Lore

AUSZTRÁL–NÉMET–BRIT FILM

Az utóbbi időben talán kevesebbet beszélnek róla, de ott van a levegőben a film jövőjével kapcsolatos legsötétebb elképzelések egyike: a filmművészet halott, amit eddig filmkultúrának hívtunk, csupán zárvány a művészettörténetben. Ha viszont megnézzük azokat a filmeket, amelyek hétről hétre ezeken az oldalakon kerülnek szóba, a vég valahogy távolabbinak tűnik – erős, életképes, érzékkel létrehozott alkotásokról van szerencsénk beszámolni.

Cate Shortland Lore című filmjével kapcsolatban április elején élénkült meg az eszmecsere, amikor a film elnyerte a 20. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál Hullámtörők elnevezésű díját. Voltak olyan hangok, amelyek a film iránti elismerés őszinte hangján szóltak, de olyanok is, amelyek kétségeket fogalmaztak meg: afféle zsűrinek való film – írták egy helyen –, mert valósággal arra csábítják a neves díjátadókat, hogy az emberi szenvedés láttán kelt nemes érzéseiket nyilvánosan tanúsítsák. Még olyan sugalmazásokat is lehetett olvasni, amelyek bizonyos divatok kiszolgálásával hozták összefüggésbe a filmet – mintha bizony az elnyomó rendszerek témája csupán önmagában elismerést érdemelne.

  A Lore egészének drámai hatása és a történet kidolgozásának színvonala azonban minden kétséget eloszlat: a sokhangú, a filmbeli világ ellentmondásait dramaturgiai elvvé tevő alkotás több mégoly nemes eszmék egyszerű szócsövénél, mert világszemléletének önmozgása erősebb még az alkotói szándéknál is, amin a jó filmek esetében mindig felülkerekedik a film egésze.

A Lore ilyenformán két történetet épít egybe, ami persze nem példa nélküli a filmtörténetben. Az egyik egy háborús dráma: a második világháború utolsó napjaiban és azokat követően öt gyerek próbál meg átjutni Németországon – a győztes szövetséges hatalmak felügyelete alatt álló négy övezeten keresztülvezető kilencszáz kilométeres útról van szó egy földig rombolt országban. A hazajutások különös rajzolatait számos irodalmi műben és filmen láthattuk. Ezekben a hazajutás talán nehezebb próbát jelent a szereplők számára, mint a háború egésze, hiszen a váratlanul rájuk szakadó békével alig tudnak valamit kezdeni – gondoljunk Pilinszky János verseire, a Sorstalanságra vagy Gárdos Péter Hajnali láz című regényére. A Lore gyerekszereplői számára ellentmondásos módon ráadásul a háború időszaka jelentette a tiszta viszonyokat és a gyerekkor idilljét: a szüleik náci vezetők voltak, ezért talán valamennyien védettséget élveztek. A film története tehát erre épül: az öt testvér – közülük a legidősebb sem több tizenhétnél – a nagymamájához indul Hamburg környékére.

A film másik vonulata a felnőtté válásé – ez a vonulat vezérli a film esztétizáló futamait, lírai jeleneteit, a megszépítő szándékú operatőri munkát. És itt van a film drámaiságának legmélyebben rejlő forrásai is: a felnövekvő kamasz Lorénak az a sors jutott, hogy a nőiségét a háború mocskában élje meg.

A film korábbi értelmezései talán túlhangsúlyozták a főszereplő politikai eszmélkedésének jelentőségét. Kétségtelen, hogy a kamaszlány megsejt valamit a szülei náci mivoltával kapcsolatos sötét titkokból, kétségtelen az is, hogy kénytelen szembenézni a szülei bűneivel. Ennél többet mondani a gyerekek bevonódásáról a háború utáni német helyzetbe túlzásnak látszik Loréval kapcsolatban is, de a kisebb testvérei esetében mindenképpen. A film utolsó jelenetei ráadásul mindezt a történelmi helyzeten túlmutató módon helyezik egyetemes összefüggésbe: az öt gyerek annyit szenvedett, hogy nem érvényesek többé rájuk a felnőttek ostoba szabályai.

Szíjártó Imre      

Lore. Ausztrál–német–brit film, 2012. Rendezte: Cate Shortland, forgatókönyv: Cate Shortland, Robin Mukherjee, operatőr: Adam Arkapaw, zene: Vlagyimir Golovnyickij. Szereplők: Saskia Rosendahl, Kai Malina, Nele Trebs, Ursina Lardi.