Valóságosabb, mint az élet

TESTRŐL ÉS LÉLEKRŐL
Enyedi Ildikó filmjeit örökké belengi a transzcendencia, a megfoghatatlanság érzete. Ugyanúgy érvényes ez induló darabjára, az ún. fekete széria ismérveit meseivé formáló Az én XX. századomra, mint a tíz évvel későbbi, a bibliai Simon mágus történetét alapul vevő feltámadás-történetre. Idei, a Berlinale Arany Medvéjével honorált művére egyaránt igaz ez, miközben a rendezőnő új, sőt, meglepő irányba viszi bejáratott témáját… – SZABÓ ÁDÁM KRITIKÁJA

TESTRŐL ÉS LÉLEKRŐL

Enyedi Ildikó filmjeit örökké belengi a transzcendencia, a megfoghatatlanság érzete. Ugyanúgy érvényes ez induló darabjára, az ún. fekete széria ismérveit meseivé formáló Az én XX. századomra, mint a tíz évvel későbbi, a bibliai Simon mágus történetét alapul vevő feltámadás-történetre. Idei, a Berlinale Arany Medvéjével honorált művére egyaránt igaz ez, miközben a rendezőnő új, sőt, meglepő irányba viszi bejáratott témáját.

Fő tétele nemcsak az álom és a valóság dualitásán, netán ellentétén nyugszik, tanácsos egy újabb kérdést is behozni. A Testről és lélekről ugyanis legalább annyira szól társra lelésről, magányról, mint identitásról, önképről, miközben hipnotikus, álomszerű hangulata egy pillanatig sem véti el célját, rendre harmonizál a film témafelvetésével. Mária, a minőségellenőr (Borbély Alexandra nüánszokból építkező, poétikus játékával) és Endre, a gazdasági igazgató (a színészkedésbe pusztán kikapcsolódásként belekóstoló Morcsányi Géza vérprofi) szerelme ráadásul a tradicionális zsáner-öntőrformákat ignorálva Enyedi szerzői mozis, stílusfilmes-stilisztai látószögébe illik. Giccsmentes, többször ironikus ez a sajátosan értelmezett románc, ráadásul a direktornő olyan tekintetben sem trendkövető, hogy bármi áron gender-nézőpontot, férfi vs. nő dimenziókat erőltessen sztorijára. Melodrámája, részben a Kovács András Bálint-féle modernizmus-teóriához hűen, csak sorvezető, útmutató egy műfaj átformálásához, revízió alá vételéhez. Igazi ütőkártyáját finomsága, lírai atmoszférája jelenti: a lassan, komótosan csordogáló cselekmény békésen lazítja a nézőt, egy szebb, jobb világba költözteti. Rögtön erre utal a centrális szarvas-álom: kiszakadunk a reáliák közül, a materiális szférától távoliban lelhetjük fel azt, ami jobbá avat bennünket. Enyedi rendezése, valamint Herbai Máté értő kamerafestészete barátságosan kalauzolja a publikumot az otthonos téli erdő, a halkan ropogó hó, a csendben folydogáló patak, illetve a fejüket gyengéden összesimító szürke négylábúak vidékére.

Szinte Andrej Tarkovszkij spiritualizmusa, vizualitása, nyugtató természetfilozófiája ugorhat be, ám az álom-valóság, sőt, költészet regiszterei (például úgy, ahogy a Tükör remekében láthattuk) miatt sem túlzó a hasonlat. A Testről és lélekről szubsztanciája azonban nem veszik ki ennyiben. Központi állítása, hogy soha ne a külső alapján ítéljünk, felejtsük el a felszínes bírálatokat, tekintetünk és látásmódunk ne ragadjon le azon, amit első blikkre hinnénk. Pontosan erre utal számtalan jelenet – vagyis epizód, ugyanis a rendezőnő meditatív, inkább efemer, pillanatszerű meséje állapotokat villant fel, nem kanonikus történetet sző. A Mária beszédmódján, járásán, merevségén, szabályokhoz ragaszkodásán élcelődő munkatársak egyértelműen a redukált, külsőségeken nyugvó megítélés rabjai, pont a lényeget nem veszik észre. Ilyen sablonos hozzáállással a lány pusztán autistának, rendmániásnak tűnhet, aki az oszlop vetette árnyékból kikandikáló lábujját visszahúzza a sötétbe. Bizarr rokonságban áll Endre sérült-mozdulatlan bal karjával: a Testről és lélekről vágóhíd-l’amourja a jó érzékű Georges Franju-átiraton (Az állatok vére című, fekete-fehérben is sokkoló rövidetűd) túl válasz, hátat fordítás a rideg, merev, kötött reguláknak. Két, valamiképpen számkivetett figura lel egymásra, ráadásul úgy, hogy erre nem kapunk magyarázatot – ahogy a belső-intim világ mozgatórugóira, hipnotikus-transzcendens tulajdonságaira sem szokás. Bravúros, ahogy Enyedi Ildikó a textúrával, színstilizációval kommunikálja ezt. A marhaölésre szolgáló üzem fagyos kéksége, fehérsége, fémessége, netán a menza ingerszegény közege mind jobban háttérbe szorulnak a vasútállomáson még egymástól távol álló Mária és Endre sötétebb tónusú, ám meleg kontúrjaitól, és végül abszolút messzire kerülnek az újdonsült pár aranysárgában, barnában pompázó közös perceitől. Végső állomásuk pedig az álom birodalma: hideg színeket kapunk, miközben úgy érezzük, legszívesebben másra sem gondolnánk, fel sem merül, hogy eltűnjünk onnan.

Utat jelöl, kiteljesít a szarvasos álom: ebben áll a Testről és lélekről korántsem tolakodó üzenete a magány (melyet a külvilág szimbolizál) sutba hajításáról a társkeresés, hovatovább, a nagybetűs Öröm (a belső univerzum) javára. A középkorú férfi és a fiatal nő hétköznapi emberekként lényegülnek imádnivaló szarvasokká, jámbor lényekké – nem is véletlen a film zárósnittje, az álom és a valóság könnyed ütközéspontjához érkező, megvilágosodást jelző hófehérbe borulás. Eljutottunk a külső látszatélettől a froclizásoktól mentes, hótiszta, csalástól, hazugságoktól, előírásoktól mentes valódi romantika territóriumába. Persze, újfent csettintésre ad okot, ahogy a témát valami fantasztikus formaérzékkel csomagolja be Enyedi. Gyakran egyszerre fanyar és finom humorral él, a vicces momentumok hol Mária és Endre bontakozó kapcsolatát húzzák alá (például amikor a pénzügyi felelős a szóváltásuk 17. mondatáról érdeklődik, amelyet Mária aztán szó szerint idéz is), hol a környezetüknek a pár viszonyára, netán egyikük viselkedésére adott válaszát rejtik magukban – utóbbi kapcsán tipikusan ilyen a zenei CD-ket vásároló Mária epizódja az üzlet eladói közelében. Rockzene és romantikus dal találnak egymásra. Hasonlóan mosolyra fakasztó a pszichológiai vizsgálat, melynek humort kölcsönöz a veterán kollégák beszűkült poénkodása (melyre rá is játszik a Nagy Ervin által játszott, alfahímként pöffeszkedő Sanyi, a Schneider Zoltán-féle életunt kolléga és a visszatérő búgatópor-szál), vagy a Békés Itala által alakított idős takarítónő válasza, pláne, hogy az idős asszony később visszatér, egyszerre trágár és nyájas modorban adva randevútippeket Máriának. Enyedi ráadásul példás hangnemváltó: már-már azt hinnénk, a Testről és lélekről jéghideg színekbe fagyott tragédiába torkollik, a rendezőnő feloldozást nyújt, happy endet kerekít a mese végére, sőt, Endre és Mária összetartozásának újabb nyomatékot ad saját testi sérülésük. Vértenger készül feltörni, ám szigetelőszalag szorítja el a sebet, folytatódhat a románc.

Élhetőbb az álom, ideálisabb hely, mint a nyomorító valóság, vallja a film. A Testről és lélekről ugyan tartja magát a nézetéhez, képes azt árnyalni is. Biztossá lesz, hogy a két sík nem válik külön, megfeleltethető egymásnak, összeolvadhatnak, az álom pompája a valóságba is beköltözhet. Kilógó belsőségekkel teli, lefejezett állat-képre felel az orrukat összeérintő szarvasok látomása, búgatóporos csínyt követ igazi összeborulás, éppúgy, ahogy Mária és Endre viszonyába egyaránt vegyül tragédia és öröm. Negatívumként egyedül az olykor vontatottá, pusztán illusztráló szerepűvé váló cselekményvezetés egyenetlenségeit (a főszereplőnő öntözőrendszeres, parkbéli vidámsága olyasmit árul el róla, ami már ismeretes, akárcsak a tört krumpli érintése), bizonyos művészfilmes lelassuló-modoros tempóproblémákat (Endre semmibe bámuló, réveteg tekintetét, miközben érdemes események nem történnek) lehet felróni, egyébként minden stimmel. A lélektipró magyar filmre vonatkozó sémákra jobb legyinteni. Optimista mű ez, Enyedi Ildikó a pozitivitásban hisz. Csodálatos tapasztalni, ahogy telik a 2 óra, jobb kedvre derülve állunk fel a székünkből.

Szabó Ádám