Parasztbecsületből elégtelen

A SZIGET SZELLEMEI

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Harmadik fejezettel bővült McDonagh trilógiája, noha az Aran-szigetek ciklus első két darabja, vagyis a Kripli és az Alhangya után a régóta dédelgetett befejező epizód a világot jelentő deszkák helyett celluloidon látott napvilágot.

Beszéljünk az Erőszakik bérgyilkospárosáról, A hét pszichopata és a si-cu összegabalyodó vignettáiról, esetleg a Három óriásplakát Ebbing határában revansnarratívájáról, az író-rendező főként az erőszak természetrajzát vizsgálja. Bűn és bűnhődés filozófiai tematikája, olykor a sors kiszámíthatatlansága vagy düh kontra megnyugvás oppozíciója bírnak kiemelt jelentőséggel nála.

Ugyan McDonagh napjainkra legalább olyan kritikuskedvenc rendezőként, mint drámaíróként, eredeti hivatására végképp nem ildomos legyintenünk. Pláne, hogy A sziget szellemei filmként van olyan hatásos, mint színműként. Dialógusokra húzott, tekinteteket, sorsdöntő revelációkat fürkésző tragikomédiaként, tehát szűk plánokra hagyatkozó darabként és hangsúlyos nagytotálokat, tájköltészetet preferáló moziélményként egyaránt üzemel. Centrumában látszólag egy barátság vége áll: 1923-ban, az ír polgárháború végén járunk egy fiktív szigeten, ahol az introvertált, morózus Colm úgy dönt, hátat fordít örök cimborájának, a laza életfelfogású Padraic-nak és többé nem szól hozzá. Jó ideig nem világos, mi húzódik döntése („Nem kedvellek már.”) hátterében és A sziget szellemei rögtön ilyenkor kijátssza egyik legfontosabb ütőkártyáját. Belső-drámai feszültsége lassan, csaknem thrillerbe illően épül, a suspense-t jelen esetben rurális közegben tengődők arcán hordozott szokások, etikai kódok változása, azaz a nagybetűs Moralitás idézi elő.

Írhatnánk, McDonagh a buddy movie-k, vagyis a haverfilmek stratégiáját állítja fejtetőre és azt veti fel, pontosan mi hiányozna a régi ismertség, sőt, eltéphetetlen kötelék visszaállításához, illetve valójában mi állt Padraic és Colm összetartozásának útjába, mely révén a víg cimborareláció tragédiába fordult? Csakhogy A sziget szellemei jóval intelligensebb, összetettebb látásmódot hasznosító, hangnemeket bátran keverő, nyomorúságot és felszabadultságot elegyítő, Harold Pinter irodalmi leleményeit, Varró Dániel műfordításait, netán Pintér Béla okos hazai szatíráit egybekötő dramedy, amely végképp nem áll meg a konfliktus felszínes részletezésénél. Kérdések tömkelegét veti fel, hangulatok sokaságán járatja végig a két egykori barátot, hogy aztán, mikor olybá tűnik, kálváriájuk nem érhet jó véget, hirtelen, de annál indokoltabban melankolikus utózöngével ruházódjon fel a sztori.

Merthogy A sziget szellemei elsősorban a smaragdként ragyogó, tengerrel bástyázott, de egyébként rutinba fásult, unalmas miliőjükön változtatni nem kívánó fiktív szigetlakók hozzáállásából, már-már fantomlétéből (erre reflektál az eredeti címben olvasható, Írország mellett a skót bércekben is honos, családi tragédiát sikolyként hírnöklő „banshee”, azaz „kísértet” megjelölés) származtatja a főkarakterek shakespeare-i leszállóágát. Vagyis McDonagh-nál a lét banalitása sodorja az embert önnön végzete felé, a nagybetűs becketti Semmi beépült a hétköznapokba, így a tengődés, az ingerszegénység pedzegetése miatt A sziget szellemei egzisztencialista tanulmánnyá nemesedik. Colm úgy reagál, 12 éven belül meghal, így szeretne valami maradandót alkotni (vagyis az erkölcsiség – „morality” – után a haláltudat – „mortality” – fejtegetése sem marad ki) és ebbe nem fér bele Padraic szerinte korlátolt életvitele – ilyen rangban az író-direktor felfogásokat ütköztet, úgy csapnak össze különböző szemléletmódok, mint a legbecsesebb jakabkori tragédiában. Pontosabban fogalmazva McDonagh egyszerű, de boldogságot hozó és többre vágyódó, mégis kielégítetlen lételméleteket ütköztet, melyhez Colm és Padraic semmiből romló kapcsolatát használja csinos metaforaként.

Olyan dilemmák merülnek fel, mint az, züllhetünk-e lekezelőkké, rideggé az óhajtott művészlelkűség eléréséért, valamint McDonagh-t ugyanúgy foglalkoztatja, a gyorsan semmivé lett barátságot fenntarthatjuk-e azután is, hogy a másik fél deklarálta, többé nem keresi a társaságunkat? Mit teszünk? Csendben tudomásul vesszük ezt, netán erkölcsi határokat áthágva keressük tovább önigazolásként boldogulásunk lehetőségeit? A sziget szellemei e kérdésfelvető dramaturgia folytán arra kíváncsi, mihez kezdünk a napjainkkal – hagyjuk őket semmivé foszlani vagy fellendítjük őket? Bármelyiket választjuk is, ugyanolyan lényeges, ki hogyan reagál az adott döntésre és ilyen fénytörésben McDonagh vígdrámája pláne egy ontológiai síkon játszódó, a boldogság keresésén, hovatovább, az Élet legfontosabb kérdésein rugózó csúcsteljesítménnyé válik.

Colm és Padraic nexusát pedig tovább is képes árnyalni a rendező. Siobhan, vagyis Padraic húga, illetve a falu bolondjának titulált Dominic állnak a birokra kelő férfiak között, így A sziget szellemei rajtuk keresztül is próbálja egyensúlyba hozni a Padraic képviselte szimplicitást és Colm pragmatizmusát. Ráadásul a férfiak univerzális rangra emelkedő viaskodásán kívül új témák is bejönnek a képbe. Siobhan racionális feministaként terelgeti a barátok útját („Mozart a XVIII. században élt.” – vágja a kinyilatkoztatást tevő Colm fejéhez), a gárdista-rendőrfőnök apja által kannával félholtra püfölt fiatal kívülálló a 21. századi marginalizált csoportok individuális képviselőjeként igyekszik Padraic oldalára állni, míg a környéket regulázó törvényszolga viselkedése a rendőri brutalitást állítja pellengérre.

Sőt, amilyen remekül bánik McDonagh a pszichológiai realizmussal vagy a színészi játék révén a legtöbbet hozza ki teátrális formanyelvéből (különösen Colin Farrell megy óriásit Padraic-ként, de Brendan Gleeson introvertált, Kerry Condon józan és Barry Keoghan ihletett játéka végig állják vele a versenyt), ugyanannyira képes mitológiai síkra helyezni regéjét. Kőkereszt magasodik a kikötőben, Szűz Mária-szobor néz le a földúton járó-kelőkre, a helység szimbolikus rezonőrjeként fekete lepelbe bújó, vagyis a Halál megtestesüléseként előlépő, ősöreg Mrs. McCormick csaknem a Bergman-féle A hetedik pecsét apokaliptikus jövevényeként mondja ki a végső szót. Pásztorköltészetet, balladai tónust nyomatékosít Ben Davis operatőr hibátlan stílusérzéke – A sziget szellemei néha transzcendens atmoszférával vonja körül a kallódó, lassan telő időben veszteglő, napjaikat semmivé foszlató jedermannok pillanatfelvételeit.

Legyen szó szélsőséges tettekről (az elhatározásához hű Colm ötujjúvá csonkítja magát a hozzá szóló barát meggondolatlansága láttán vagy Jenny, a szamár utolsó jelenete), intim, bánatot és rövid időre feltörő könnyedséget összeboronáló töredékekről (ilyen a némasági fogadalomhoz hű, lovaskocsit hajtó, a gyeplőt Colm kezébe adó, de mély szomorúságát elfojtani képtelen Padraic mélázása), A sziget szellemei precíz következetességgel bontja ki a cselekményét átitató ólomsúlyú férfimelodrámát. Úgy tűnhet, végül rendeződik a két főalak hányattatása, de McDonagh nyitott, szimbolikus befejezésre voksol – ahogy a szárazföldön dörgő ágyúk sem némulnak, úgy Colm és Padraic látszólagos békekötése is vehet kegyetlenebb fordulatot. E végső konklúzióval a direktor nemcsak a Három óriásplakát… megbocsátás-fináléjára licitál, de olyan időtálló mesterművé duzzasztja kurrens alkotását, melynek témái, stílusmegoldásai antik görög tragédiákból, a Jim Sheridan jegyezte, tragikus parasztbecsületet és önhittséget körüljáró A rétből, valamint barátnője, a gyászfeldolgozással, szerelmi bánattal, female gaze-zel is csínján bánó Phoebe Waller-Bridge Fleabagjéből szintén ismerősek lehetnek.

Szabó G. Ádám