Röghöz kötés

Két férfi tör be egy lovat – a nyakánál és a farkánál szorítják le az állatot, közben nyugtalanító hangkulissza festi alá a lassított felvételben rögzített bukolikus rituálét. Már-már világvégien zúg a hang, érezzük, a játékidő során egy ember is áldozata lesz a nyers fellépésnek. Cseppet sem tévedünk, ugyanis kis leegyszerűsítéssel szólva a tavalyi cannes-i mezőnyben debütált Szörnyetegek épp e radikális hozzáállás értőn rajzolt folyamatábrája.

Sorogoyen, aki 5 évvel ezelőtt A rendszer című hispán paranoiathrillerrel vetette észre magát szélesebb körben, ezúttal egy 2010-2014 közötti, a galiciai Santoallában (lásd: ugyanerre a címre hallgató dokumentumfilm 2016-ból) megesett bűntényt dramatizál írópartnerével, Isabel Penával. Holland pár helyett franciákat szerepeltet, a férj eltűnésével záruló igaz történet befejezését részben őrzi, ugyanakkor friss gondolatokkal is kiegészíti. Környezettudatos termést hoz be a képbe, a Denis-házaspár régi, lakatlan házakat renovál, paradicsomültetvényen dolgoznak, valamint egy közeli szélerőmű is fontos szerepet játszik a történetben: a Szörnyetegek ilyen fénytörésben briliáns kortükör, mely rengeteg égető 21. századi kérdésen galoppozik végig klímaválságtól az idegengyűlöletig.

Pláne utóbbit járja körül csaknem 140 percen át: Sorogoyen nemcsak a kultúrák közötti szót nem értés elcsépeltnek ható témáját vesézi ki, hanem konkrétabban fogalmaz, népi-urbánus-ellentéttel bíbelődik, mi több, felfogásrendszereket ütköztet. Liberális-felvilágosult ideák feszülnek az irigységen, maradiságon nyugvó régi értékvilágnak, vagyis a rendező Antoine és Olga Denis, az idegenből jövő (a galiciai kötekedők folyton csak „Franciának” hívják a férfit) házaspár és az Anta-fivérek, Xan és Loren eszmeviadalát örökké a bennük dúló, rejtegetett, lassan kirobbanó indulatok részletezésének rendeli alá. Önmagában ezzel pusztán vázlatos írói-rendezői megoldásokra futná, de a Szörnyetegek egyik legnagyobb fegyverténye, hogy karakterorientált: Sorogoyen csaknem 1 órát szentel a franciák és a spanyol helyiek szokásrendjének vagy lazább attitűdjének ábrázolására. Üvöltözés, régi bánatokon kesergés határozza meg Antáékat és baráti társaságukat, míg Antoine és Olga édenkertet próbálnak kihasítani egy darab földterületből – a Szörnyetegek hol párbeszéddel, szituációkkal, beszédes tettekkel, netán artikulátlan üvöltözés és gyengéd szóváltás ellentétével világít rá legfontosabb témáira.

Ráadásul a direktor kiválóan helyezi közös platformra a mikro-és makroközeget, vagyis Sorogoyennél hibátlanul szervesül a súlyos morális döntések örvén születő karaktertanulmány, illetve a lakók felfogását nagyban meghatározó szociodráma: a Szörnyetegek e két sík egymásra találása révén leltározható intelligens szerzői műfajfilmként. Legfőbb állítását pedig nem átallja lassú tűzön égő suspense-zel tálalni: Antoine először próbál a helyiek lelkére beszélni, értelmiségiként nem lesüllyedni a szintjükre (vagy zsebbe dugott kamerával veszi fel az őt érő atrocitásokat), de a rurális birok erősebbnek bizonyul, így a Szörnyetegek kommunikációs zavarról írt tragédiaként sem becsülendő le. Hovatovább, a lépésről lépésre a franciák életére törő testvérek a zaklatóthrillerek („stalker thriller”, vö: A rettegés foka) antagonistáit idézik, Sorogoyen pedig tökéletesen ágyazza hétköznapi pillanatokba az elszabadulni készülő, nyílttá fajuló, eleinte alig burkolt szóbeli inzultusokba ültetett mikroagressziókat lerobbant kocsi-intermezzótól éjszaka zajló, üveget püfölő fenyegetőzésig – a Szörnyetegekben végig ott motoszkál valami a felszín alatt és lassan, de biztosan valóra is válik az összes balsejtelem.

Fordulópontja nagyjából a játékidő felénél áll be. Ilyenkor átszakad minden gát, nyilvánvalóvá lesznek a múlt sérelmei és a jelen aggályai, melyek az épülő jövőt is veszélybe sodorhatják. Xan úgy érvel, dinasztiája lassan 100 éve műveli a földet, míg Antoine csupán 2 év jótékonykodással próbál kétkezi melósnak látszani, de valójában az előbbi önző tekintélyelvűsége nem tűri az utóbbi egyébként teljesen ártalmatlan és altruista hozzáállását. Dialógusokba ágyazott pszichothriller csodálatosan bemutatott témákkal, a Szörnyetegekben rendre az ilyen figurafestő pillanatokból bontakozik ki a vidéki western („rural western”)-allúzió. Sőt, maga a sztori is ennek köszönheti az utolsó 45 percet megalapozó, rendkívül naturalisztikus, hosszú beállításos gyilkosságjelenetet: itt minden a hatalom görcsös fenntartásáról, saját fafejűségünk kétségbeesett életben tartásáról szól és bárki, aki ellenvéleménnyel, akár joviális magatartással veszélyezteti a bevált, de totálisan középszerű, élhetetlen feudális létmodellt, meghal.

Luis Zahera különösen félelmetes a tanácstalanságában állati nyögésekre is vetemedő Xan szerepében, olyannyira, hogy a házaspár folyamatos (például a Spanyol Nemzeti Gárda teljes passzivitásával szembesülő) kétségbeesését hibátlanul lefestő Denis Ménochet-Marina Fois-duónál is emlékezetesebbnek bizonyul: szerepeltetése bizonyítja, hogy a Szörnyetegekben roppant nehéz levakarni a saját ingerszegényégét elfogadó közeg destruktivitását. Innentől, de valójában korábban is megnyílnak előttünk a mozi előképei: a Szörnyetegek afféle spanyol Szalmakutyákként, Dogmanként, Kutyákként vagy Kojotként értelmezhető (a spanyol vidéki napokat kockára tevő iparosodás szála egyenesen az Alcarrásra hajaz), Móricz Zsigmond Barbárok-ja pláne ismerős lehet, balladai tónust konzervál, de igazi meglepetésével az utolsó harmadban rukkol elő. Rideg, távolságtartó, feminista gyászfeldolgozó thrillerként és társadalmi drámaként üzemel, a lassú építkezést immár a teljes reménytelenséggel kecsegtető zárlat jéghidegsége is felerősíti – mintha a végére teljesen önmagába záródna a kis falu és nem lenne onnan menekvés.

Sorogoyen azonban nem bukástörténetként fejezi be művét: a Szörnyetegek jó érzékkel lamentál nagyszülői kudarcon, egyedülálló fiatal anyák kíméletlen elszántságán, valamint a brutalitáson alapuló paraszti életvitel csődjén. És ekkor már Olga, az ingujját felgyűrő, igazságáért harcoló feleség uralja a terepet. Ugyan a tragédia visszafordíthatatlan, nekiveselkedése végül nem hiábavaló: ha a galiciai lelki nyomoron nem is tud változtatni, saját életét még rendbe teheti. A Szörnyetegek fináléjára pozícionált, merev arckifejezést ritkán megtörő bizonytalan mosoly erre utal: Sorogoyen újfent jelzi, bár határozottan foglalkoztatják a darab politikai áthallásai, a feszültségteremtés kifizetődésében hívő thrillerközönségre ugyanúgy gondol.

Szabó G. Ádám

As bestas, 2022

Rendező: Rodrigo Sorogoyen

Szereplők: Denis Ménochet, Marina Fois, Luis Zahera, Diego Anido, Marie Colomb