Onassis-piramis

A SZOMORÚSÁG HÁROMSZÖGE

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Társadalomkritikát lehet komoly tónusban, ironikus hangütéssel, netán e kettő ötvözeteként készíteni: az immár zsinórban dupla Arany Pálma-győzelemmel büszkélkedő Ruben Östlund évek óta az utóbbi két alternatíva egységére törekszik, kérdés, milyen eredménnyel.

Specialitása a roppant hétköznapi eseményekből fakadó kínos incidensek leírása – rendre arra keresi a választ, hogyan csúszik ki a kezünkből a valóság irányítása, miképp fordul a realizmus totális abszurdba és ennek hogyan isszuk meg a levét. Véletlen-dramaturgián nyugvó dramedy-jei zömében persze nincs felelet arra, hol csúsznak félre a dolgok, pusztán tehetetlen, saját problémáikba gabalyodó emberek járnak fel-alá.

Ugyanez itatja át az Akaratlanul semmiből feltörő konfliktushálózatát, a Play szociológiailag érzékeny, lesüllyedés és civilizált attitűd összjátékára hagyatkozó utcagyerek-tablóját vagy éppen a Lavina vitriolos, apai-maszkulin csőddel bravúroskodó családi mikroklímáját. Östlundnál épp az Arany Pálmával honorált, 2017-es A négyzettel jelent meg az újabb fordulópont: kisemberek ügyes-bajos dolgai helyett tágabb perspektívájú, absztrakt jelenségekkel kezdett bíbelődni. E tematika – korábban: Definiálható-e a művészeti szubjektivitás, valamint ez hogyan befolyásolja a viselkedésünket? – folytatásának/ örökösének titulálható A szomorúság háromszöge: hajótörést szenvednek a luxusjachton dőzsölő gazdagok, akik a katasztrófa után egy lakatlan szigetre vetődve élnek át radikális pozícióvesztést.

Értékelhető lenne, hogy a direktor, valószínűleg a klasszikus, hármas struktúrájú történetmondás kifigurázásaként, fejezetekre osztja a mesét, de etapjai indokolatlanul nyúlnak már-már elviselhetetlenül hosszúra, mi több, A szomorúság háromszöge (mely egyébként a szemöldökeink közti bőrfelületet jelenti) 150 perc során képtelen bármi újat állítani választott témájáról, nemhogy érdemben továbbgondolni azt. Semmiből omlik egymás karjaiba Carl és Yaya, a két modell, párkapcsolati tragikomédiájuk virtigli Östlund-fazon szerint valami totálisan jelentéktelen pénz kontra bankkártya-fizetésből nő előbb liftajtós burleszkké, majd örök szerelemmé, de feltűnik, nincsenek igazi karakterek, így a civakodás is rendkívül unalmas. Szócséplés megy, igazi filozófia nélkül – e révén a humorosnak szánt se veled, se nélküled-románc és a groteszkké fajuló emberi viselkedés főtémái is égbekiáltóan hatástalanok.

Igazi mélypontját a második részben éri fel a mozi, Östlund pedig meg sem kísérli, hogy valami újjal gazdagítsa művét: A szomorúság háromszöge ősbűne, hogy azt gondolja, ordítóan egyértelmű, gazdag-szegény, pompa-lealjasodás-ellentétre húzott, osztálydinamikára, kapitalizmuskritikára variózó pillanatképei önmagukban olyan rétegzettek, mintha ettől a film automatikus remekmű-státuszt érdemelne, pedig csupán leegyszerűsítő, közhelyes és rengeteg ponton elképesztően buta lesz tőle a végeredmény. Rajzfilmfigurák adják egymásnak a kulcsot, sosem részletesen kidolgozott figurák, ezért a később vegetatív szintre redukálódó, hipokrata vagyonosokból mocsokban gázoló vadállatokká silányuló szereplők maximum illusztratív, de a jelenségeket komplexitásukban nem ismerő papírmasék lesznek. Csupán mutatóban, olykor egy csillogó kosztüm, rosszabb esetben nyíltan kibökött frázisok révén döbbenünk rá, hová jutottak a karakterek, de valódi karakterív híján semmit nem ér metaforikus leszállóáguk. Tisztában van ezzel vagy sem, Östlund ráadásul feleslegesen gusztustalan, szó szerint WC-humorú („gross out”) közjátékokkal fejeli meg arisztokrácia-bírálatát. Sugárban hányak a jómódúak, csakhogy biztosan lássuk, emberből bestiává váltak, később szökőkútként tör fel a mosdó mélyére süllyedt fekália, szintén azért, hogy tudjuk, most már a civilizáció is vakvágányra futott.

Sőt, onnantól kezdve, hogy a rendező szélütéses német turistától orosz műtrágyakalmáron, habókos idős házaspáron át marxista amerikai hajóskapitányig, afféle Grand Hotel-modorban válogatott páriákat mutogat (még a külső fenyegetést jelentő kalóztámadás sem marad ki, nyilván a gazdagok belső mocskának ellensúlyaként), rögvest nyilvánvaló, hogy A szomorúság háromszöge nem jut tovább a kiosztott archetípus-szerepek további boncolgatásánál. Olyannyira, hogy a balos kapitány és a jobboldali oligarcha piagőzös, szóviccekben fuldokló párbeszédei egy az egyben tézismondatokból állnak, így önmaguk paródiáivá fokozódnak le, mely révén Östlund viccein lehetetlen nevetni, csak fészkelődni a nagyhangú semmitmondástól. Noha a sztori rejtegethetne újabb tartalékokat, bizarr módon épp a férfi-és női modell Carl-Yaya-nexuson keresztül, de a jelentőségét vesztő, ösztönszerű viselkedéssé fajuló szépség gondolatköre is a zajos, cserébe üres frázisok martalékaként végzi. Természetesen érthető, hogy az író-rendező a szigeten is a társadalmi viszonyok alá-fölérendeltségi kapcsolatára ügyel, de a régen Onassis birtokában lévő Christina O. fedélzetéről a Maslow-piramis legaljára zuhanó burzsujok újabb kálváriájától sem leszünk okosabbak. Hirtelen a jacht szobalánya (a filippína Dolly de Leon egyedül őrzi méltóságát a cselekménykáoszban) emelkedik az Isten háta mögötti őserdő sütni-főzni tudó, gyorsan szerzett hatalma folytán diktátumokat puffogtató kapitányává, akinek bizalma pusztán szexuális szívességekkel nyerhető el – az ősközösségi viszonyok ábrázolásánál tovább viszont sosem jut Östlund, ha a néző kellő mennyiségben fogyasztott modernista, esetleg posztmodern társadalomkritikákat, a felvetések számára nem többek iskolai tankönyvek bejegyzéseinél.

A sokáig ragozott semmi végül épp a játékidő végén, az utolsó pillanatokban szolgálna némi elgondolkodtató megállapítással (jelesül: hiába tesz szert hatalomra az alsó régióban helyet foglaló szobalány, a pénzzel kitömött modellé a végső szó), csakhogy, amint beindulna A szomorúság háromszöge, le is gördül a stáblista. Befejezést nélkülöző dramaturgiáját ugyan leltározhatnánk az iménti, zárójeles tézis pimasz-önreflexív metaforájaként, csakhogy a légüres térben szenvedők passiója miatt a polgárpukkasztónak vélt lecsengés sem több dilettáns, érdemi közlendőt mellőző szemfényvesztésnél: Östlund látványosan fogalmatlan dolgozata helyett Buñuel (Az öldöklő angyal) és Makavejev (Sweet Movie) társadalomszatíráit érdemesebb leporolni.

Szabó G. Ádám