Mutassatok egy hőst!

RICHARD JEWELL BALLADÁJA

Mitologikus karaktereitől (a Dollár-trilógia névtelen férfija, Piszkos Harry) az utóbbi évtizedben feldolgozott igaz történetekig (Invictus, Sully, A párizsi vonat) Clint Eastwood teljes karrierjét végigkísérte a heroizmus boncolgatása. Az idén 90 éves legenda gyakran tágabb perspektívából igyekezett vizsgálódni: A szív hídjai melodrámájának tépelődő szerelmesei, netán az Elcserélt életek fiát kereső anyatigrise a hibátlannak vélt amerikai társadalommal vívtak szélmalomharcot, csillagos-sávos nemzeti ikonként – például A törvényen kívüli Josey Wales vagy a Nincs bocsánat revizionista westernjeiben – legalább annyira foglalkoztatta a szoboravatás, mint a bálványdöntögetés.

Hozzáállása viszont átalakult és bár ez kisebb mértékben ugyan, de sosem állt távol tőle, Eastwood egyre jobban a hollywoodi Aranykor tradicionális húzásait kezdte mímelni. Mióta a Gran Torinóban végleg búcsút intett pisztolyhős-imágójának, rendezőként üres formulákat puffogtat, héroszait romantikus ködbe burkolja, szociodrámai érzékenységét leegyszerűsíti – példaként a nyilvánosságra került milleniál-kritikája („pussy generation”) is itt állhat. Marie Brenner 1997-es Vanity Fair-cikkének (American Nightmare) celluloid-átirata már a címe révén is újszerű közelítést ígérhetne, ám a szálfakemény sztár legnagyobb bánatunkra nem hagyja el járatlanért a járt utat: a Richard Jewell balladája gyártósorról érkezett, a legtaszítóbb Oscar-kliséket – természetesen a kötelező „Based on a True Story” feliratot is – pipálgató biopic, mely bátortalanul lép vékony jégre és foglalkozik kényes témákkal.

Az 1996-os atlantai olimpián csőbombákat időben felfedező, így hőssé előlépő, ám hamarosan páriává váló Richard Jewell vesszőfutása olyannyira bejáratott cselekményfordulatok szerint halad, hogy ellentmondásokkal terhelt, így rendkívül izgalmas kérdései hamar feláldozásra kerülnek a libertariánus propaganda oltárán. Centrális tézisként egyszerre volna a film médiakritika, valamint kormányellenes vádirat, ám azon túl, hogy Eastwood összeszorított fogakkal nekiront mindkét tábornak, elmaszatolja főkarakterét. Jóravaló, édesanyjával lakó, rendszertő alakként exponálja a címszereplőt, plusz rajta keresztül olyan nemes ideákat hangsúlyoz ki példaképe, John Ford örvén, mint az ártatlanok védelme, a törvény betartása, így a rendező bár óvatosan, némi humanizmussal, de mégis a jobboldali felfogásnak adózik – olyasminek, ami lassan 50 éve Harry Callahan mítoszát is bebetonozta. Jewell italozó fiatalokat teper földre, buzgó mócsingként áll a szabálytalankodók elé, ezen kívül deklarálja, hisz a rendszerben. Senkit nem akar bántani a főalak, csupán teszi a dolgát, Frank Capra-hősöket idéző jámbor lélek, aki hazamegy, tévét néz, étkezik – ez nem több a republikánus felfogástól csupán egy fokkal óvatosabb libertáriánus eszmék nyomatékosításánál. Családot ünnepel Eastwood, Jewell anyja és fia között óriási az egyetértés, nem szólva az ügyvéd Watson Bryant és a főhős közötti összhangról. Polarizáló, jó és rossz ellentétet kreáló történetet, sőt, a média és a társadalmi népharag/ kormány-boszorkányüldözés folytán Dávid és Góliát-harcot nézhetünk, kétértelműségnek semmi nyoma.

Színész-rendezőnk a gonosz társadalom száműzöttjeként tételezi Jewellt és ugyanennek jegyében csaknem újabb mérgező leegyszerűsítést enged meg magának – a biztonsági őrt szexért cserébe befeketítő újságírónőn, Kathy Scruggson keresztül Eastwood a liberális médiát démonizálja és még ennél is továbbmegy. Parodisztikus, hírnevével kérkedő, cseppet sem talajközeli, majd egy drámai fordulóponton átmenet nélkül könnyező sablonfigurát csinál a hölgyből, így a Richard Jewell balladájában a nőgyűlölet vádja egyáltalán nem tűnik megalapozatlannak. Scruggson kívül a többi nőalak, mint Bobi, Jewell idős anyja és Nadya, az ügyvéd barátnője a melléjük rendelt férfiakat támogató, nagy elánnal cselekvő, odamondó vagy fátyolos szemmel bámészkodó oldalbordák, Eastwood a férfiszemszöget emeli ki. Noha a főszereplőre rászálló Shaw ügynökön keresztül az FBI is pofonokat kap, egyfelől ő is csak vicsorgó, elvakult, ráadásul egy dékán aggódó bejelentése és főnökei nyomására hirtelen átalakuló – tehát a Scruggus-féle, ív nélküli, hiányzó karakterológiát megtestesítő – bulldog, másfelől újfent a libertariánus felfogás negatív rémalakja. Jewell ugyanis, bár rendőr szeretne lenni, olyanokat szerel le, akiket Billy Ray dogmatikus, sőt, konzervatív forgatókönyve rosszként tüntet fel, ám egyébként becsületes, talpig ember, nem felesel a mamájával, ha igen, bocsánatot kér tőle, mint egy jól nevelt fiúcska – a fehér férfiuralom alig leplezett poszterarca. Vele szemben Shaw maga az Autoritás, akinek parancsait nem viseli el a békésen éldegélő, de azért fegyvert tartó, igazságszolgáltatást fényező honpolgár.

Csodálkozni innentől nem érdemes, ahogy az is feltűnhet, miért bukkan fel a háttérben Georgia állam konföderációs mintát idéző zászlaja. Ha a Kathy Bates által játszott anyafigura hirtelen kinő a passzivitásából és sajtótájékoztatón nézőbőgető beszédet mond, az egész nemzet pálfordulást él át, amikor a Paul Walter Hauser alakította címszereplő félszegségéről lemondva nekiszegezi a kérdést vádlóinak („Mi van a kezükben, amivel félreállíthatnak?”), akkor táltosodásának eposzi, a csúnya opponenseket verbálisan helybenhagyó pillanatnak kell lennie. Ilyenkor válik indokolttá és érthetővé Eastwood politikai hovatartozása: meghurcolt hősét a méltóság ökleként használja, csupán teátrális zokogással képes őt esendővé formálni, vagyis a rendező a harcban látja a tettrekészség zálogát, tűzzel lép fel tűz ellen – a „Felveszi a kesztyűt?” retorikai kérdése az ügyvéd szájából remek aláhúzása e szemléletnek. Eastwood klasszicistán, alapvető tulajdonságra redukálva, karaktereit pusztán a cselekmény információinak felmondására késztetve rendez, vagyis figuráin keresztül és a formanyelv segítségével is kevéssé progresszív politikáját mantrázza. Médiakritikája zömmel a temérdek képernyőben, felvillanó műsorvezetőben, illetve Scruggs ijesztően deperszonizált alakjában jelenik meg, holott a Richard Jewell balladája ilyen rangban Hollywood, az Amerikai Álom, mi több, a sztárrendszer (lásd a manipulatív, szövetségi kamera-kihallgatást) kritikájaként is üzemelhetne: a semmiből híressé növő, majd szeretet-gyűlölet-körök után félredobott biztonsági őr kálváriája tökéletes párhuzam lehetne az üstökösként felvillanó, majd egy szempillantás alatt eltűnő reménységekkel.

Piszkos Harry újkori alakmását Richard Jewellnek hívják, aki végül rendőruniformisban lel rá életcéljára és tisztázódik a vádak alól, miközben Eastwood egy óriási ziccert nem vált gólra: kipurgálja a filmből az olimpiai parkos robbantó, Eric Rudolph személyét és épp ma, a női egyenjogúság, a kisebbségi és melegjogok korában csupán sötétben bejátszott állkapocsként számol az abortuszellenes, homofób terroristával.

Szabó G. Ádám

Richard Jewell, 2019

Rendező: Clint Eastwood

Szereplők: Paul Walter Hauser, Sam Rockwell, Kathy Bates, Jon Hamm, Olivia Wilde