Amióta a Pixarnak köszönhetően makacsul kitartó divat lett, hogy az egészestés animációs filmeket teleszórják felnőtteknek szóló poénokkal és popkulturális utalásokkal, kényszeresen ennek megfelelően járnak el Hollywoodban olyan alkotások esetében is, amiknél ez nem feltétlenül előny. A Mr. Peabody és Sherman kalandjai egy ’50-es, ’60-as évekbeli rajzfilmsorozaton alapul (a DreamWorks stúdió már jó pár éve készült tető alá hozni ezt a projektet), ami a világ legintelligensebb (Nobel-díjas tudós, feltaláló, iparmágnás, olimpiai bajnok stb.) beagle kutyája, Mister Peabody és örökbe fogadott emberfia, Sherman időutazásos kalandjait mesélte el. Rob Minkoff, Az oroszlánkirály és a Stuart Little, kisegér rendezője ebből a felállásból egy mai divatnak megfelelő, azaz esztelenül száguldó, vizuális és verbális gegekkel teletömött komédiát faragott, ami azonban, egyszerre próbálva szólni a kicsikhez és a nagyokhoz, két szék között a pad alá esik.
A cselekmény kiindulópontja, hogy az iskoláskorba lépett Shermant az apja miatt kutyának csúfolja egyik galád osztálytársa, Penny, és ennek aztán csúnya vége lesz, amikor a fiú visszaharap. Szó szerint. Hogy a konfliktust elcsitítsa (arra ugyanis felfigyel az iskola vezetősége, és egy vaskalapos perszóna a Gyermekügyi Hivataltól, aki azzal fenyegetőzik, hogy elviszi otthonából Shermant), Mr. Peabody meghívja a lányt és szüleit egy békítő vacsorára. Persze ennek is csúnya vége lesz, mert Sherman és Penny, minden ellentétük ellenére együtt keverednek bajba, amikor beindítják Mr. Peabody időgépét, és Egyiptomban kötnek ki, a fáraók korában. A kutya-apa maga is beleveti magát az idő örvényébe, és a kis kompánia korokon és galibákon át igyekszik hazafelé, végül pedig – naná – még a világot, sőt, a tér-idő kontinuumot is meg kell menteniük.
A Mr. Peabody és Sherman kalandjai az a fajta gyerekfilm, ami egy pillanatra sem áll le: a kaland és a komédia őrült forgatagát mintha csak laboratóriumban fejlesztették volna ki, hogy a folyamatosan változó, harsány ingerek sorozata a kallódó figyelmű legkisebb korosztály szemét és fülét is újra és újra a vászonra tapassza. Nincs olyan perce a filmnek, amiben ne lenne legalább egy fordulat, három geg és egy sor hivalkodó képi és hanghatás. Ilyen szempontból Minkoff filmje a Derült égből fasírt első részére hasonlít, de míg annak nyaktörő tempóját, vizuális és poénkavalkádját szépen kiegyensúlyozta az alkotók kreativitása, itt a túl sokat akaráshoz nem társul kellő mennyiségű ötlet, és végül az egész show túlcsordul, rutinszerűvé válik.
A legnagyobb baj e mellett, hogy a film humorának jelentős része a jelenlegi (a bevezetőben említett, immár jó másfél évtizedes) trend hatására olyan történelmi, társadalmi, kulturális témákat érint, amiket a kicsik még nem fognak fel – a felnőttek meg hiába fogják fel, mert ez nem az első két Shrek vagy A hihetetlen család szintje, ezek a poénok nekik túl egyszerűek, túl sekélyesek. Nem véletlen, hogy a gyerekek és a felnőttek is csak alig-alig nevették el magukat a vetítés alatt. Ami marad: vad kalandok egyre esetlegesebb és fárasztóbb sorozata, kedves és szerethető, de felületes karakterek, tipikus családi „gyerekdráma” a szeretetről és az apa-fiú viszonyról (aminek emocionális ereje teljesen elveszik az időutazás-őrületben), a kötelező, „mindenki összejön mindenkivel, és minden jóra fordul” befejezéssel, teljes súlytalansággal (kár is álmodni az Így neveld a sárkányodat kicsit merészebb kódájáról). Röviden: középszer.
Rusznyák Csaba
