Mindenki fejében is

Értem, miért készülnek, elismerem a létjogosultságukat, de egyszerűen annyira nem találom bennük magam évek óta, hogy inkább esélyt sem adok nekik. És persze nem kell, hogy én legyen az, akihez ezt a minőséget centizni kell, de amennyire tudom sokan vannak ezzel így. Harag persze még így sincs bennem, legrosszabb pillanataimban is csak csalódottság a nézettségverseny és a profittermelés kapcsán, a minél többet minél gyengébben, és ezeket bár tudom, hogy szórakoztatják az embereket, valahol a tökéletes tehetségpazarlás mintapéldájának érzem. De mint mondtam, nem az a cél, hogy bárkit is megfeddjek, vagy elítéljek, viszont az HBO Max új magyar sorozata A besúgó rá a legjobb példa, hogy az igényesség is kell a magyar nézőnek, sőt. Még úgy is, hogy közel sem tökéletes sorozat, végig az a gondolat motoszkált bennem hol vannak az ilyen alkotók, ki nem hagyja jóvá az ilyen történeteket? Naivitás ez tőlem persze, hiszen tudom a választ, és mégis. Alapvetően fényévekre vagyunk attól a sorozatgyártási stílustól, amelytől a legtöbb stream szolgáltató roskadozik, sőt ott már-már általánosnak számít, ami nálunk még mindig szenzáció lenne (homoszexuális főszereplő, nem férjet kereső női főhősök, pusztán aszexuális férfi és női kapcsolatok izgalmas thrillerekbe vagy pszichológiai drámákba ültetve, netán kamaszokról kendőzetlenül szóló szériák). Személy szerint nem várok túl sokat egy sorozattól, nem kell, hogy Golden Globe-díjas legyen, bőven elég annyi is, amit A besúgó tesz le az asztalra.

Az 1980-as évekről azért is volt okos végre egy ízig-vérig feelgood egyben mégis történelmi témájú sorozatot gyártani, mert rengeteg kibeszéletlen feszültség övezi ezt a kort. Hozzám, is még viszonylag közel áll, a sorozatbeli években, 1985-ben az én szüleim szemtelenül fiatal koruk dacára már együtt éltek közös, hangulatos panellakásukban Szegeden, ahol később, 1989-es születésem után én és a bátyám is felnőttünk. Hozzám először az 1980-as de még az 1990-es éveket is a sorozat műfajában leginkább az Ivan Zachariás-féle cseh minisorozat, az Eszmélet (The Sleepers) hozta közelebb, mi több odaláncolt a képernyőre, pedig az alaptörténet teljesen átlagosan indul, és olyan okosan csavarja meg a dolgokat a félidőn, hogy az ember az utolsó epizódban feltárt igazság hallatán libabőrözik. Vagy mondhatnám magyar merítésben fényes példának még Fábri Zoltán Karinthy Ferenc drámáján alapuló Gyertek el a névnapomra című filmjét, amely hasonlóan csavaros thrillerbe kalauzol minket, csak épp az 1970-es években. Érdekes módon bár a metódus és a cselekmény igencsak eltér egymástól, Piros Ildikó Péteri Lucája és Váradi Gergely Demeter Gerije közt több ponton is hasonlóságot véltem felfedezni, legalábbis ami az ártatlanság elvesztését illeti egy zűrös politikai ügy kapcsán. A ritmus ott talán lassabb, de mégis egy önfelfedezés, a karakterek saját határainak feszegetése, azaz a „meddig mész el” „mi mit ér meg neked” problematika mintaszerű kifejtése. A besúgó szerintem még nem nőtt fel ezekhez az elődökhöz, viszont simán beérheti későbbi epizódjaiban (esetleg évadjaiban). Mind kivitelezésben, mind színészi játékban a helyén van, amit kifogásolok benne, és aminek már mutatkoznak itt-ott jelei, azok az enyhén didaktikus részek, amelyeken a túljátszott, túl heves párbeszédek némileg még rontanak is.

A sorozat akkor a legjobb, amikor kibújik az évek óta sziruposan túlheroizált lázadók versus elnyomók formulából és ezek agyonismételt sablonját képes maga mögé utasítani, hogy megalkossa a saját szabályait és arculatát. Például, amikor van mersze a kormány ellen agitáló politikus palántát, Száva Zsoltot (Patkós Márton) az egyik legellenszenvesebb karaktereként bemutatni, vagy amikor szép lassan fejti fel az állambiztonság berkein belül is viszonylag alacsony rangon mozgó tartótiszt (Thuróczy Szabolcs) karakterének motivációit, vagy hogy a főhőst, Demeter Gerit (Váradi Gergely) igazán kedvelhetővé és valóságossá teszik, dacára annak, hogy egyre jobb és dörzsöltebb besúgóvá válik. Ha Cserhalmi Sára a nyolcvanas – és még korábbi – éveket keserű szájízű emlékként bemutató Drága besúgott barátaim című filmjére gondolunk tudhatjuk, hogy az ilyesmi éveken át tartó barátságokat, kapcsolatokat tett tönkre, és a mai napig vannak, akikben élőek ezek a tüskék. Hogy kinek mi volt a motivációja, arról azonban kevés szó esik, pedig Geri rá a legjobb példa, hogy egyszerűen csak könnyen behálózható, fenyegethető személyiségekre utaztak, ezek az emberek gyakorta távol álltak meggyőződésükben az elnyomó rendszer röntgenszem-elvétől. Ezáltal bűnösségük megállapítása is több réteg kivizsgálását érdemli annál, minthogy pusztán árulónak bélyegezzünk valakit.

Ugyanakkor A besúgó ezt sem feketén és fehéren mutatja be, és ha ez a többrétegűség kitart a nyolcadik rész végéig bizonyosan különleges darabbal bővül majd a magyar történelmi filmek és sorozatok tárháza. Szentgyörgyi Bálint, Mátyássy Áron és Miklauzic Bence alkotása akkor a legjobb, amikor apró mozdulatokban és egy-egy tekintetben benne van az a bizonyos kraft, amitől igazán élvezetes nézni egy történelmi drámát. Ahogy Geri a teljesen reális rutintalanságból főleg a nyomás hatására, de valahol saját határainak feszegetése által motiválva is egyre alaposabbá, ravaszabbá és profibbá válik az parádés. Ezzel szemben ott van a fiatalok számára az eget reményhozó üstökösként átszelő Száva Zsolt irritálóan ideálisnak megálmodott demokrácia-felfogása, amelyet módszeresen el is kezd rombolni minden ellene irányuló, legapróbb kritikából fakadó kezdeményezés elnyomásával, és társaival való viselkedésével. Vagy ott van a talán elsőre bosszantóan alulértékelt karakter, Kata (Szász Júlia) akinek jövőbeli nagy pillanatát a sztoriban már a legelső képkockáit elnézve is a zsigereinkben érezzük. A többi színész megfelelően alájátszik a főhősöknek, kiváltképp a húzónevek (Thuróczy Szabolcs, Mácsai Pál, Hajdu Szabolcs, Znamenák István), ekkora mértékben még talán nem is adták át magyar sorozatban a stafétát a fiataloknak, akik gond nélkül viszik a vállukon a történetet. A mindenki fejében is létező rendszert maradéktalan nyomasztással rajzolja le számunkra, és remekül egyensúlyoz a nosztalgiát színes-szagos módon visszaidéző apró atmoszféra kellékek, valamint a bizonytalanság, a kilátástalanság, és a változtatni akarás szelleme között.

A leosztott szerepek által behatárolt barátságok, az érdekszövetségek és a boldogulás vágya mind előirányozza a cselekmény kisebb-nagyobb fordulópontjait, és mégsem tudjuk soha elsőre megmondani, ki mit fog lépni a velük történtek hatására. Ezért is igencsak szemléletes szimbóluma a sorozatnak az, hogy Geri sakkbajnokként képzelte el a jövőjét, ám ezt sem tudja most úgy kamatoztatni, ahogy kellene, beleforgatja hát energiáit új szerepkörébe, és bár tudjuk, hogy ez a nagybetűs negatív cselekedet, nehéz nem neki szurkolni, pláne amikor mindkét felet igyekszik izgalmasan és intelligensen kihasználni. Minden tett és párbeszéd egy-egy puzzle darab, amelynek később meglesz a helye, a legfőbb kérdés pedig A besúgó esetében a hol, a hogyan és a mikor.

Tóth Emese