Öreg Mike, vén Mike

BAD BOYS – MINDÖRÖKKÉ ROSSZFIÚK

Ki hitte volna, hogy a Michael Bay által indított, politikailag inkorrekt humorban és hatalmas detonációkban utazó buddy cop movie-széria egyszer karaktercentrikus tónust ölt? Valószínűleg még kevesebben gondoltak erre napjaink termék-mániás, látványorientált, nosztalgiát erőltető hollywoodi szériagyártásában – a Fekete című belga Rómeó és Júlia-gettóátiratot jegyző Adil El Arbi és Bilall Fallah márpedig képesek voltak e manőverre, kérdés, hogy attrakciójuk csodaszámba megy-e vagy pusztán a mainstream franchise-ok újabb foghíjas darabját hozták össze?

Rögvest feltűnő, helyenként mennyire Joe Carnahan kézjegyét viseli a harmadik rész: a Narkó és a Fehér pokol direktora 2017-ben szállt ki az akkor 14 éve vakvágányon álló újabb epizódból, távozásának legfőbb oka az unalomig szajkózott kreatív nézeteltérésekre vezethető vissza. Cseppet sem hat túlzónak ez az indok, ugyanis jó ideig úgy fest, a Bad Boys – Mindörökké rosszfiúk túlnőhet saját árnyékán. Öregedésről beszél, valóban számol a Will Smith és Martin Lawrence játszotta, ötvenkedő haverzsaruk gyengülésével, legerősebb pillanatai közé eleinte ráadásul sosem az esztétizált macsó-pózolások, hanem a bosszút, dühöt, faarcú komolyságot, vagyis tényleges indulatokat kipipáló jelenetek tartoznak. 17 éve debütált a heroinon, szteroidon nevelt, szexista-rasszista vicceket, extrém kameraszögeket és brutalitást halmozó második rész, erre a stáblistán Adil és Bilall néven szereplő ifjú rendezőaspiránsok nem egy szuperhősfilmmel vagy Transformers-kalanddal rukkolnak elő, inkább a halálosan laza Mike Lowrey-t helyezik előtérbe. Rajta keresztül ugyan a megkopott ázsiójú Will Smith piaci értékéről is szót ejtenek, de leginkább az kerül terítékre, hová vezet az örökös éjszakai rohanásokban, félmeztelen vagy drága öltönyös, sportjárgányos vagánykodásban, ólomzáporokban megnyilvánuló rendőréletmód, amennyiben heroikus vitézünk immár 52 évesen próbál – maszkulin álcáját kompenzálandó – 27 évest játszani.

El Arbi és Fallah ennek nyomatékosításáért látszólag gyorsan leépítik a főszereplőt, de persze azt senki nem várhatja el, hogy egy Bad Boys-film hirtelen bűndrámai mélyanalízissé formálódjon: a rendezők derekasan imitálják az elődjükhöz nőtt Bayhemet, végletekig fokozzák a rohanásokat, bunyókat, ám jóval gyengébben idézik meg az 1995-ös, videoklip-beütésű alapfilm talpra álló hőseit pásztázó körsvenkjét. Csipegetnek innen és onnan is, a hozzávetőleg visszafogottabb közelítésmód az első rész hozománya, míg a torokvágással színesített fejlövések a második bevetés örökségei, de a két belgának nincs saját szerzői identitása. Joggal kárhoztatják a mai Michael Bay-t végzetes stiláris tévelygéseiért, ám tagadhatatlan, primitív akció-auteurként is rendelkezik védjegyekkel, ha rápillantunk bármelyik akciófutamának tetszőleges snittjére, tudjuk, ki állt a felvevőgép mögött. A Mindörökké rosszfiúkban viszont csak inasoskodás zajlik: El Arbiék legnagyobb igyekezetük dacára is jóval enerváltabban kölcsönöznek lendületet a sztorinak, csikorgó fogaskerekekként haladnak előre az akciók, az akasztrófahumor sem csúszik annyira és J.J. Abrams rajongókényeztető iskolájának tanulóiként – szintén erőtlenebbül – melegítik újra a második rész rogyásig idézett Reggie-poénját vagy az immár bölcsességet puffogtató Howard kapitány tirádáit.

Marcus Burnett, az örök cimbora nagypapává válása, illetve Mike Lowrey gyorsan elszabaduló indulatai ezen felül messze nem olyan vívmányok, amelyek gyorsan két vállra fektetnék a szériát: a hirtelen támadt jó ötletek a torkolattüzek, száguldó kamerák, csattogó vágóollók áldozatai lesznek, így a Mindörökké rosszfiúk furcsán skizoid darabként két szék között, a pad alatt landol. Karakterdrámának összeszorított fogakkal is felszínes és sablonos, akcióvígjátékként pedig – bár sokáig próbálják cáfolni – egyéniség nélküli. Utóbbi a zárlat felé haladva mutat javuló tendenciát: a nyavalygó, higgadtságát hitválságra, majd erőszakra cserélő Marcus motor-pótkocsis/ gépágyús/ helikopteres igazságosztása színtiszta bűnös élvezet a Bayhem-imitátor finálé jó ütemű, humort és fájdalmat, verekedést és robbanást összemosó stilisztikájával együtt, ám a giccses, infantilis, plusz a kortárs blockbusterek végefőcím utáni jeleneteinek behódoló epilógus ismét visszarugdossa a mozit a középszerűség posványába. Ötlettelenségét egyébként is kifejezi a totálisan leegyszerűsítő világkép: előnyt kovácsolhatna ugyan a gagyiságából, mint a második rész, de a harmadik etap jellegtelensége révén pusztán egy újabb, erőszakot megoldásként feltüntető, mérgező férfiassággal riogató akcióostobaság lesz – Mike új szerelme maszkulin nőalak, a hölgy alá beosztott AMMO-brigád változatos hátterű fiataljai pedig csak a nosztalgiabarát szériák öreg rókákat leváltó újoncait (és ezzel együtt egy reboot indítását) reprezentálják.

Családot ünneplő akciómoziként sem túl eredeti a film. Fejet hajt a hasonló elven működő Halálos iramban-sorozat gügyesége előtt, a dramaturgia egy pontján szó szerint brazil szappanoperával fáraszt, így a felmerülő família versus torz családmodell (lévén Mike-ot egy anya-fiú páros vonná ki a forgalomból) ellentéte parlagon hever. Sőt, a főhőshöz kötődő nagy fordulat újfent az öregedő Will Smith pályaképére utal, az idevágó apa-fiú szál a szintén a sztár vénségére, illetve tovaszállt fiatalságára húzott Gemini Man ötlettelen másolata – a sci-fi klón-akciófilm ezúttal zsebkendőpusztító haverfilmként köszön vissza. Innen nézve tényleg bosszantó, hogy a film végül nem Joe Carnahan gyermekeként született meg: nála ugyanis a legtöbb hősi beállításra, keménykedő szövegre biztosan jutott volna pár ügyesen irányzott, súllyal bíró, nem mellesleg hihetetlenül nyers jelenet hattyúdalról, apákról, anyákról és fiúkról.

Szabó G. Ádám

Bad Boys for Life, 2020

Rendező: Adil El Arbi, Bilall Fallah

Szereplők: Will Smith, Martin Lawrence, Vanessa Hudgens, Alexander Ludwig, Paola Núñez