Mindenki eladó

ALEXANDER MACKENDRICK: A SIKER ÉDES ILLATA

Volt egy íratlan szabály Hollywoodban az ’50-es évekig: az újságírót csak szerelmesként, a screwball komédia önfeledt káoszában lehet megmutatni. Hétköznapokon túl unalmas lenne az egyszeri firkász élete. Ezt cáfolja A siker édes illata, ami több oldalnyi manipulatív, aljas ügyeskedést zsúfolt brutális másfél órájába. Mellette az Aranypolgár ártatlan, mint a pénteki sportrovat.

A nagy sztorival vagy Az év nőjével ellentétben A siker édes illatában (Sweet Smell of Success, 1957) margóra szorul a szerelmespár: Sidney Falcót (Tony Curtis) azzal bízza meg J.J. Hunsecker (Burt Lancaster), hogy bontsa fel J.J. húgának és a jazz-zenész Steve-nek a kapcsolatát. Hogy miért? Puszta birtoklásvágyból. Bizony, nehéz a sajtóügynökök élete: Falco munkája főleg az újságíró J. J.-től függ, ha ő nem emlegeti mindenható rovatában a Falco által képviselt művészek, klubok vagy simlisek nevét, akkor a fene se lesz kiváncsi rájuk. J.J. az újságírás  amorális Frankenstein doktora, mindenható pletykagyáros, aki nem is csak sztárokat kreál, hanem hétköznapi emberek sorsáról dönt. Az ’50-es évek közepén járunk, s ha J.J. valakiről ironikusan elhinti, hogy bizony a Kommunista Pártba szól a tagságija, és egy esti bulin még marihuánát is szívott, az garantáltan repül a munkahelyéről a másnap reggeli lapkihordás után pár perccel.

A siker édes illatának szűkös e szavakkal összegezhető cselekménye: a fordulatok akörül forognak, hogy sikerül-e felbontani a naiv, idealista szerelmespár kapcsolatát. Aljas vádaskodással, ravasz alakoskodással és a féltő bátyj szerepének trükkös eljátszásával. A lényeg azonban a maszkok mögött lapul: az üzleti tárgyaláshoz felszolgált esti koktél mellé felöltött jóvágású, bizalomgerjesztő arcról, majd a dühödt grimaszba torzult méregpofáról, amit akkor vág Falco, ha valamelyik agyafúrt terve nem jön össze. „Nem vagyok hős. Csak akkor vagyok kedves, ha megfizetnek érte.” – vallja Falco, miközben sima modorával és Tony Curtis csábos arcával próbálja egyengetni útját a sikerig. A siker édes illata meztelen karaktertanulmány, ami levetkőzteti Hunsecker és Falco képmutatásának álruháit, miközben a (bulvár)újságírói szakma működéséről is lerántja a leplet. Ha úgy tetszik, az egész világ sűrűsödik össze a manhattani belváros klubjaiban és irodáiban: ismeretségek és szívességek alapján működik itt minden, a szívességért cserébe másik szívesség jár, amiből a nők például csak egyfélét tudnak adni. Hamar kiderül, hogy a férfiak is, Falco legalábbis csak az immorális verziót ismeri. A film az árnyékban hagyja a részleteket, ám az kiderül: a gerinc nélkül született ügynök elintézett már ezt-azt J.J.-nek, aki a fél várost – köztük a korrupt rendőrséget – is az ujja köré csavarta.

Falco és Hunsecker ezerarcú színész-personája az Aranypolgár saját hatalmától megrészegült, öntörvényű médiamogulját idézi. Ha a jólfésült glamúrgyerek, Steve képviseli az integritást, akkor Falco és J.J. a töredezett, kiismerhetetlen modern embert – csak éppen képmutató fénytörésben. A két újságíró-hiéna a makulátlan, egyenes beszédű és nyíltszívű hollywoodi hőstípus szöges ellentéte – Falcóék őszinte, valódi gondolatai rejtve maradnak szövevényes hazugsághálójuk mögött. „Kíváncsi vagyok, hogy valójában mit gondolsz róla” – faggatja Falcót J.J.-ről Susie, mert tudja, Falco sohasem azt mondja, amit gondol. A film antihősei már elszakadtak mindenféle moráltól, értékteremtő középponttól, etikettől és etikától; megvadulva és a konc után kajtatva, veszetten uralják az éjfekete metropolisz utcáit. James Wong Howe operatőr a film noirokhoz képest is szokatlanul sötét árnyalatokban tartja képeit, és még a legszebb utcát vagy interiőrt is baljósra, fenyegetőre árnyalja. A siker édes illatának világítástechnikája előtanulmány a Keresztapa alulvilágított nyitójelenetéhez, s egyben a film kiábrándult életfilozófiájának adekvát közege. Itt a hazugság törvényszerű, csak az a lényeg, hogy Falco meghazudja azt, amiért megfizetik. Ha megteszi, bezsebeli a pénzt, amivel szép lassan felcsúszhat a csúcsra: Falco ugyanis az amerikai törtető prototípusa, aki készpénznek veszi az amerikai álom ígéretét, a korlátlan társadalmi mobilitást, és minden vágya, hogy feljusson a leggazdagabbak közé. Ahogy Clifford Odets forgatókönyvíró másik darabja, a szintén remekbeszabott A nagy kés a forgatókönyvírói illúziókat dönti porba, úgy A siker édes illata az újságírókét, s a moráljukat vesztett firkászok gúnyrajzán keresztül az amerikai álmot állítja pellengérre.

Mackendrick filmje mit sem öregedett az elmúlt fél évszázad alatt, és nem csak azért, mert az újságírói szakmáról tett megállapításai máig érvényesek. Géppuskaszerű dialógusai, lélektépően élesnyelvű beszólásai, halálos iramú, fatalista cselekményvezetése a hiperaktív filmek korában is intenzívnek hat. Aranyköpésekkel, csattanós egysorosokkal túlzsúfolt scriptje tömör és velős, mint a legjobb amerikai alkotások, amik sallangoktól lecsupaszítva képesek felmutatni választott témájuk leglényegét – A siker édes illata esetében egészen a véres belső szervekig hatolva. A színészi játék is perfekt, Tony Curtis bravúrosan adja a behízelgő szövegét daráló, de a nála nagyobb hatalomtól megfélemlített ügynököt, a tőle megszokott ártatlan szerepkörrel szembemenő Burt Lancaster pedig talán még Orson Wellesnél is hatásosabb a hideg, pragmatista és végletekig kiüresedett újságíró-mágnás szerepében. Az ő kettősükhöz mindenki csak statisztálhat, de azért a tűpontos ritmusérzékről tanúbizonyságot tévő rendező, Alexander Mackendrick, az erotikától és veszélyérzettől bűzlő jazz-zenét szerző Elmer Bernstein és a hangulatvilágításban etalont nyújtó James Wong Howe is felnő melléjük. „Mindenből a legjobb pont jó lesz nekem” – hangoztatja Falco életfilozófiáját. Szerencsére ebben az egyben A siker édes illata készítői is egyetértettek vele.

Soós Tamás