Rossz szomszédság

Mit tehet egy harmincas éveit taposó, kisbabáját nevelő férj és feleség, ha közvetlen szomszédságukba egy egyetemi diákszövetség durván és otrombán bulizó, hangoskodó tagjai költöznek be, és ezzel ellehetetlenítik nyugodt életüket? Természetesen hosszas és egyre gátlástalanabb szívatás-háborúba kezdenek az új ellenséggel. Mi mást?

Ha egy Seth Rogen-komédiára ül be az ember, pontosan tudja, mire számítson – nem is annyira a színvonal, mint inkább a stílus szempontjából. Igen, a Rossz szomszédság is az a fajta felnőtteknek szóló (R-es besorolású) „tahóvígjáték”, ami a Másnaposok óriási sikere óta aranykorát éli, és ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy Rogen filmbeli ellenlábasát az a Zac Efron alakítja, aki éppen az ilyenek antitézisének beillő, ártalmatlan, színes Disney-filmekkel szerzett (némileg kétes) hírnevet magának.

Efron meglepően jól hozza a zajongó diákszövetség elnökét, aki szimpla egyetemi rutinnal veszi fel a kesztyűt, miután az éjszakai bulizást megelégelő szomszéd pár, vagyis az önmagát szokásos spontaneitással és szimpátiával hozó Rogen és felesége, Rose Byrne ráhívja a rendőrséget. Becsületükre legyen mondva, a szülők eleinte szép szavakkal és haverkodással próbálnak szót érteni az egyetemistákkal, de ha ez sikerülne, nem lenne film, és azzal senki nem járna jól.

Mert a Rossz szomszédság kifejezetten szórakoztató komédia, bár nyilván csak azoknak, akiket nem taszít a Másnaposok és társai által fémjelzett, olykor döbbenetesen profán humor diadalmenete. Akiket taszít, azok valószínűleg szívesen sorolják egy szintre az efféle Rogen-produkciókat a fingós-hányós Adam Sandler-opusokkal, és tény, hogy kicsit olyan ez a „műfaj”, mint a némafilmes burleszkek csökevényesedett, elaljasodott változata, amiben a fizikai gegeket altesti poénok helyettesítik.

Ám nagy különbség, hogy míg Sandler csak fingik egyet, és ezen kellene nevetnie a 10 év feletti nézőknek is, Rogenék esetében a primitív humor szerencsére többször kap intelligens és dramaturgiailag indokolt kontextust, mint nem. Így van ez most is. A Rossz szomszédság rezzenéstelen arccal megy el egészen az olyan poénokig is, amiken az ember már inkább fintorog, mint nevet (a tejtől duzzadó mellű nő „megfejése”), de mind szépen bele van simítva a forgatókönyv által feldobott témákba.

A témák pedig érdekesek, és kellő mennyiségű komédia-szituációval szolgálnak: a gyereket nevelő szülők konfliktusa a felelősség és az élni, szórakozni akarás között, a harmincas éveiket taposó felnőttek erőltetett próbálkozásai az egyetemisták „vagányságának”, lazaságának, fiatalságának mímelésére („nem vagyunk mi még olyan öregek!”), és persze az a belső hang és vágyakozás, ami jó esetben megakadályozza, hogy valaha is 100%-osan felnőjünk.

A sztorinak persze nincsen semmiféle tétje: alapvetően az összes tökéletlen szereplő jó fej a maga módján, és akármilyen eszelősen szívatják is egymást, tudjuk, hogy a végén pár mondat szépen helyrehoz majd köztük mindent. Továbbá ez egyértelműen férfifilm. A poénok, a szituációk, a karakterek mind a férfiközönség szája ízére vannak szabva, aminek a hátulütője leginkább abban mutatkozik meg, hogy az egyébként remek Rose Byrne-nak 90%-ban pusztán annyi a dolga, hogy asszisztáljon Rogen magánszámai alá. A Rossz szomszédság ilyen szempontból egy rendkívül öncélú film, de hát a komédia szabályai egyszerűek: amíg tudsz nevettetni, addig jól csinálod, és ezzel itt nincs baj.

Rusznyák Csaba