képezik, ám hála Turajlić filmjének, így most a nagyközönség is láthatja őket. Fontos, hogy a két rész formanyelvében nem kifejezetten rezonál egymással, Labudovics személyiségével azonban szinte száz százalékosan, és ez az, ami a szerb rendező a legfontosabb célkitűzése volt. A régi fényképekről olykor komolyan elgondolkodó, olykor cinkosan mosolygó, fiatal és erőteljes Labudovics, aki kamerájával megbabonázza és feloldja a félelemtől reszkető huszonéves katonákat megtalálható a bottal is nehezen járó öregemberben, sőt. Ezek a jelenetek Labudovics és Turajlić kapcsolatát is remekül prezentálják nekünk, a két szakmabeli, akik közt ugyan nagy a korkülönbség, mégis ugyanaz az alkotó vágy hajtja őket. Mi több az operatőr szinte lángra kap a fiatal rendezőnővel való munkája során. Nem törődve egészségi állapotával kimerítő séták során megmutatja neki a kedvenc gyerekkori helyszíneit Belgrádban, vagy felesége bosszúságára pillanatok alatt eltűnik a pincében, amelyhez kifejezetten meredek lépcső vezet, csak azért, hogy megmutathassa Milának azt a plakátot, amelyet algériai barátai hoztak el neki egyetlen sérülés nélkül a róla szóló kiállítás emlékeként. Az elejétől fogva egyértelmű, hogy a rendező és alanya egy tőről fakadnak, humoruk és kíváncsiságuk is valami olyan munka megalkotására szolgál, amely egyszerre edukálja a mai kor emberét, és állít méltó emléket egy véres felkelés áldozatainak.

A humoros párbeszédek, Labudovics sziporkái egy pillanatra sem teszik komolytalanná tekercseinek témáját, mi több naplófeljegyzéseit hallgatva az jutott eszembe bárcsak kiadásra kerülnének, hogy mindenki elolvashassa, mert a frontvonalban dolgozó operatőr stílusa klasszisokkal irodalmibb, mint azt az ember elsőre feltételezné. Tárgyilagosan vicces, ugyanakkor torokszorítóan komoly is. Labudovics például saját traumáiról is mindig mások összefüggésében beszél, megfigyelő attitűdjétől pusztán szakmai szempontból is képtelen elszakadni, de a legmeghatóbb részek azok, amelyekben azt fejtegeti, miként próbál az ember uralkodni magán egy háborús helyzetben, hogy megéri-e bárkihez közel kerülni, ha sejthető, hogy napok kérdése és talán ő is meghal. De az is maradandó, amikor azt elemzi, hogy abban az esetben, ha fogságba került volna, magával viszi a túlvilágra azt is aki őt elkapja. Legyen az bármilyen eszköz, de leginkább bombát használtak erre a célra. Turajlić filmjének lelke, ahogyan bemutatja, Labudovics azonosulását az algériaiak ügyével, ahogyan megfigyelőből néha átbillen a résztvevő szerepébe vagy ahogyan a tekercsek algériai vetítése után az idős operatőr az apró szállodai szobájában realizálja talán először, mit is tett ő ezért a népért. Épp ezért kissé fájdalmas, hogy az arányok pont a dokumentumfilm végére csúsznak szét. Labudovics visszatérése a háború régi helyszíneire kihagyhatatlan és megkapó, de többnyire hivatalos megjelenésekből és az operatőrről készült némileg random pillanatokból áll. Kivétel a már említett hotelszobás jelenet, vagy amikor algériai tinédzserek fotózkodnak és kezet ráznak vele, megköszönve neki azt, amit tett. Ezek azok a momentumok, amelyek felülírják az idő és a tér érzékelését, és amelyek visszacsempészik a film elejét és közepét jellemző érzékenységet. Ahogyan tehát jobban megismerjük az idős operatőrt, megismerjük Turajlić motivációját és kapcsolatát is vele, az ő szemén keresztül látjuk, de a mi képünk is kialakul róla, az ábrázolását nem nehezíti el saját rendezői koncepciójával. Milának Labudovics családtagjai, barátai és régi bajtársai percek alatt nyílnak meg és ő mindig jókor jó helyen és egyszerű szépséggel kapja el azokat a tekinteteket, mozdulatokat vagy tárgyak közelijét, amelyek visszaidézik ezt a zaklatott történelmi időszakot.

Elengedhetetlen persze, hogy párhuzamot lássunk a jelenleg is zajló háborús események és a film alaptémája között, és épp ezért kerül megvilágításba a dokumentumfilmkészítés régi iskolája, a régi technika, hiszen Tito megfontolása nyomán is egyértelmű volt, hogy a legjobb szakember kellett egy ilyen kordokumentum elkészítéséhez. Manapság viszont szinte túlteng az információ, rengeteg helyről láthatunk instant felvételeket, sokszor hazugságokat, időnk sincs feldolgozni azt a sok jelenetet, amit többnyire az interneten vagy a televízión keresztül látunk, gyakorta hiányzik belőlük a lényeg, kategorikusak, az emberek pedig nem szereplői, sokkal inkább illusztrációi ezeknek a tartalmaknak. Nem panaszkodom, hogy egy gyorsan fejlődő világban szinte azonnal megtudhatjuk, mi történt a világ másik felén pár perccel korábban, de ha tehetném száz meg száz rövid felvételt cserélnék le egyetlen Labudovics-tekercsre.

Tóth Emese

Ciné-Guerrillas: Jelenetek a Labudović-tekercsekből

Dokumentumfilm, 2022

Rendezte: Mila Turajlic