Vadregény

A Vadregény a maga nemében meglehetősen bátor és eredeti vállalkozás – az először musical formájában, 1986-ban debütált, és a Broadwayen igen szép karriert befutott történet a Grimm testvérek klasszikus népmeséit gyúrja össze egy lendületes fantasyvé, ami csurig van boszorkányokkal, hercegekkel, hercegnőkkel, óriásokkal és mágiával, de halállal és a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” zárótétel borongós meghazudtolásával is […]

A Vadregény a maga nemében meglehetősen bátor és eredeti vállalkozás – az először musical formájában, 1986-ban debütált, és a Broadwayen igen szép karriert befutott történet a Grimm testvérek klasszikus népmeséit gyúrja össze egy lendületes fantasyvé, ami csurig van boszorkányokkal, hercegekkel, hercegnőkkel, óriásokkal és mágiával, de halállal és a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” zárótétel borongós meghazudtolásával is.

A filmadaptáció, amelyet egyébként a Disney már a ’90-es évek eleje óta próbál tető alá hozni, nagyjából hűen, kisebb módosításokkal és persze az erőszak és a szexualitás tompításával követi az eredetit. A főszereplő két egyszerű, a nagyerdő szélén élő ember, a pék és a felesége (James Corden, Emily Blunt). Szomszédjuk, egy öreg, csúf boszorkány (Meryl Streep) megátkozza őket, amiért a pék apja annak idején ellopott tőle hat mágikus babot. Ahhoz, hogy az átok (amelynek hatása alatt nem képesek gyereket nemzeni) lehulljon róluk, össze kell szedniük a boszorkánynak négy különleges hozzávalót egy fiatalító bájitalhoz.

A Vadregény első fele azt meséli el, ahogy a házaspár fel-alá rohangál a sűrű, sötét és többnyire igen veszélyes erdőben, keresve a megváltásukat jelentő hófehér tehenet, vérvörös köpenyt, aranycipellőt és kukoricasárga hajszálakat. A film itt remekül működik: hihetetlenül pörgős, fordulatos, hangulatos, enyhén horrorisztikus elemekkel, jópofa humorral, a férj és a feleség bájos perlekedésével megfűszerezett kalandzuhatag, ami sorra egymásba szövi Piroska és a farkas, Rapunzel és Jack (Az égig érő paszulyból) történeteit.

Ahogy ezeknek a mesehősöknek az útjai összefutnak, kialakul egy nagy, szórakoztató eposz, amely messze túlnő alkotóelemei összességén, de úgy, hogy közben mégis végig hű marad azok eredeti szellemiségéhez. És persze végig harsog a zene, egymás után pörögnek le olyan remek, hangulatos dalok, amilyeneket már ezer éve nem hallhattunk Disney-filmben, ráadásul a már említetteken túl olyan színészek szaladgálnak a vásznon, mint Anna Kendrick (Hamupipőke), Johnny Depp (Farkas) vagy Chris Pine (herceg) – láthatóan nem spóroltak semmin.

De aztán jön a hidegzuhany, méghozzá két értelemben is. Az egyik értelemben jólesik: a bájital megkeverése után mindenki megkapja, amit akart, mindenki elnyeri méltó jutalmát, ám a „boldogan éltek” helyett beüt a krach. Mesevilágba beszivárog a valóság, a tetteknek következményeik lesznek, az „igaz szerelem” jegyében köttetett házasságok felbomlanak, a jók nem úsznak meg hajszál híján minden veszélyes kalandot. Sziporkázó első fele után a Vadregény sötétebb hangot üt meg, ami kezdetben kifejezetten üdítő. Sajnos azonban a gyarlóságokról, áldozathozatalról, feloldhatatlan konfliktusokról szóló második „felvonás” ritmusát tekintve is óriási törést jelent. A film egyszerűen leül.

Ez valahol törvényszerű, hisz Rob Marshall olyan iramban kezdi mesélni a sztorit, amit lehetetlen két órán át fenntartani – ez azonban csak az egyik probléma. A halált, a szomorúságot, a megalkuvást, a drámát, vagyis a mítoszok sötét oldalát a rendező egyszerűen nem tudja olyan hatásosan előadni, mint a humort, a kalandot, a felhőtlen bolondozást. A sztori második fele túlnő a filmesek képességein (még a színészi játékok is ellaposodnak, mintha ők sem tudnának mit kezdeni a tónusváltással), és a mű recsegve összerogy a saját súlya alatt. Nagy kár érte, mert ellentétben az utóbbi évek élőszereplős meséivel, mint a Dissney Demónája vagy a Universal hófehérkés átirata (Hófehér és a vadász), ebben kifejezetten lett volna spiritusz.

Rusznyák Csaba