Súlytalan Apokalipszis

„Rossz álom kútjából az égre nézek,
A részvétlen és hűvös csillagokra.
Megborzadok magánytól, messzeségtől,
Magamtól s állok a múlás szélében:”

(Juhász Gyula: Melankólia – részlet)

Úgy látszik Lars von Trier-nek nem sikerült kigyógyulnia a depresszióból, legújabb alkotásában is a pusztulásra fekteti a hangsúlyt. Pár lélek már nem elég neki, kitágítja a kört, a Földnek kell vesznie. A dán rendező apokaliptikus vízióját a hazai művész mozikban láthatták az érdeklődök.

Lars von Trier bevallottan egy öngyógyító folyamat részeként készítette utolsó két filmjét, így sok hasonlóság található köztük, mind a szerkezetet, mind a témát tekintve. Azonban míg az Antikrisztus minden képkockája elborzaszt, napokig nyomaszt akár a megrezdülő fűszálak emlékképe is a filmből, a Melankólia csak kellemetlen szájízt és embertelen fáradtságot hagy maga után. Pedig lehetett volna ugyanolyan hatásos, mint párdarabja, a megfelelő alapanyag adott volt. Mi romlott hát el?

Szinte mozdulatlanná lassított, festményszerű képekkel indít, az idillt csak groteszk pózokba merevedett alakok törik meg. Kockáról kockára vetíti elénk bolygónk pusztulását, a Melankólia nevű égitest már az első percekben a Földhöz ütközik, a becsapódást messziről, a világűrben lebegve nézzük. A film valódi kezdete előtt tehát egy összefoglalást kapunk az elkövetkező eseményekről, így nem az válik fontossá, hogy mi lesz a végkifejlet, hanem, hogy hogyan jutnak el odáig a szereplők. Nem katasztrófafilm, melyben izgulunk a hősökért, hanem lassú vánszorgás az elkerülhetetlen végzet felé.

A történet itt is két fejezetre bomlik, két nőalak köré épül a cselekmény. Az első rész Justine esküvőjén játszódik, a nagyszabású rendezvény azonban korántsem eszményi véget ér. A friss ara hosszú fürdőt vesz, míg a vendégek várnak rá, a limuzin elakad a keskeny úton, a férj távozik. Baljós jelek, melyek előrevetítik a közelgő katasztrófát, bár a szokatlan események nincsenek összefüggésben a kék bolygóval. Justine súlyos depresszióban szenved, hullámzó kedélyállapota egyik pillanatban indokolatlan boldogságra ösztönzi, míg egy másikban egyedül étkezni is képtelen. A „normális” élet felé tett erőtlen próbálkozása ez a házasság, az esküvő éjszakáján azonban felszámol mindent, ami a valósághoz kötné. Éles társadalomkritika ez, a konvenciók közé szorított ember menekülése az elvárhatónak tartott család-és létmodellből. Justine világában nincsenek árnyalatok, csak egyértelműsíthető létezők. A jelentéktelen részletek értelmet nyernek, a fontosak elsikkadnak. Furcsa, mondhatni univerzális ismeretek birtokosa, a felszín alatt rejlő tartalmak azonban nem hoznak enyhülést, kielégülést.  Így érthető, hogy a Melankólia haláltánca nem kavarja fel, az apokalipszis a legjobb, ami történhet az emberiséggel. Ahogy mondja: „ A Föld gonosz. Nem kell bánkódnunk miatta.”

A második rész a testvérpár másik tagját, Claire-t mutatja be: házasságát, Justine-hez fűződő viszonyát, a hétköznapi ember rettegését a haláltól. Claire a rítusokra épülő civilizáció jelképe, a szertartások pontos rendje alapján szervezi életét. Míg Justine rezignáltan, szinte örömmel várja a világvégét, a megmásíthatatlan bizonyosságot, mely végre szilárd köveken nyugszik, addig Claire az utolsó perceket is ceremónikus keretek között töltené.

Ahogy az Antikrisztusban, itt is nagy szerepe van a természetnek. Míg az előbbiben a „Sátán temploma”, az eredendő rossz fészke, addig a Melankóliában főként közvetítő szerepe van. Mindkét film esetében megbomlik ember és természet közti harmónia, a megmunkált környezet a megmunkáló ellen fordul. Hó esik nyáron, a lovak megvadulnak, erős szél hordja szét a társadalom mocskát. A film legnagyobb érdemét a gyönyörűen fényképezett tájjelenetek adják. Meseszerű képek, már-már a giccsig idealizált ábrázolások töltik ki a második fejezet nagy részét. A Melankólia kék fénye túlvilági aurát von a park fái köré, a testvérpár misztikus ködben lovagol. Az operatőri munka azonban ismételten fejfájást, akut szemrángást okoz, Lars von Trier kedvenc kézikamerás stílusához sajnos nem tudok hozzászokni. A figyelem nem a beszélőre, cselekvőre irányul, hanem bármire annak környezetében. A film realitását hivatott ez fokozni, ahogy a szemünk kapkodjuk a látnivalók között, úgy ugrál a kamera is.

A legkiemelkedőbb teljesítményt Kristen Dunst nyújtja Justine szerepében, nem véletlenül hozott ez neki Arany Pálmát. Az eddigi romantikus vígjátékok angyalarcú szőkeségét üdítő végre egy komoly szerepben látni, szelíd külsejével nagyszerű ellentétet képez Justine vadsága. Charlotte Gainsbourg nekem már az Antikrisztusban bizonyított, még a vidámabb pillanatokban is hihetetlen melankóliát sugároz magából, érthető, hogy von Trier szívesen alkalmazza főszereplőként. A két nő mellett számtalan mellékszereplő felbukkan, köztük olyan nevek is, mint Kiefer Sutherland, Claire férjeként, azonban egyikük alakítása sem kavart fel különösebben.

Gazdag motívumháló, lélegzetállító látványvilág, ötletes szerkesztés, mindez azonban kevés ahhoz, hogy kijelenthessem: a Melankólia méltó párja elődjének. Nehezen nézhető, rengeteg funkciótlan jelenettel teletömve, melyek megtörik a történet egységét. Nehezen emészthető, bár lényegesen könnyebb, mint sok von Trier alkotás. A mély és a súlytalan mezsgyéjén egyensúlyoz, a gond az, hogy gyakran megbillen és egyik kategóriából a másikba zuhan.

A várva-várt katarzis elmaradt, mire bekövetkezett volna, elfáradtam…

Gulyás Ágnes