Nincs szükség fordításra

TÖKÉLETES NAPOK

SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA
Hosszú évek óta nem jelentkezett remekművel a német újfilm 80 felé araszoló öregje, pláne nagyjátékfilmes téren: a cannes-i seregszemlén a legjobb színész díjával jutalmazott, csaknem meditatív hangvételű műve időskori karriercsúcs.

Vécépucolóként dolgozik Wenders kurrens darabjának főszereplője. Hirayama középkorú, parányi rezdülésekben relevatív mozzanatokat észrevevő átlagember. Komótosan felsétál alagsori szobájából, magára húzza overállját, beül kék mikrobuszába és régi vágású úriemberként kazettán hallgatja az ’50-70-es évek rockslágereit. Munkahelyén, a shibuyai nyilvános illemhelyen sem állnak be eget rengető fordulatok, ugyanúgy zajlik az összes munkanap, kiszámíthatóan és csendesen.

Jól látható, hogy a Tökéletes napok főként a „slow cinema” hagyományain nyugvó klasszikus szerzői film. Cselekménymentes, drámaiatlan pillanatképeket visz celluloidra a direktor és Franz Lustig operatőr, közreműködésük pedig bárhol a világon értő fülekre lel (pláne, hogy egy USA-ba, Kubába is vetődő, kulturális paradigmákra érzékeny germán tartja a megafont), sosem korlátozódik pusztán Tokióra. Ráadásul, ha újabb párhuzamokat keresünk, nem távozunk üres kézzel, ugyanis a rendező leginkább Yasujiro Ozu puritán hangvételét célozza. Nem véletlenül: az 1985-ös Tokyo-Ga dokumentumfilmként hírnökölte az ősi tradíciókat leváltó modernitást, plusz ráirányította a figyelmet, hogy a Tokiói történetben centrális szerepet betöltő narratív vonulat immár örökre betagozódott a pachinkókkal, felhőkarcolókkal, az At the Hopot parkban daloló, bőrdzsekit húzó rock’n’roll-fiatalokkal tarkított metropoliszba.

Csakhogy a Tökéletes napok más utat választ: itt ugyanis Wenders azt vonja le következtetésként, régi és új hibátlanul megférnek egymás mellett, sőt, nagyfokú empátiával a hétköznapi mókuskerékben való pörgés is nyugodtabbnak tetszik. Pusztán elég valaki, aki bölcsen, kellő higgadtsággal átszűri a monotonnak ható napok rezdüléseit. Ilyen Hirayama. Öreg takarítóként semmire nem panaszkodik, végig mosoly honol az arcán. Jöhet részeges, lecsúszó nadrágját alig tartó salaryman, incselkedő kisfiát feddő anyuka vagy az üvegajtós WC rózsaszín-lila fényeit kereső járókelő, már-már sztereotip japánként, de legalábbis hihetetlen fegyelemmel végzi a nyugati kultúrkörben alantasnak gondolt munkáját.

Koji Yakusho abszolút rászolgált a globális filmművészet talán legnagyobb elismerésére, ugyanis az Imamuránál (Az angolna), Koreedánál (The Third Murder), Innaritunál (Bábel) és Kiyoshi Kurosawánál (Gyógymód) is színre lépő veterán maga a helyi történelem, valamint az Ozu, sőt, Bresson diktálta eszköztelenség vérprofi, roppant alázatos szobra. Neutrális tekintete elképesztően magnetikus, pusztán járásával, oldalpillantásaival a kisemberek példaképévé nő, azaz Wenders leírhatatlan humanizmust fecskendez karakterébe. Briliáns érzékkel koreografált lépések, a szófukar Hirayama ürességbe hasító állításai vagy a pőre, letisztult szituációk révén a Tökéletes napok vizuális bravúrokkal élő, a megmutatáson alapuló Mozi örökségét görgető, felettébb kontemplatív diadal.

Repetitívnek tűnhet Wenders formanyelve, illetve azon keresztül Hirayama munkaórái is, csakhogy Wenders folyton észben tartja: semmi nem ugyanolyan, még a látszólag egyforma jelenségek is apró, de annál lényegesebb változáson mennek keresztül. Ilyen fénytörésben a mozgásban, tettekben, helyzetekben rögzített zen-filozófia pontosan attól nyer érvényt, hogy leheletfinom módosulásokat veszünk észre – Hirayama csak sodródik az árral, elfogadja, ami történik. Üljön a kocsijába nőket hajkurászó, link, fiatal kolléga vagy épp maga a kiszemelt vágytárgy, a Tökéletes napok összes ilyen pillanata egyfelől arra reflektál, továbbra sem zajlik semmi különleges, másfelől arra, hogy mégis, hiszen borult a napi rutin egy-egy váratlanul beszüremlő rezdülés miatt. Hovatovább, a változás kulcsfogalom Wenders 123 perce során: a Tökéletes napok ugyanis idővel a főalak múltját kezdi vizsgálni, Hirayama váratlan, de annál nagyobb kataklizmával felérő találkozásokon megy át. Unokahúg, lánytestvér, vele baráti kapcsolatot ápoló kifőzde-tulajdonosnő jönnek-mennek az eszköztelenség forgatagában. Wenders a figurák egymásra gyakorolt kölcsönhatásait elemzi, innentől pedig végképp nem csodálkozhatunk, amikor Hirayama szemében könny gyűlik és lehull az addig objektív melós álarca. A Tökéletes napok rejtett, belső érzelmekre összpontosító road movie, találkozásai folytán a vécépucoló hasonló utazáson vesz részt, mint az angyal-ember-spiritualizmust tapasztaló Damiel (Berlin felett az ég) vagy a világ peremére sodródott, önkereső, de egyúttal magát is felszámoló rendező (A dolgok állása).

Igaz, az egymás felett húzódó autóutak vagy Hirayama és kamaszlány-rokona, Niko aforizmával („Legközelebb lesz legközelebb. Most most van.”) dúcolt bicikliútja nyíltan utalnak a film egyik centrális témájára, de legizgalmasabb passzusai örökké arcokra vésve, eseménytelenségbe bugyolálva tárulnak fel. Vagyis Ozuhoz hűen Wenders is a múlandóságon belüli állandóság csaknem „mono no aware”-érzetét (elmúlás általi szépség) illeszti gyújtópontba, Hirayama találkozásaiban így a melankóliát övező szomorúságot és boldogságot egyszerre veszi észre. Innen nézve pedig nagyon indokolt, hogy a retro-kazettaboltban járó Hirayama és Takashi pillanatképében vagy a Spotify-t emlegető Niko nyelvi humorban csúcsosodó epizódjában („Az milyen bolt?”) hagyomány és progresszió nem egymást hátráltatva, de egymásba simulva jelennek meg – amíg képesek vagyunk odafigyelésre, valóban tökéletes napok elébe nézünk, melyek során nincs felesleges stressz, zavaró konfliktus, csak nyugodt Faulkner-olvasás, intim árnyjáték vagy a lombkoronákon átszűrődő napfény poétikus szemrevételezése.

Szürke, nonfiguratív betétek révén a Tökéletes napok asszociatív, mi több, a The House of the Rising Sun vagy a Lou Reed énekelte, címadó Perfect Day használatával zenei síkon is kommunikálja tézisét, vagyis a mindennapok apró örömeinek elfogadását: Wenders e kései mesterműve nemcsak a Jarmusch-féle Paterson minimalizmusát, netán a Kocsis Ágnes jegyezte Friss levegő szinopszisát öltözteti új köntösbe. Jóval inkább egyformaság és változás koncepcióin rugózva arra sarkall, egyszerre sírva és nevetve fogadjuk el, ami ránk vár. Keserédes, mégis optimista záróképén ezt üzeni a rendező, elegánsan, univerzálisan.

Szabó G. Ádám