tiszatáj | 2014. október 13.

Szabadesés

Sokat beszéltek mostanában Pálfi György filmjéről, és ez nagyon jó – a magyar film csakis úgy nyerheti vissza a nézők bizalmát, ha hétköznapi vitatémává válik […]

Sokat beszéltek mostanában Pálfi György filmjéről, és ez nagyon jó – a magyar film csakis úgy nyerheti vissza a nézők bizalmát, ha hétköznapi vitatémává válik.

Úgy tűnik ugyanakkor, hogy a Szabadesés körüli beszéd két, egyaránt filmen kívüli szempont körül forgott, ami nem feltétlenül haszontalan vagy felesleges, de gyengítheti azokat a törekvéseket, amelyek esztétikai meggondolásokat szeretnének érvényesíteni. Az egyiket a film támogatása körüli hírek táplálják: a rendező egy tulajdonképpen költségvetés nélküli film után (Hölgyeim és uraim!) hosszas vitába keveredett a központi támogatási rendszer képviselőivel egy olyan film kapcsán, amely nagyon felélénkíthetné a magyar kulturális életet, már ha elkészül. A Toldiról van szó, egy olyan tervről, amely egy valaha nálunk létezett, más országokban – például Lengyelországban vagy Törökországban – pedig szinte folyamatosan jelenlévő filmtípust honosítana meg (nálunk: újra), ez pedig a nemzeti történelemben, irodalomban és tudatban gyökerező, látványos, kalandos történet. Más filmfajták mellett az efféle történelmi kalandfilm teremthetné meg az új kapcsolatot a nézőkkel. Ebben a helyzetben érkezett a dél-koreai támogatás, amelynek segítségével a Szabadesés elkészülhetett. Az egész képletbe beleíródik az alkotás Karlovy Varyban elért sikere, a zsűri különdíja és a legjobb rendező díja. A Szabadesés tehát sajátos szövegkörnyezetbe helyezkedik: az alkotó itthon nem kapott támogatást, sőt, nagy ívű terve is nagyon nehezen valósulhat meg, majd külföldi pénzből forgatott munkája jelentős díjakat nyer egy – és ez is fontos lehet – kelet-közép-európai fesztiválon. A hírverés persze adott esetben használhatott a filmnek, de az kétségtelen, hogy Pálfi mindezzel valamiféle ellenzéki helyzetbe került, miközben a nagyvilágban sorra készülnek a koprodukciók, rendezők országról országra és projektről projektre vándorolnak a támogatások és támogatók különös útjaitól vezéreltetve (néhány példa: Danis Tanović, Alekszandr Szokurov, Jerzy Skolimowski).

20140331114043_still_7

A másik visszatérő vonulat a film elkészültével kapcsolatos: a Szabadesés viszonylag olcsón és nagyon gyorsan készült. Láthatjuk, hogy mindkét szempont szövegidegen, hiszen a forgatási napok száma és esetleg kényszerű korlátozása ugyan szervezési szempontból talán befolyásolja egy mű minőségeit, az értékelésben azonban nem játszhat szerepet, főleg nem az idő előrehaladtával – a forgatás ügyei elfelejtődnek, a mű pedig egyre jobban magára marad.

A Szabadesés a Taxidermiát meghatározó esztétikai minőségeket kelti újra életre. A furcsa, a különös, a bizarr és a groteszk bizonyos mértékben a Hukkléban és a Nem vagyok a barátod című félig dokumentarista álfikcióban is jelen van, de a fenti két film töményen hozza a kiforgatott helyzeteket és az újraéledő posztmodern stilisztikai tarkaságát. A mozaikos jelleget a film szerkezete feltételezi: a szkeccsekből álló felépítés nem hozhat létre egységes cselekményvezetést, az epizódokat laza dramaturgiai szálak kötik össze. Ez utóbbiakat Molnár Piroska lépcsőmászása teremti meg: a sokemeletes ház lakói úgy sorakoznak egymás mellé, ahogy ő találkozik velük a lépcsőházban, vagy az örökké rossz liftre várva. A Szabadesés éppen emiatt kerül bele egy nagyon veszélyes logikába: egy-egy tízperces részben a film nagyon könnyen megteremti az adott jelenet és emberi élethelyzet fonákságainak rendjét, de nagyon félő, hogy az egyébként vizuálisan erős történetek nem mutatnak túl a puszta bizarrkodáson, azaz emberileg vagy társadalmilag érvénytelen, nem jellemző helyzetet teremtenek. A tisztaságmániás pár története nem több különlegességnél, a gyerekét vállalni nem képes nő esete megrázó, de belefullad az extremitásba, a két férjet tartó feleség esetét maga a film futtatja a komolytalanság felé azzal, hogy ez a rész valamiféle valóságshow-t parodizál (egyébként is azt gondolom, hogy televíziós műfajokat gúny tárgyává tenni túl könnyű feladatnak látszik, túl könnyűnek ahhoz, hogy aztán a filmbeli történetet ne találja a néző súlytalannak.) A Buñueltől kétségtelenül sokat öröklő film még egy egészes felszínes szimbólumteremtési kísérletbe is belemegy: a zajos társaságban egyedül meztelen menyasszony talál magának egy hasonlóan kisemmizett, ugyancsak meztelen társat. Ugyancsak a spanyol mester idéződik fel az apjától rettegő kisfiú fejezetében. Ez a rész az egész film szemléleti aránytévesztését megjeleníti: valódi, nagyon fájdalmas problémáról beszél – a családon belüli erőszak napjaink különösen szomorú jelensége –, de jelképrendszere túlontúl ismerős, a bizarr felfogás megint csak elveszi a témáról való beszéd élét, veszélyezteti az alkotó elmélyülését. Pedig a groteszk is lehet társadalmilag érvényes, az abszurd, ha nem külsődleges, rámutathat sok mindenre, ami fájdalmas és röhejes.

Szíjártó Imre

6386140_0b1b54c70b000287fd3e82df1f003b20_wmSzabadesés

Magyar-dél-koreai-francia játékfilm, 2014.

Rendezte: Pálfi György

forgatókönyv: Ruttkay Zsófia, Pálfi György
zene: Amon Tobin
operatőr: Pohárnok Gergely
jelmez: Szakos Kriszta
díszlet: Láng Imola
vágó: Lemhényi Réka
hang: Zányi Tamás

Szereplők:
Molnár Piroska
Benedek Miklós
Tenki Réka
Trill Zsolt
Nagy Zsolt
Hegedűs D. Géza