Tíz év múlva

Az kortárs érettségizők és a késő huszon- kora harmincévesek dolgairól több nagyon érdekes film készült mostanában, ezeket ezúttal csak felvillantom. Ami az előzőeket illeti, Hartung Attila alkotását emelem ki (FOMO – megosztod és uralkodsz, 2019), illetve ezeken a hasábokon is szó volt a Zanoxról (Zanox – kockázatok és mellékhatások, rendezte Baranyi Benő, 2022). Az úgynevezett fiatal felnőttekről beszél aztán két nagyszerű film: az Űrpiknik (Badits Ákos, 2021) és A legjobb dolgokon bőgni kell (Grosan Cristina, 2021).

Az Együtt kezdtük című filmet azonban most egy másik összefüggésbe próbálom belehelyezni, amit két további film teremt meg: a Moszkva tér (Török Ferenc, 2001) és a Rossz versek (Reisz Gábor, 2018). A három film mintegy három és fél évtizedes távlatot nyit, ami talán lehetőséget ad annak megértésére, ami az Együtt kezdtük hőseivel, illetve velünk mindannyiunkkal történt ez alatt az idő alatt. Három nemzedék pályájáról van szó: a Moszkva tér szereplői a 70-es évek legelején, a Rossz verseké a 80-as évek legelején, az Együtt kezdtük társaságának tagjai pedig 1993-ban születtek. Érdekes kép kínálkozik, ha azt a kérdést tesszük fel, hogy a filmeket lehet-e az alkotójuk nemzedéki önarcképeként értelmezni, ugyanis Reisz Gábor és Kerékgyártó Yvonne hősei fiatalabbak a rendezőnél, de így van ez az Űrpiknik esetében is. A jelenségnek több megfejtése és többfajta következménye lehet: egyrészt ezek szerint a filmek nem teljes mértékben alkotói nemzedéki önarcképek, mert az alkotók mintha eltávolítanák maguktól a hőseiket, másrészt pedig mindebből adódhat az is, hogy a szereplők gyerekesebbek és infantilisebbek a valóságosnál, ami szinte szükségszerű, ha egy néhány évvel idősebb ember a nálánál fiatalabbakat próbálja megérteni (életbe lép a „mi komolyabbak voltunk”, sőt, a „kis csitrik” reflexe).

A Moszkva tér szereplőinek meghatározó élménye a rendszerváltás – a filmben felvillan Nagy Imre újratemetése, néhány utcai megmozdulás, Kádár János halála, és még jónéhány közéleti esemény. A rendszerváltás még akkor is fontos a szereplők életében, ha néhányan közülük nem értik, vagy nem akarják érteni, hogy mi zajlik körülöttük. A nemzedék tagjainak egyenként éppen ez az egyik meghatározó sajátossága, az ugyanis, hogy miként viszonyulnak a környező világhoz. A Rossz versek hősei nagyjából egy évtizeddel követik az előző társaságot. Itt sem hiányzik a társadalmi háttér, de az már beszédes, hogy a szereplők az eseményeket miként élik meg. Két mozzanatot emelek ki: az egyik az, hogy a nagyjából nyolc-kilencéves főszereplő rosszul lesz Antal József beszéde alatt – az esemény (azaz a miniszterelnök beszéde) tehát jelen van a filmben, de a szereplőnek nincsen viszonya hozzá. Fontos hangsúlyozni, hogy a minden feltételezés és minden tapasztalat szerint a gyerekkori élmények akkor is ott dolgoznak az egyéni és a generációs tudatokban, ha ezeket az élményeket a gyerekagy nem rögzítette, hiszen az elfelejtett dolgokat is vissza szoktuk idézgetni, azaz folyamatosan fenntartjuk a hozzájuk fűződő viszonyunkat. A másik sokkal világosabb történés, és egyben dermesztőbb jelenet: a főszereplő szülei a menekültválságról beszélgetnek – 2018-at írunk – a fiatalember pedig bambán és közönyösen hallgatja a kisebbfajta politikai elemzést. A Rossz versek ilyenformán az emlékezetkiesés és a tétovaság filmje. Az ügyhöz hozzátartozik, hogy a filmbeli Tamás ugyanakkor valamiféle magánmitológiát azért építget – ide tartoznak az elfelejtett fiatalkori hőskölteményei, a zenekara, illetve egy iskoláskori, később soha nem látott szerelme. A Rossz versekben tehát mintha megkezdődne a szereplők visszavonulása a magánterekbe, amelyek ugyanakkor még szolgáltatnak bizonyos nyersanyagokat a személyes múlt értelmezéséhez, azaz megmaradtak az önreflexióhoz szükséges távlatok.

A fentiekben felvázolt folyamatok megértéséhez szükséges felidézni az Együtt kezdtük néhány tartalmi elemét. Afféle nemzedéki leltár lesz ez, amely szigorúan a film rendelkezésünkre álló készleteit méri fel, valamennyi tétele jelentéses lesz. A film tehát kilenc szereplőt mozgat, valamennyien egy valahai középiskolás osztály tagjai. A kilenc ember ugyanakkor egy osztálynak kevés, filmbeli csoportozatuk azonban baráti társaságként lazának látszik, hiszen például a Gerinek nevezett, később orvosként dolgozó fiú erősen kilóg belőle, hiszen a többek folyamatosan bántják – de természetesen ő is a gárda része, a jelek szerint folyamatosan csapódik a többiekhez. Erősen dramaturgiai belterjet jelez, hogy a többiek között négy páros mozog: az első tagjai (Juli és Renátó) az esküvőjüket ünneplik, a második páros (Nóri és Benett) mintha harmincéves házasságukat rágnák a házasság minden kötelezettsége nélkül, a harmadiknak (Ádi és Gigi) mindenki előtt eltitkolt közös gyereke van, Franciska és Marci között pedig tíz éve (plusz az iskola időszaka) zajló, meg nem értésekkel kísért kapcsolat van. Négy kapcsolat, négy boldogtalanság, négyfajta lehetetlen együttélés és külön élet. Ez így együtt valamiféle, szépen megírt és előadott társasági vígjáték, kellemesen szórakoztató darab. Ők nyolcan, megtoldva Franciska angol barátjával és néhány alkalmi üggyel azonban mintha Gothár Péter valamelyik filmjéből léptek volna elő, és ezzel a film túllép a zenei bejátszásokkal megerősített bulifilm keretein: senki sem azzal él, akivel szeretne, senki sem azt és úgy szereti, ahogy a bonyolult felállások mutatják, a kapcsolatok és együttlevések kényszereken alapszanak, az elvtelen alkuk felmorzsolják a szereplők lelkét és morális tartását. Nyugodtan kérdezzük meg: muszájházasság 2021-ben? kényszerkapcsolat ugyanakkor? kimondatlan érzések tizenöt éven keresztül? – sok ez így együtt, és hát korrajzként nem tűnik meggyőzőnek. A film eszerint inkább ölti valamiféle domestic thriller formáját, mert hiányzanak a szereplők úgynevezett társas kapcsolatokon kívüli vegyértékei. Két példa az előbbire. A kilenc főszereplő közül mindösszesen kettőnek tudunk valamit a munkájáról: Marci pultos Londonban, Geri pedig nőgyógyász – közülük az utóbbi van a helyén, nem Marcival ellentétben nem is kényszerül hazugságokra. Természetesen a korképhez hozzátartozhat, hogy a szereplők pályája megfeneklett (ilyen talán Franciskáé, aki nem lett építész), ennek részét alkotnák a szakmai sikertelenségek. De a filmben nincsenek ilyenek, mert a szereplőket a történet bezárja a másfél évtizedes játszmáikba. A másik példa a nemzedékek kapcsolódásának dolga. Valamennyi eddig szóbahozott filmben van példa arra, hogy a szülők és a nagyszülők élete, pályája, gondolkodása, lakása, ruhaviselete és sok más dolga támpontként, viszonyítási alapként szolgált a tárgyalt nemzedék sorsának bemutatásához. A filmek ezekkel az apróságoknak látszó, de nagyonis súlyos részletekkel teremtettek távlatot – távlat, ezt a szót többször használtam már, nos, ez a távlat hiányzik az Együtt kezdtükből. Néhány ilyen részlet: a két osztályfőnök a Megáll az időben, a Moszkva tér Boci mamája, ugyancsak egy nagymama a Zanoxban, a Rossz versek főszereplőjének két aggódó szülője. Az Együtt kezdtüknek egy a főszereplőkhöz hasonlóan egydimenziós testnevelőtanár jutott, aki ráadásul Juli apja, és ami a szomorúbb, Renátó apósa.

Újra csak azt kell mondanom, hogy a jelenetek és a párbeszédek gördülékenyek, az egész a középfajú vígjáték stílusában van előadva, amin túlmutatnak a fentiekben sorolt keserűségek, és mindazok az összeütközések, amelyek azonban mégiscsak megmaradnak a filmben ábrázolt laza társaság kisvilágában.

A filmben tehát megvannak azok a sorsok, jelenségek és problémák, amelyek a mai harmincéveseket meghatározzák, boldoggá teszik és nyomasztják, de ezeknek nincs emberi-dramaturgiai környezetük, nincs alapjuk és hátterük, mert az egész történet megtorpan a valódi drámák kibontakozásánál. Nincs kapunyitási pánik, mert nem látjuk a szereplők pályáját – jellemző, hogy az ebből kifelé mutató, épkézláb mondatok egyikét az orvos Geri mondja el a gyerekvállalás életkorbeli kitolódásáról. Úgy teszi ezt, hogy közben az arcát nem látjuk, tehát a mondatok elsikkadnak (az egyébként ügyesen megírt) alkalmi párbeszédek között. Nincs a filmben Pán Péter-szindróma, mert a szereplők nem érzékelik saját gyerekességüket. Halvány ellenpélda Benett többszörös sikertelen lánykérése, de hát ezek ugyanúgy a filmbeli befülledt magánjátszmákhoz kapcsolódnak. A kortárs viszonyokkal kapcsolatban gyakran beszélünk a mamahotelről, ami a filmben azért nem kaphat szerepet, mert az idősebb nemzedékek nem jelennek meg benne. Az após piszkálódásai utalhatnak valamiféle, a felnőttek által késleltetett felnövekedésre, de a vőlegény gyereksorban való tartása ugyancsak reflektálatlan marad.

Sok sikertelenséget és sok apró nyomorúságot gyűjt össze az Együtt kezdtük, de az alkotók a film végén megsajnálják a szereplőiket. Kissé előkészítetlen boldogulásuk néhány másodperces jeleit nem sorolom fel, mert a filmet természetesen meg kell néznie mindenkinek, akit nem csupán a fiatalok (meg az idősebbek) sorsa érdekel, hanem az is, hogy minderről hogyan gondolkodik egy korban hozzájuk illő filmrendező – aki mintha maga is beleragadt volna a történetüket közösen elkezdő szereplői közegébe.

Szíjártó Imre

Együtt kezdtük. Magyar film, 2022

Szereplők: Jakab Balázs (Marci), Mosolygó Sára (Franciska), Kövesi Zsombor (Ádi), Kanyó Kata (Gigi), Lelkes Botond (Benett), Koós Boglárka (Nóri), Nagy Márk (Renátó), Mészöly Anna (Juli), Hrisztov Toma (Deák Geri)

Forgatókönyv: Szentgyörgyi Bálint, Boros O. István, Maruszki Balázs. Operatőr: Babos Tamás. Vágó: Duszka Péter Gábor

Rendezte: Kerékgyártó Yvonne