tiszatáj | 2021. november 30.

Útvesztőben

EVOLÚCIÓ

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Témafelvetésből jó, megvalósításból közel elégtelen: a Mundruczó kapcsán gyakran emlegetett szerzői modorosság idén hágott tetőfokára, olyannyira, hogy új filmje minőségével az elmúlt csaknem 10 évben vitathatatlanul negatív rekordot döntött.

Fény gyullad a sötétségben, majd zord, illetve kétségbeesett vonású férfiak sikálni kezdik egy ismeretlen, lepukkant helység omladozó, piszkos, ütött-kopottsága révén tudattalanul is áporodott szagú falait. Rövidesen csomókra, majd egész fejeket betöltő hajakra bukkannak résekben, csatornafedelekben, tátongó lyukakban, hogy végül egy lesoványodott gyereket találjanak a mélyben. Experimentális, csaknem szürreáliába hajló felütésével az Evolúció lenyűgöző formabravúrt hajt végre – létidegenül ide-oda mozgó karakterei Jancsó legjobb pillanatait (Szegénylegények) idézik, nagyjából 10 percig párbeszédet sem hallani, csupán nyugtalanító zörejeket. Mégis, a nyitány olcsó bűvésztrükknek hat: föld alatti járatból fagyos auschwitzi barakkokig emelkedünk, majd egyetlen hosszú snittből nagytotálra vált a felvevőgép, de hamis a szcéna kifutása és teljes építkezése.

Ugyanez dominál az Evolúció viszonylag gyorsan pergő játékidejében: a filmet korábban Proton-színdarabként vizionáló, illetve a saját családja élményeit celluloid-anyaggá gyúró felesége-társírója, Wéber Kata oldalán ténykedő Mundruczó hatalmas tanulságokat közölne a humánum életben tartásáról, csakhogy örökké rosszul strukturálja jeleneteit, a hangsúlyok nem stimmelnek, hiteltelenek az öntudatlanra szedált figurák cselekedetei. Triptichonja két teljesen vágatlan, illetve egy, rejtett beállítással operáló megszakítatlan jelenet füzére, plusz a direktor hyperlink cinemában is érdekelt: különböző utak, jellemívek egymásra hatását, nevezetesen kb. 75 év gyötrő traumáit vizsgálja transzgenerációs meséjében. Briliáns felvetés, csakhogy dolgozata legfeljebb rövid időre kap szárnyra – ugyan lélektipró erejű, kissé elcsépelt újra a Holokauszt sebeihez visszanyúlni, de az Evolúció ezt leszámítva is gyorsan szétesik. Dicséretes, hogy Mundruczó emlékezetről, identitásról skiccel freskót a vászonra, bővebb részletezésükre azonban nincs idő, beéri e témák hanyag felvillantásával, így a kezdetben sokat ígérőnek látszó kulcsmotívumok felszínessé redukálódnak. Szintén reménykeltő a felütés historikus távlatainak személyesre cserélése – a haláltáborból kiszabadított Éva szenilis öregasszonyként tengődik a jelenben, csupán lánya, Léna ugrik be hozzá, majd a hármas tagoltságú sztori az unoka, a Berlinben élő Jonas vignettájával zárul. Jóllehet, Mundruczót a történelem viharainak továbbélése, mi több, hétköznapokba szivárgása foglalkoztatja, a II. világháborúból napjaink panellakásába, utcafrontjaira vezető sorspuzzle karakterei iránt végig érzéketlenek maradunk.

Kamaradrámaként ugyancsak foghíjas az Evolúció: anya-lánya, illetve anya-fiú viszonyról regélő pszichológiai drámaként végtelen, hol ordítozásba fulladó, később nyugodtabbra hangolt pillanatok rengetegébe keveredünk. Bántja a fülünket egy-egy oda nem illő dialógus, ráadásul Yorick Le Saux (Halhatatlan szeretők, Kisasszonyok) kifinomult, dinamikus operatőri munkája sajnos képtelen ellensúlyozni az ideológiai vitába bocsátkozó szereplők nyűgjeit, így a kamerakezelés is zavarosnak tűnik, épp úgy, mint a figurák össze-vissza tartó, igazából semmit el nem áruló levegőbe hablatyolása. Írhatnánk, ez vállalt szerzői koncepció – Éva demensként nem tudja, miről beszél, történelmi beszámolót vált nála gyermeki elhanyagolásról tudósító gondolatfutam, hogy aztán Léna zokogó, lelki terheket cipelő áldozatból higgadt nővé érjen. Mundruczó viszont képtelen rendszert vágni a zűrzavarban és kézben tartani a hosszadalmas beszélgetéseket. Ritmusérzék híján sosem tudja eldönteni, melyik nyugalmi ponton figyeljünk az anyára, hol kövessük figyelemmel Léna érzelmi kitöréseit – az Evolúció karaktereinek dezorientációja sajnos a műélvezetre is kihat.

Onnantól pedig, hogy a második fejezet allegorikus vizuális megoldása szó szerinti özönvízként zúdul a nyakunkba, Mundruczó drámája végképp mélyrepülésbe kezd. Áradozhatnánk róla, milyen kifejező a saját fájdalmukba zárt szereplőkre reflektáló hosszú snittes képköltészet, szóba kerülhetne, talán a jövő generációját képviselő Jonas képes lehet talpra állni és a szeretet megváltó ereje révén lerázni magáról anyja és nagyanyja problémáit, a második rész semmitmondása után a harmadik záróetap abszolút üres vizuális ujjgyakorlat emelkedő, tömegbe férkőző, arcokon pihenő beállításokkal. Igaz, a direktor próbálja a jelenbe ágyazni a befejező passzust és nyilvánvaló is, Jonas miért egy arab osztálytárslányba habarodik bele, kellő emocionális háttér folytán átélhetetlen a gyűlöletpolitika, vagy ha tetszik, a 21. században is továbbélő náci örökség komorságában feltámadó remény. Világos, hogy az Evolúció páriái nem választhatják meg a sorsukat: Évát hallgatásra, lánya életét is felkavaró ridegségre bírja a népirtás katasztrófája, Léna értelmiségi pályára és külföldre menekül az anyai kudarc miatt ugyancsak zátonyra futó kapcsolatai elől, míg Jonas vérbeli szerepjátékosként zombisminket applikál magára és szakad ki a valóságból. Folyton érezzük, hogy egy remekmű lappang a kidolgozatlan felszín alatt, de panelablakból a lenti járdára tekintő vágás ide, folyosókon, felvonulásokon keresztülrohanó snitt oda, a szemkápráztató látványbörze egy pillanatig sem feledteti a lényeg kidolgozatlanságát.

A Fehér Isten óta Mundruczó jól láthatóan kommersz-műfaji és szerzői-analitikus filmek között próbál egyensúlyt teremteni. Kutyahorrorja és bevándorláskrízist érintő, revizionistának szánt szuperhős-átirata (Jupiter holdja) után családi melodrámával (Pieces of a Woman – Éva itteni Holokauszt-beszámolója sokban hasonlít a korábbi Ellen Burstyn-anyafigura színvallásához) próbálkozott, míg az Evolúció abszolút végpontként definiálható. 7 éve tartó új korszaka egy midcultokat gyártani igyekvő, de alkotásai zsáner-és művészi oldalát egyaránt nem ismerő rendező portréját villantják fel – rossz nyelvekben már régóta elterjedt klisé Mundruczó auteur-önelégültsége, „szellemi felső tízezret” célzó stratégiái, de sehová nem tartó művészi tanácstalansága sosem hatott riasztóbbnak, mint most. Gyorsan elrepül a három nemzedékre áldozott 97 perc, de valójában ez a rövidség is bizonyítja: az Evolúciónak nincs falrengető üzenete vagy bármilyen érvényes közölnivalója, csupán huszárvágással lezavarja, amiről beszélni kíván, hogy aztán sietve kijárathoz irányítsa a jogosan többre vágyó publikumot.



Evolúció (2021)

Rendező: Mundruczó Kornél

Szereplők: Monori Lili, Láng Annamária, Goya Rego, Padme Hamdemir, Jule Bowe