Szerelemsziget

A Szerelemsziget egy csodálatos horvát nyaralóhely, ahol nemtől és kortól függetlenül mindenki megtalálja a párját – a párosok azonban bonyolult sokszögekbe rendeződnek.

A hasonló őrült komédiák vetítése közben az ember folyamatosan azon igyekszik, hogy összevesse saját tapasztalati valóságát a filmével – a dalmáciai sziget kétségtelenül létezik és valóban meseszép –, elkapja az ironikus-kritikus ábrázolás lövedékeit, amelyek részben a nyaralóvendégek, részben az őket kiszolgáló helyeik ellen irányulnak, valamint megfelelő szemszöget találjon a szembeötlően elrajzolt részek értelmezéséhez (a legőrültebb jelenetek kétségtelenül a nyilvános szülés körül alakulnak ki a filmben).

Egyáltalán nem baj, hogy a Szerelemsziget keveri a stílusokat, stilizációs szinteket és váltogatja a szatíra célpontjait, a gond inkább a felvilágosult témaválasztás és a téma kezelésének rossz egyensúlyával van. Nincs túlságosan rendjén dramaturgiailag, hogy egy sok nyelvet beszélő, sok országot megjárt csúcsértelmiségi fiatalasszony (a filmbeli Liliana) macsóbbként viselkedik a férjénél, egy igazi bumburnyáknál (a filmben Grebonak hívják). Ez utóbbi figurával kapcsolatban a filmet körüllengi a közhelyes ábrázolás levegője, hiszen rengeteg hasonló szereplővel találkoztunk az exjugoszláv filmben, mi több, a típusnak saját neve van – „južnjak” a nagydarab helyi macsó. A hasonló szerepekben gyakran tűnik fel a Szerelemsziget rendezőnőjének földije, a filmbeli színésznél sokkal jobb képességű Branko Djurić: saját rendezésében a főszerepet játssza a szlovén Kajmak és lekvárban (Kajmak in marmelada, 2003), magyar vonatkozásai miatt érdekes a Traktor, szerelem és rokendroll (Traktor, ljubezen in rock’n’roll, 2011) és még sorolhatnánk. Amúgy a nemzetkép önironikus megjelenítése is bejáratott fogás a szélesen értelmezett délvidéken – a Szerelemsziget szerb megfelelője ez alapján Bojan Vuletić Belgrádi útikalauz dallal és sírással című 2011-es vígjátéka lehetne (Praktičan vodič kroz Beograd sa pevanjem i plakanjem).

A film részleteiben meg-megcsillan némi könnyedség, és akad azért nevetnivaló is, de túl sok gond van vele. A legnagyobb talán az, hogy a szexuális tájékozódások drámáit nem akarja, a komikumát pedig nem képes ábrázolni, tehát szerelmi sokszögtörténetnek túlságosan frivol, vígjátéknak pedig humortalan.

A rendezőnek nem a párkapcsolati vígjáték a megfelelő hangneme? Nagyon meglehet, mert Jasmila Žbanić időben nem is olyan nagyon távoli pályakezdése másfajta alkotói arculatot mutatott: a Szerelmem, Szarajevó (Grbavica, 2006) a háború utáni boszniai hétköznapokban megbújó sötét drámákat mutatta meg, a 2010-es Úton (Na putu) ezt a vonalat követte. Ha harmadik filmjét is számításba vesszük (Azoknak, akik nem képesek beszélni – Za one koji ne mogu da govore, 2013), sajnos azt kell mondanunk, hogy az életműből fokozatosan veszik ki az erő, a hitelesség és az egyéni hang. Ez utóbbi munkájával kapcsolatban ráadásul morális problémák is felmerülnek, hiszen külföldi hősnőjét olyan narrációs körülmények közé helyezi, amelyekben ő az ítélkező helyzetébe kerülhet, míg a történet többi szereplője csakis negatív fényben tűnhet fel.

Pedig a boszniai film – de vehetjük szűkebbre is: Hercegovina mint regionális kulturális közeg – megfelelő tájékozódást kínál: Danis Tanović, Pjer Žalica, Srdjan Vuletić vagy Ademir Kenović filmjeinek művészi színvonala lehetne a mérce.

Szíjártó Imre

Szerelemsziget (Otok ljubavi) – horvát-német-boszniai-svájci film (2015)

Rendezte: Jasmila Žbanić, forgatókönyv: Jasmila Žbanić, Aleksandar Hemon, zene: Balz Bachmann, operatőr: Christine A. Maier, producer: Damir Ibrahimović, Andrea Staka, Leon Lučev

Szereplők: Ermin Bravo (Grebo), Ariane Labed (Liliana), Ada Condeescu (Flora), Franco Nero (Polensini), Leon Lučev (Stipica).