tiszatáj | 2021. október 2.

Ördögnek szent anyja

ELEVEN KÓR
Tisztességes horror vagy óriási blöff? – merül fel a kérdés James Wan legújabb sokkparádéját illetően. A Fűrész-széria egyik atyja két Aquaman-kaland közé szorított egy kisebb léptékű, védjegyeit elviekben jobban feltáró rémmesét, ám nagy kár, hogy saját retorikai kérdésére a legprimitívebb választ adja… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

ELEVEN KÓR

Tisztességes horror vagy óriási blöff? – merül fel a kérdés James Wan legújabb sokkparádéját illetően. A Fűrész-széria egyik atyja két Aquaman-kaland közé szorított egy kisebb léptékű, védjegyeit elviekben jobban feltáró rémmesét, ám nagy kár, hogy saját retorikai kérdésére a legprimitívebb választ adja.

Csaknem két évtizeddel a 2000-es évek horrortrendjét örökre átformáló Fűrész után jobb belátni: rendezőnkből nem pusztán kifogyott a szufla, igazából sosem tekinthettük szerzőnek, pláne géniusznak. Igaz, saját franchise-a kedvezően nyitott, lévén a 2004-es indulófilm még inkább egy Hetedik farvízén evező, kifejezetten gondolatgazdag ujjgyakorlat. Rengeteget bíz a feszültségteremtésre, rejtélyeivel csínján bánik, hatalmasat szól a végső fordulat: vérbő, ám nem öncélúan kegyetlen, leláncolt főalakjai bizonytalanságát, rettegését testközelbe hozó pszichohorror. Ugyanezzel mentek szembe a torture porn-alzsánert létrehozó, végtagszakadásokat dögivel fetisizáló, rém ostoba folytatások – talán véletlen, esetleg mégsem, ám az Eleven kór hasonlóan számol le Wan maradék kreativitásával, ahogy Jigsaw és tanítványai az alapfilm erényeivel.

Új dobása ugyanis pontosan úgy néz ki, mintha a direktor tudatosan a folytatások baklövéseit szerette volna átmenteni a saját projektjébe: örülhetnénk, hogy az Eleven kór stúdiórendszerben gyártott, önálló forgatókönyvön nyugvó horror, de jókedvünk legfeljebb a Warner, New Line-logó megpillantásáig tart. Gyermeteg teatralitással játszó, így a suspense csíráját is kilúgozó színészek adják egymás alá a lovat, rögvest a gótikus kórházat pásztázó nyitósnitt hamarabb menne el a régen kifulladt Horrorra akadva-sorozat egyik részébe, mint egy éjfekete tónusú, borzongatást mesterfokon űző rémsztoriba. Persze, Wan mentségére szólhatna, direkt B-horrort kíván jegyezni, csakhogy az Eleven kór misztériummal bökné ki reménybeli nézői szemét, így felettébb okosnak véli magát, de forgatókönyve botrányos, karakterei óvodásokként reagálva biflázzák unalomig ismert tételmondataikat, így a rokonszenvünkre igényt tartó figurákból gyorsan kivész az élet, ekképpen a rájuk leselkedő veszélyek sem többek tét nélküli freakshow-betéteknél.

Video nastynek, exploitationbe hajló, ironikusan stúdióberkekbe pozícionált horrornak szintén csapnivaló az Eleven kór. Hiába próbál Wan giallókra hajazóan vörös neonfénnyel, kékben úszó beállításokkal stilizálni, fekete trencskós, jellegzetes bőrkesztyűt húzó rémalakkal frászt hozni ránk, ha félelmetesnek ítélt pillanatait túlzó gesztusok, ügyetlenül használt, rémesen túlharsanó zene nyomatékosítják. Különben sem dönthető el, pontosan melyik szubzsánerhez kíván tartozni a mozi: jön némi ördöghorror, azaz garantált a misztérium, utalás történik a home invasion thrillerekre, bizonytalanul tologatja az őrült nő-pszichothrillerek kliséit, majd lapos zsarufilmből természetfeletti lénnyel bolondozó akcióhorrorba teker. Wan azonban enyhén fogalmazva sem biztos kezű, posztmodern-változatosságú elemeivel ügyesen sáfárkodó auteur: részéről elég, ha műfajturmixának elemei csupán mutatóban villannak fel, de arra már nem ügyel, hogy építőkockái koherens egésszé álljanak össze, így az Eleven kór önmagát sosem találó, ritkán táltosodó, széteső bazári mutatvány.

Wan ráadásul majdnem beleszakad, hogy ikonikus gonosztevőt teremtsen, ám az elmét manipuláló, gyakran rádiófrekvencián át kommunikáló, földöntúli Gabriel még a Fűrész kirakós-gyilkosánál is nagyságrendekkel ártalmatlanabb játékos. Karakterei pedig jószerivel nincsenek is a fejetlen rohanásban – a főhősnő Madison passzívan sodródik az eseményekkel, bántalmazhatja őt indulatos férj, lecsaphat rá a benne régóta növekvő démon vagy segítségére siethet lánytestvére, esetleg két agilis nyomozó, csupán kirakatbábú, az ún. carnography-k üresfejű, áldozati szerepre váró, számadattá redukált utolsó statisztája. Sőt, elképesztően nehéz bárki pártját fogni az Eleven kórban, ha a Gabriel-rejtélyen töprengő doktornőtől annak tudományos partnerein át Madison tündérjelmezben belépő féltestvéréig nevetséges típusalakok garmadával operál a csaknem 2 órás, roppant fárasztó játékidő. Hovatovább, a filmet övező, titkolózásra építő marketing (vö: az M. Night Shyamalan-féle A falu) rendre azzal hitegeti a nézőt, egyetlen csavart se áruljunk el a sztoriból, pláne a végét ne, de Wan csak önmaga ellen dolgozik az agresszív reklámkampánnyal: az Eleven kórban nincs mit spoilerezni, ha az első perctől világos a komikus hangvétel és ugyanez a viccfilozófia zilálja szét a befejezést is. Radikális hangnem vagy műfajváltás esetén világos lenne, sőt, fel is rázna bennünket a meglepetés, csakhogy az új Wan-horror elejétől a végéig röhejbe fulladó, saját félelemfaktorát többszörösen negligáló darab.

Így történhet, hogy a 120 perc alatt tartott cselekmény egyre hosszabbnak, vánszorgóbbnak tűnik: onnantól, hogy a direktor egy beszakadó plafonról földre csapódó kulcsszereplővel, majd a főhősnő némafilmekhez képest is teátrális mimikájával, valamint borzalmas leitmotiffal próbál hatást kiváltani, végleg kiderül, az Eleven kór korántsem tisztelettel realizált rémfilm, hanem bődületesen félresiklott paródia. Unintentional comedy, vagyis hahotára fakaszt, amikor véletlenül sem kellene: Wan így a hasonlóan ostoba Az esemény, netán az ócska átverésvideók legrosszabb hagyományait idéző Paranormal Activity zabigyerekeként hagyja sorsára az Eleven kórt, véletlenül sem Dario Argento sárga vagy David Cronenberg testhorrorjainak modern örököseként. Hab a tortán a rendőrségen vérontást rendező, kung-fu mozikba illően pörgő, fegyvert forgató Gabriel vagy a feketeségbe burkolt mentális képekkel sokkoló, visításokkal spékelt, thrillerként, azaz sikersztoriként lecsapódó finálé – az Eleven kór legnagyobb problémája ilyenkor törli képen a nézőt. Szándéktalan vígjátékként egyre jobban csúszik a lejtőn, mire a végére totálisan megbosszulja magát és csak dilettáns, oda nem illő panelekre, ZS-kategóriás butaságokra futja, vagyis a fennen hirdetett, PR-kampánnyal locsolt zárlat legfeljebb galád pénzlehúzásra és a közönség rossz tréfálására elég.

Nehéz szembesülni a Marvel-centrikus stúdiószisztémában azzal, ha az eredetinek, kreatívnak hazudott forgatókönyv még a leggügyébb szuperhőseposz nívóját sem éri el és az Eleven kórral sajnos ez a helyzet. Bosszankodhatunk rajta, miért nem direct-to-DVD-premiert kapott, hüledezhetünk az amerikai fősodorbeli horrort először a Fűrész-felvonásokkal, majd Az ördögűzőt imitáló Démonok között-tel, plusz akciófilmmel (Halálos iramban 7.) és vízalatti szuperhős-fantasyvel (Aquaman) kizsákmányoló James Wan csodagyerek-státuszán, horrorjának jóval fájdalmasabb verdikt is adható: az Eleven kór távolról sem egy zseni, hanem a kiégett, Horrorra akadva 3-4.-korszakát élő David Zucker pályájának benyomását kelti. A probléma csak az, hogy a rendező véresen komolynak szánta ezt a kutyakomédiát.

Szabó G. Ádám

 

Malignant, 2021

Rendező: James Wan

Szereplők: Annabelle Wallis, Maddie Hasson, George Young, Michole Briana White, Jean Louisa Kelly