Tudósoknak szeretettel

Jelentős törés állt be a máig Istenként tisztelt brit szerző életművében: neo noirjait (Követés, Mementó), valamint szerzői kézjeggyel ellátott blockbustereit (A Sötét Lovag-trilógia) gyakran meghatározza a pszichéjük fogságában vergődő antihősök sokasága és a leírhatatlan idővel történő szembesülés. Első blikkre a II. világháborúra pontot tevő J. Robert Oppenheimer zsengeéveitől öregkoráig húzódó biopicjére mindkettő alkalmazható – 100 milliós, Kai Bird és Martin J. Sherwin 2005-ös monográfiáját (American Prometheus) adaptáló filmje ilyen rangban grandiózus történelmi eposz és intim világítású pszichodráma tökéletes Dunkirk-egyensúlya lehetne.

Csakhogy az Oppenheimer hiába skandálja címszereplője tudományos munkásságának összes jelentős állomását és belső konfliktusainak valamennyi eredőjét, Nolan óvatosan távol marad, így pont a mű lényegi aspektusa sikkad el. Felszínes, pusztán adatokra hagyatkozó életrajzi drámája e rangban legfeljebb ötöst érdemlő doktori disszertációnak felel meg: kizárólag minimális kapcsolatot hoz létre tudós és magánember, saját kételyekkel viaskodó antihős és historikus válsághelyzetek metszéspontjában összeomló halandó között, de sosem ás a probléma mélyére. Vagyis a direktor illusztrál, de rendre kihagyja a sorsfordító bizonyságtételeket, professzori ékesszólással nevel, de képtelen megszólítani a téma iránt érdeklődő laikusokat, mely révén úgy tűnik, nem ismeri hőn bemutatni kívánt alanyát – az Oppenheimer inkább tűnik 180 percre dagasztott Wikipédia-szócikknek, mint valódi személyiségviaskodást pingáló, emberi tényezővel gazdálkodó Mozinak.

Dokumentumfilmesnek igazából tökéletesen elmenne Nolan, bár e tekintetben sem a Netflix képviselte innovatív csapásirány képviselőjeként, hanem fásult History Channel-akadémistának. Mióta a rendező – nagyjából a spektákulumot és melodrámát briliánsan közös nevezőre hozó Csillagok között óta – kreatív viszonyt ápol Kip Thorne fizikussal, jobban tűzbe hozza őt a féreglyukak vagy a non-lineáris idő természetrajza, mint a hangulatteremtés, a karakterológia vagy a cselekményszövés, vagyis bármi, ami egy filmet tényleges mozgóképpé avat. Ugyanez fektette két vállra a zűrzavaros, önmaga bonyolultságába gabalyodó Tenetet és írhatnánk, az Oppenheimer törleszt majd rétegzett hősábrázolásával, csakhogy ígéretével adós marad. Ugyancsak nem segít, hogy Nolan IMAX-élmény címén a 70mm-es nyersanyag történetbe vonó mágusaként definiálja önmagát, ehhez képest aktuális produkciója rendkívül teátrális hatást keltő, merev, beszélő fejeket sorjázó tévéetűdként vagy enervált rádiójátékként csapódik le. Belép egy karakter, tesz néhány semmitmondó állítást a hiányzó figurarajz révén, majd követi őt rengeteg tudós, politikus, katonatiszt, akik csak fejetlenül járkálnak az Egyesült Királyság, az atomrészecskék, a Los Alamos-i nukleáris tesztváros, végül a Trinity-és Manhattan-projektek hóbelevancában, de sosem világos, kit mi hajt és miért.

Nolan csak pontokat köt össze, de eseményeit nem tölti meg kötőanyaggal, így ügyet sem vet a karaktereiben dúló drámára: címszereplőnk hallgatóként indul, majd házasságtörő lesz, kitekintünk balos szimpátiájára, onnan magabiztos Stetson-kalapos fizikusba vált, hogy ok nélkül önmarcangoló, előbb az A-bomba náciölő erejéről szónokló hősként, majd a fegyverkezési verseny népirtó következményei folytán bűntudattól szenvedő tragikus karakterként feszítse az idegeinket. Didaxisba hajlanak a rendezői módszerek a nyitó Prométheusz-inzerttől kezdve a válogatás és szervezőelv nélkül történetbe hajigált flashbackeken át a szájbarágós montázsszekvenciákba ékelt atomok fénytáncáig. Így a depresszióval küzdő, baloldali Jean Tatlock prostituáltszerepbe lökött, félmeztelenül mutogatott, nevetséges asszociatív szexjelenetbe kényszerített, Nolan tárgyiasított hölgyalakjainak sorába rugdalt töltelékfigura marad (a 20 év után 17 éven felülieknek szóló mozit összehozó rendező erőszak helyett ledérséggel és káromkodásokkal ügyeskedik), ahogy Groves tábornok sem több habzó szájú hadseregkarikatúránál, pusztán Lewis Strauss kicsinyes szenátusi bosszúhadjáratában érezzük az Oppenheimerre nehezedő pszichológiai nyomást.

És hiába rúg 3 órára a játékidő, szinte minden csupa üresjárat, expozíciókat halálos unalommal nyögdécselő karakterek miatt érdektelenségbe fulladó, csontszáraz információhalmozás („name-dropping”) Niels Bohr, Ernest Lawrence, Hans Bethe, Szilárd Leó és William L. Borden nevének felhasználásával, plusz méltóságuk gyalázásával. Jóllehet, Nolan a populáris tudósnarratívára voksol, azaz címalakját erkölcsi válságba jutott, humanista Shiva-pusztítóként leltározza (a Bhagavad-gíta közismertté nőtt önostorozó sora már-már sértő egyértelműséggel telepszik ránk), míg „Edward” Tellert hidrogén-tömegpusztítás pártjába soroló árulóként. De Jennifer Lame vágóollója veszett feneként kattog és túl gyorsra fogja a tempót, így semmivé foszlatja história és karakterológia összefüggéseit, Ludwig Göransson zúgászenéje pedig nem vetekszik Hans Zimmer korábbi eposztaktusaival, de az Oppenheimer főtémáit sem artikulálja. Csupán Hoyte van Hoytema operatőr táltosodik meg néha a hangmérnökkel és rukkol elő tényleg filmszerű ötletekkel, leginkább a premier plánban, elmosódott háttérnél vizslatott, zaklatott tekintetű, lelki krízisbe csúszó főhős zörejszimfóniájakor.

Beszéljünk a korai évekről, az atombomba gyártásának precíz nyomon követéséről, netán a Hiroshima-Nagasaki-invázió utózöngéiről (rövid, hamar kifutó lelemény Kiotó nászútra, kulturális örökségre hivatkozó érintetlenül hagyása), Nolan csak Oscar-sablonokat pakol egymásra fajsúlyos téziseket kamerába böfögő figurákkal, hajlott korú, díjat átvevő címszereplővel, múlt, jelen és jövő fekete-fehérbe, színesbe gyolcsolt időábrázolásával. Presztízsmunkája ürességtől tátongó blöff, véletlenül sem korszakalkotó mozgóképi remekmű Paul Schrader nyomán: az Oppenheimer leginkább a mára Putyinnal csencselő Oliver Stone balvégzetű politikai tablóira (JFK, Nixon) hajazó, utóbbiból az asszociatívnak szánt színes-fekete-fehér vizualitást ugyancsak átemelő, történelemlecke javára a karakter esszenciájáról lemondó tanáruras biflázás. Ellenpéldaként Scorsese gigantikus, cserébe figurákat is testközelbe hozó gengszterhattyúdalai (Nagymenők, Casino) vagy a korszak és személy összefonódásait csodálatosan áttekintő Mank állhatnak – Nolan viszont befalazza a karakterekkel való azonosulási teret, egyik szereplője idézetét visszájára fordítva nem fontos, csak fontoskodó. Újabb, tudományos kutatásokat preferáló, de hús-vér embereket ignoráló ballépése esetén a direktor végképp elveszíti régi innovatív státuszát és zuhanhat a süllyesztőbe a Fat Man/ Little Boy-érát szintén átnyálazó, de az ígéretes kezdet (Gyilkos mezők, A misszió) után kiégő Roland Joffé mellé.

Szabó G. Ádám

Rendező: Christopher Nolan

Szereplők: Cillian Murphy, Emily Blunt, Matt Damon, Robert Downey Jr., Florence Pugh