Marlene, a rejtőzködő

„Az igazi Marlene” – mondja egy könyv címe, azt sugallva a nagy német színésznőt senki nem ismerte igazán, s azt ígérve, hogy most majd föllebben az összes titok fátyla. Hasonlóra vállalkozott a Közéleti Kávéház estjén Wéber Péter történész, Károlyi Klára tanár, PR-szakember, és Szőke Dávid Sándor mesterszakos hallgató.

„A háború kék angyala” – ezt a címet adták estüknek, jelezve, hogy a II. világháború, annak előzményei és utóhatásai alapvetően meghatározták a színésznő  sorsát. Wéber Péter azt vázolta föl, hogyan is került uralomra Németországban a Hitler vezette náci párt. A 20-as években még egyensúlyban volt az országban a jobb-, és a baloldal. A nácik az 1928-as választásokon csak 3, 1930-ban 18 %-ot értek el. Ennek ellenére bekerültek a kormányba, majd hamarosan irányításuk alá vonták azt. A Reichstag 1933-as felgyújtását is dominanciájuk kiterjesztésére használták föl, 1935-ös nagy kongresszusukon pedig már megfogalmazták egyeduralmi és világhódító törekvéseiket.

Károlyi Kára a filmtörténeti mítoszról beszélt. Véleménye szerint Dietrich sikeréhez nagyban hozzájárult a mítosz, ami körülötte kialakult. Ennek alkotóelemei: különös szépsége, mély énekhangja, szabadságszerető természete. Noha igazi német családban nőtt föl, édesapja katonatiszt volt, a poroszos fegyelmet nem szerette. Egyszerre tudott nőies, és férfias lenni. Ráadásul korai filmjeiben olyan nőket alakított, akik önmagukból élnek, nem szorulnak rá a férfiakra. Ez Berlinben ebben az időben szokványos volt, ám Amerikában újdonságnak számított. Az ottani társadalom sokkal prűdebb volt. Nehezen fogadta be ezt a világot, de egyben izgatta is. Ennek a korszaknak emblematikus filmje A kék angyal. Nem csoda, hogy Dietrich hamarosan eljutott Hollywoodba, sőt meg is hódította. A Marokkó című filmben Gary Cooperrel játszott, a Bijou-ban John Wayne volt a partnere.

Ám nemcsak Hollywoodot, hanem több nagy színészt is meghódított, köztük Coopert, James Stewartot és Frank Sinatrát. Nagy szerelme volt Jean Gabin, aki azonban idővel rájött, hogy nem lehetnek boldog házastársak, ezért elhagyta. Ugyanakkor Marlene a nőkhöz is vonzódott, a másik nőideálhoz Greta Garbóhoz hasonlóan számos női szeretője és partnere is volt. Nem titkolt leszbikus volt, sokkal inkább nyíltan biszexuális. Az androgünitás, azaz a kétneműség fogalma nagyjából Virgina Woolf óta honosodott meg a művészetekben, hívta föl a figyelmet Szőke Dávid Sándor, aki Berlinben is kutatta Dietrich emlékeit.

1937-ben Göbbels keresi föl Hollywoodban, és arra kéri, térjen haza, legyen Németország nagy színésznője. Állítólag Hitler számára feleségül is kérte. Hírneve, árja származása, szépsége egyaránt kitűnően alkalmassá tették e szerepkörre a nácik szemében. Ő azonban kereken nemet mond. Sőt a háború alatt amerikai katonáknak énekel a fronton, buzdítja őket, velük eszik a kantinban. Közismert, hogy sokszor osztott csókokat a katonáknak, de vannak olyan adatok, hogy jónéhányukkal ágyba is bújt, hogy valami jót adjon ezeknek a halálba induló fiúknak. Mindenesetre nemcsak határozott politikai álláspontot foglalt el, de lényegében hazája ellen lelkesített. Számára ez nem okozott különösebb konfliktust, mert biztos volt benne, hogy Hitlernek és a nácizmusnak buknia, s ezt nem azonosította Németországgal. Mindenesetre ezek nem könnyed koncertkorutak voltak, Dietrich lényegében az életét kockáztatta, hisz Hitlerék árulónak tartották.

Amikor 1960-ban otthon koncertezett, olyan heves tüntetések voltak ellene, elhatározta, hogy soha többet nem lép német földre. 1975-ig adott koncerteket, 1978-ban készítette utolsó filmjét. Hemingway – akivel szintén volt kapcsolata – állítólag azt mondta róla, hogy ha nem lenne tökéletes alakja, pusztán a hangjával is képes lenne összetörni egy férfi szívét. Életének utolsó 16 évét ágyhoz kötötten töltötte, ismerőseivel, családtagjaival csak telefonon volt hajlandó beszélni. Párizsban halt meg 90 évesen 1992-ben, de végakaratának megfelelően Berlinben temették el. Írt egy önéletrajzot, amely magyarul is megjelent (Tiétek az életem), ám legalább ilyen érdekes, az a 700 oldalas életrajz, amelyet lánya, Maria Riva írt meg (Az anyám, Marlene).  Halála után, 2002-ben Berlin díszpolgárává választották, s akkor a város főpolgármester-helyettese elnézést kért tőle az őt ért méltánytalanságokért, és hithű németnek nevezte.

Victor Hugo s vele együtt Verdi vallotta, hogy az ember jelleme a végletes szituációkban mutatkozik meg leginkább. Marlene életének döntő pillanataiban határozott döntéseket hozott. Bátran állt a jó oldalra. A mitikus színésznőt ez teszi nagy emberré.

Az esten több filmjéből is részleteket láthattunk, végül pedig Kocsis Judit, a Szegedi Nemzeti Színház művésze énekelte el Marlelne legendás dalát: „Hova tűnt a sok virág”. A közéleti kávéházban a mitikus nőket bemutató sorozat folytatódik. Májusban következik Edith Piaf. Talán mondanom sem kell: egy időben őt is gyengéd szállak fűzték Marlenéhez.

Márok Tamás

[nggallery id=140]